MI A MAGYAR?

Kocsordon a csíkra vonatkozóan a következő adatokat gyűjtöttem: „A csík sásos, iszapos helyen egy nagy gödröt csinál magának és oda megy. Ott mozog, ott habzik, ott sír. Ahol csík van a vízben, meg lehet látni, mert azon a helyen a víz habos. (…) A megfogott csíkok nyekegnek, a zavaros vízből vesszőkasitával merítik ki a csíkot. A kasitát csak a vízbe kell fektetni, és egy kicsit húzni, majd felemelni.” Télen a jégbe léket vágnak, és ebbe teszik a kast. (…)
A kocsordi csíkászok magános napi lápjárásához tartozott a lépi kutak felnézése. Ez volt az igazi tudomány! – emeli fel hangját adatközlőm. „Ide leginkább magam jártam, mivel ismerni kellett minden talpalatti helyet. Keskeny csapásokon nád és gyékény közt haladva, több helyen zsombékról zsombékra lépegetve, a botommal minden lépést kipuhatolva jutottam el az ingólápig. Erre rálépve, mely alattam hajladozott, lépegettem a lápkút irányába. Bizony sokszor alattam a víz megvolt talán három méter mély is. A lápkút a csík levegődző helye. A legjobb ízű csíkot itt lehetett fogni. A lápkútből inni is, főzni is lehetett, mivel a víz tiszta volt benne. Az igazi fogás télidőben volt. A befagyott nagyvizeken véket vágtunk. Ezt mindenki csinálta, sokan bele is estek a vízbe, különösen a süldő kölykök közül. A jégbe vágott vékhez odacsődült a temérdek hal, meg csík, csak merengetni kellett kifelé. A vékre farral felfelé állítva rányomtuk a csíkkast. Egy minutára tele lett, csak szedni kellett kifelé. A csíkot aztán hazahordtuk a csíkgödörbe. A csíkgödör a háznál a kertben volt. Itt Kocsordon sok híres csíkgödör volt, amiben vagyonokat érő, temérdek csík fordult meg. (…) A gödrök, amikor megteltek, a család legidősebb tagjai elhordták a csíkot szekerekkel a vásárokra.”
A csík a kocsordi népnek is fontos tápláléka volt. Nemcsak pénzelt belőle, hanem télen-nyáron fogyasztotta is. Több adatközlőm is említi, hogy a mezőre kapáláskor vagy más mezőgazdasági munkák idején is kenyér helyett sült csíkot vittek. Egyszerre egy kemence csíkot sütöttek. A csíkot szűrő tálban megmosták, majd fazékba tették, vízre. A fazékból egyenként kiemelve lenyakazták, kibelezték, és egy másik fazékba rakták. Miután együtt volt a lenyakazott, és kibelezett csíktömeg, megsózták. A só hatására a testükön levő nyálka és bőr lehámlott, majd ismét megmosták és úgy tették tepsükbe, amelyekbe előzőleg káposztaleveleket raktak vagy nádat tettek. A tepsüket kemencébe rakták és a tartalmukat ropogósra sütötték. (…)
„A csíkot a régi öregek mikor főzték, rossz volt nézni. Amikor megpucolták, azonnal odatették a lábasba a spórra főni. Ahogy a tűz melegítette a lábast és a fedőt közben levették, egy szálig kiugráltak a lábasból” – említi adatközlőm.
Igen kedvelt volt a községben a csíkpaprikás. A megpucolt csíkot paprikás, hagymás zsírban megsütötték. Ha sok volt a csík, fasértot is készítettek belőle, vagy magában, vagy más hússal keverve megsütötték fasértnak. (…) A káposztaleves csíkkal szintén közkedvelt eledel volt. Amikor már főtt a káposztaleves, a megmosott csíkot feldarabolva beletették és belefőzték.
Az 1970-es szamosközi árvíz egy időre visszahozta a csíkászatot is. 1971-ben Kocsordon és környékén sok gumicsizmás embert lehetett látni a száradó erek, árkok, mélyedések pocsolyáiban. Ismét megjelent a csík, hacsak rövid időre is, hogy a mai generáció is megízlelhesse különleges húsát.
Farkas József: Fejezetek az Ecsedi-láp gazdálkodásához (Debrecen, 1982)