Matricaminiszterek kora

Botorság szó szerint venni a közhelyet, hogy a történelem folyton ismétli önmagát – de van benne valami. Ha például a szocialista többség épp a szabad demokrata kisebbséggel együtt kormányozza a harmadik magyar köztársaságot, valahogy mindig az a látszat keletkezik, hogy a sikertelen országvezetésből kifolyólag kizárólag az MSZP veszíti el törvényszerűen a választásokat, miközben ehhez az SZDSZ-nek semmi köze. Valósággal érthetetlen, honnan szorult ennyi mazochizmus a posztkommunista utódpártba: ebben a ciklusban még csak-csak lehet hivatkozni koalíciós kényszerre, a Horn-érában azonban Kunczéék csak a díszítősor szerepét töltötték be.
A szocialisták, akik kedvtelve (s némi joggal) emlegetik Torgyánt az Orbán-kormány ballasztjaként, még csak meg sem kockáztatnak olyan komolyabb kormányátalakítást akut válsághelyzetben sem, amely a tettestárs pártot érintené. Pedig a szabad demokrata holdudvarban is elhangzottak már olyan kritikus szavak, hogy az SZDSZ azért maradt benn a Tocsik-ügy után is az akkori koalícióban, mert Magyar Bálint mindennél jobban szeret miniszterkedni. Tény és való, hogy benne maradtak a Medgyessy-botrányt követően is: a piszkos érdekek újfent felülírták a magasztos liberális elveket. Igaz, bármilyen más esetben nemhogy négy miniszteri bársonyszékben, de még négy százalékban sem reménykedhetett a hajdani önmagának árnyékaként létező rétegpárt. A Jöjjön el a te országod! provokatív kampányszlogent freudi elszólásként is fel lehet fogni: az önmegszólító óhaj úgy is érthető, hogy jöjjön el megint a te országod, tehát maradjon minden a régiben – a pragmatikus hatalommegosztás tökéletesen megfelel a Gizella utcai fiúknak.
Medgyessyék, akik előbb Máté Dániel, majd László Csaba nyakába varrták minden idők egyik legtehetségtelenebb pénzügypolitikáját, most azt mondják: az új csomagolóművész, Draskovics Tibor nemcsak a pénzügyekért, de az egész lejtőre jutott nemzetgazdaságért is felel. Gazdasági csúcsminisztériumot azonban nem hoznak létre – az SZDSZ által delegált Csillag István széke tehát még átszervezés miatt sem inog.
Gondolhatnánk, hogy mindez koalíciós belügy, ám ez nem volna igaz. Csillag miniszter alkalmatlansága ugyanis kártékonyság tekintetében messze nem mérhető össze Torgyán exminiszter alkalmatlanságával. Az Orbán-éra kibírta (bár menet közben ki is iktatta) Torgyánt, a Medgyessy-kabinet azonban még a Németh-kormányra is rávert gazdasági mélyrepülésben, általános eladósodásban. S ezt nem csupán az elemzők mondják – immár hovatartozástól függetlenül –, hanem a gazdaság olyan szereplői is, mint a gyáriparos Széles Gábor. Széles, aki nem is oly rég még a nemzeti bankkal konfrontálódott az akkori, túl erősnek tartott forint kapcsán, immár a túl gyenge forint miatt aggódik. A Gundelben tartott gazdasági összejövetelen felidézte, milyen nagy sikert aratott egy esztendeje Csillag István beszéde e körben – s ehhez képest milyen lehetetlen helyzetbe hozta azóta az elégtelen kormányzás a magyar tőkét, a hazai ipart. Csak drukkolhatunk, hogy előrejelzése ne legyen önbeteljesítő jóslat, de nem tartotta kizártnak, hogy az euró árfolyama akár 300 forint körül is stabilizálódhat. Az államcsőddel egyenrangúnak ítélt fejleményért pedig immár korántsem csupán a pénzügypolitika alakítóit (Medgyessyt, Lászlót, Járait) okolta, hanem a tesze-tosza Csillagot is, akit keresetlenül matricaminiszternek nevezett.
Mi tagadás, a matricaminiszter igen találó elnevezés az SZDSZ-es miniszterekre általánosságban is. Az informatikai tárca társadalmi haszna megítélésem szerint annyi, hogy ha nem létezne, még talán jobban is állnánk az európai felzárkózás tekintetében. Környezetvédelmi píáremberük működése idején meg felújították az állatkerti akváriumot, ám a háttérben elsikkad, hogy egyúttal a bős-nagymarosi őrült ideát is.
