Meddig bővíthető az unió?

A levélbombák, amelyeket rövid egy hét alatt az Európai Unió vezető intézményei kaptak, szerencsére az ijedtségen kívül semmilyen sérülést nem okoztak. Valószínűleg ez is volt a céljuk. Romano Prodi szóvivője ugyan ezt az anarchisták szakértelmének hiányával magyarázta, de abból, hogy a merényletekért felelősséget vállaló csoport az Európai Parlamentnek nem küldött ilyen bombát, világosan látszik, hogy az anarchisták az unió vezető intézményei közötti hatalommegoszlással tisztában vannak, tehát mégsem nélkülöznek bizonyos szakértelmet.
Az anarchisták akciója nyilvánvalóan elítélendő, szélsőséges cselekedet, arra azonban talán mégis oda kellene figyelni, hogy a bizottság (európai miniszterelnökség) által működtetett közvélemény-kutató intézet, az Eurobarométer legutóbbi felmérése szerint az uniót már csak a megkérdezettek kevesebb mint a fele tartja jó dolognak.
Egyre inkább kitűnik, hogy az unió minden szempontból kezdi elérni az integráció lehetséges határait, és ezt lassan az unió vezetői is felismerik. Chris Patten, az unió külügyi biztosa például a napokban megjegyezte, van egy határ, ameddig az unió terjeszkedni képes. „Világos, hogy 25–30 tagországot nehéz, sőt lehetetlen lesz irányítani” – mondta Patten.
Ezt támasztja alá az is, hogy a konventbeli egyetértést követően az alkotmány elfogadása a lengyel és a spanyol ellenálláson meghiúsult. Az eredetileg hat ország által létrehozott unió sokáig jól működött, ám a bővítésekkel az újabb egyezségek megkötése és különösen betartása egyre nehezebbé vált. Erre az egyik legutóbbi példa a német és francia költségvetési hiány körüli vita. Az újabb bővítés az egyet nem értés lehetőségét még inkább kiterjeszti, és a 25 ország nem is a végső szám, mert Románia és Bulgária csatlakozása már biztos, a balkáni országok (Horvátország, Bosznia, Macedónia, Albánia, Szerbia) jövőbeli tagsága pedig elkerülhetetlen. S az unió vezetőinek végleges választ kell adni arra a nem könnyű kérdésre is, hogy Törökország egyáltalán tagja lehet-e az uniónak.
A táguló unió finanszírozása is egyre nagyobb gondot okoz, és az ez évi bővítés után minden bizonnyal keserű viták forrása lesz.
Michel Barnier, a regionális politika biztosa szerint az adott költségvetési keretek mellett a kibővített unió jövedelmi különbségei nem lesznek kezelhetők, Európa elkerülhetetlenül megoszlik majd a gazdag és szegény országok régiójára. A helyzet azonban tovább romolhat annak a levélnek a nyomán, amelyet hat nettó befizető ország (Franciaország, Németország, Svédország, Ausztria, Hollandia és az Egyesült Királyság) küldött az unió vezetőségének, amelyben 2006 után a hozzájárulást a jelenlegi 1,27 százalékról a GDP egy százalékára akarják csökkenteni.
A költségvetési kérdések azonban csak az egyik, bár kétségtelenül talán a legfontosabb részét alkotják a fennálló nézeteltéréseknek. A másik majdnem ugyanilyen fontosságú probléma, hogy – az egyhangúság számtalanszor megfogalmazott igénye ellenére – külpolitikai kérdésekben az unió egyre inkább megosztottá válik, és különösen a bővítéssel, regionális országcsoportokra kezd bomlani. A központi, leginkább összetartó magot azok az országok képezik, amelyek valamikor Nagy Károly birodalmához tartoztak, míg a külső kör inkább atlanti elkötelezettségű.
Az euroszkeptikusok azt hangoztatják, hogy a fenti nehézségek mindenekelőtt abból fakadnak, hogy olyan, mint „európai nemzet” nem létezik, ezért az együttműködés alapja a nemzetállamok szövetsége és nem egy szövetségi államforma kel, hogy legyen. E „szkeptikus” nézetet támogatja egyébként az európai lakosság többsége. Egy, a nemzetállamok szövetségére épülő megoldás azért is tűnik őszintébbnek (és járhatóbbnak), mert az európai retorika mögött ma is gyakran nemzeti érdekek vagy egy-egy szűkebb csoport érdekei húzódnak meg.
Az Economist e kérdésben Bismarckot idézi, aki annak idején a következőket mondta: „Az a tapasztalatom, hogy Európát mindig azok a politikusok emlegetik, akik valami olyasmit követelnek másoktól, amit a saját nevükben nem mernek követelni.” Úgy tűnik, e tekintetben az elmúlt száz évben nem történt lényegi változás.