A matricaminiszterség tekintetében azonban Magyar Bálint viszi a prímet. Azt még valahogy lenyeli az ember, hogy több iskolás korú gyermek apjaként, egyebek mellett pedagógusdiplomával is rendelkező értelmiségiként a szemembe nevessenek egy olyan oktatási törvénnyel, amely eltilt engem a saját szülötteimet illető iskolai alapinformációktól. Képviseli ezt a képtelenséget egy olyan tárcavezető, akinek sem iskolás korú gyermeke, sem pedagógusdiplomája nincs – tehát duplán illetéktelen a kérdésben. Jól halad a honi iskolarendszer amerikanizációja, amelynél antidemokratikusabb fejleményt bajos elképzelni: az új nemzedékekből csak az fog boldogulni, akiknek a szülei markánsan fizetőképesek a falra kifüggesztett szülési hálapénztől a külhoni másoddiplomáig. Az esélyegyenlőség szó mellé odatehetjük a szótárban az elavult jelzőt – a nagy tömegeket a valóságshow-k élvezetére és a globális konzumkultúra megbízható fogyasztására szocializálják. Magyar Bálintból, ha ma volna tízéves, csak akkor lehetne kultúrértelmiségi, ha az apja volna a Nemzeti Színház igazgatója.
Nagy a baj tehát: nemcsak a gazdaságunk és az egészségügyi szisztémánk van összeomlóban, de az iskolarendszerünk és a nemzeti kultúránk finanszírozása is. (Ilyenkor szokta Aczél Endre megvédeni immár a Népszavában is a Princz-típusú, jótékony, közpénzből konszolidált bankárokat és más mecénásokat. Már érik a Spéter Erzsébet-díj!)
Azt hihetné az ember, egy ilyen átfogó krízist tapasztalva például Magyar Bálint magába száll, és csendben szégyelli magát, hogy már megint miként (nem) kormányoznak. Ehelyett a publicistát fenyegeti ügyvédjén keresztül, s kártérítési igényt emleget a sajtószabadság (e legfontosabb liberális érték) nagyobb dicsőségére. A sérelmezett mondat: „Rossz előjel volt a miniszterelnök elszántságát és következetességét illetően, hogy minisztere, Magyar Bálint néhány tisztáldozat árán ki tudott jönni az oktatási minisztériummal üzleti viszonyban álló multi által szponzorált repülőútjából s a bennfentes kormányzati információkkal való kereskedés látszatát keltő lakásügyéből.” Az ügyvédi verzióban: valótlan tényállítás, hogy „Magyar Bálint (…) ki tudott jönni (…) a bennfentes információkkal való kereskedés látszatát keltő lakásügyből”. Vagyis semmi tisztáldozat, semmi multi által fizetett potya repülőjegy, a bennfentes információkból kifelejtik a kormányzati jelzőt, a lakásügyről lemarad a birtokjel. Az ügyvédi iroda azzal érvel: Magyar március 17-én vette fel harmincmilliós kölcsönét (ritka ízléstelen) házára, a kormánydöntés június 16-án született meg, „azonban már 2002 végén nyilvánosságra kerültek ezek a kormányzati szándékok”. (Aki tud róluk, jelentkezzen.) Előbb tehát az oktatás megmentője azért nem bennfentes, mert három hónappal előbb nem tudhatta, mi lesz júniusban; utóbb meg azért, mert három hónappal még előbb már mindenki tudta. A bennfentes kormányzati információkkal való kereskedés látszatát (noha hetekig e látszatot taglalta a sajtó) ezért szerintük helyre kell igazítani; s egyébként is: ugyan mért lenne az bennfentes információ, ami mondjuk egy kormányülés szünetében elhangzik?
A matricaminiszterség túlnő a kormányzat belügyein: immár nemzeti alapkérdés. Csak megismételni tudom az állításomat: rossz előjel a miniszterelnök elszántságát és következetességét illetően, ha koalíciós matematikai vagy egyéb meggondolásokból ilyen embereket enged közpénzekkel bánni, miközben a sajátjai között elvétve azért szétüt. Arról nem is szólva, hogy Klebesberg Kunó forog a sírjában...