Az 1900-as években a községnek három „sertésfókája” volt, községrészenként egy. Egy falkában 500–700 állat volt. A szőlőhegyen lévő szántókra is rámennek a sertésekkel. (…) A sertésállomány mangalica fajtákra való kicserélésének meggyorsítására a Kaposvári Gazdasági Felügyelőség tett kísérletet, több községnek adott el mangalica kant, de folyamatosan, vásárokon, vételek útján is zajlott ez a folyamat.
A ma élő pásztorok már nagyon keveset tudnak a régi, tájjellegű sertésfajtákról. Ébner Sándor 1933-ban még megkísérelte összefoglalni a régi, általa zselicinek nevezett fajta külső ismérveit, terelésének módját, gyógyítását. (…)
Ma már keveredik az emlékezetben a régi tájfajta és a mangalica elnevezése. A korábban honos sertésfajtát „mönyéthasú mangalicának” említik. A mai paraszti emlékezet annak a rövid ideig tartó ízlésváltozásnak a tényét tükrözi, amikor a nagyobb fehérjetartalmú, félvad fajta helyett a könnyebben kezelhető, nagyobb zsírtartalmú sertést részesítették előnyben. A régi siska fajtának már csak keresztezett, visszaütő utódait látták a ma élők. Vásárláskor így nem a „mönyéthasú, élezs hátú, högyös orrú” disznót, hanem a „nyúlhátú, rövid orrút” választották. Az idősebb pásztorok azonban tudnak a régi fajta sertés előnyeiről is. Tóth Mihály László-majorban élő, volt birkás számadó így írja le a „mönyéthasú mangalicát”: „fehér szőrű, fekete pöttyös, olyan hegyes a füle, mint a szamáré. Előfordult közte fehér és szürke, de a malaca csíkos.” Betegségekkel szemben ellenállóbb, mint a később tartott fajták, maga a pásztor gyógyította, herélte. 1893–94-ben Csurgón az uradalom összes mangalicáját elvitte a sertésvész, csak két „mönyéthasú” maradt meg. Veszélyes, nehezen kezelhető állatok voltak, különösen, ha malacaik voltak. Még a pásztort is széjjeltépték, ha nem volt ügyes. A disznót úgy kellett agyonütni, hogy balta csúcsával vakszemen ütni, így nem „rítt”, mert ha másképp tette a pásztor, és sírt az állat, könnyen megölte a falka.
Szobi Vendel, jelenleg Csákányban élő volt gulyás ősei is kanászok voltak; gyerekkorában Somogyszobon látott még régi fajta sertéseket. Szerinte: „hosszú, nyúlánk testű, világos vagy szürke színű is volt köztük és sujtáros (csíkos). Fülük rövid, kicsi, hegyes, széle kipördült, sörtéjük a gerincen hosszú, vastag, mint a drót. Derekuk hosszú, egyenes, hasuk fölszállott, lábuk hosszú, orruk hosszú. A farkuk is hosszú, kuntyorodott. A húsuk annyiban tért el, hogy nem volt zsíros. A sujtáros disznó színe a vaddisznóéhoz hasonló. Ez egészséges, mozgékony fajta volt, kevesebbet kellett gyógyítani. Öregapámék mondták, hogy kellene ilyenből még tartani. Olyan vad vót, mikor hajtott ki a kanász, mindenki bebútt a házba, mert még a konyhaajtónak is nekiment, ha malaca volt.” Magda Pál 1819-es leírásában ez áll: „… véghetetlen erdeiben pedig számtalan sertések találtatnak, melyek kisebbek, mint más magyarországi sertések, s hosszú, elálló füleikről megismertetnek.”
A mangalica rövid, széles testű, „vörnyeges” színű, némelyiknek „bakallója” (kétoldalt lelógó szakálla) volt, mint a kecskének. Háta „hajtott, gömbölű, füle nagy, táblás, leffent, szőre göndör, gyűrűs, de volt sima, szákás fajta is”. A Hertelendy-uradalomban cifra szőrű mangalicaállományra emlékeznek.
Az első világháború után jelentek meg paraszti használatban a fekete, sima szőrű, „berzsin” és más, főként angol hússertések, amelyeket összefoglaló néven „kese disznónak” neveznek Somogyban. Ezek hamarosan kiszorították a mangalica fajtát, mert a kevésbé zsíros húst ekkor már jobban kedvelik. Ugyancsak a régi ízlésrenddel magyarázható annak a szokásnak a fennmaradása, hogy őszszel a levágandó sertés húsát néhány kosár gyűjtögetett makkal feljavítják.
Knézy Judit: Csököly népének gazdálkodása és táplálkozása (XVII–XX. század). Somogyi Almanach, 26. szám, 1977
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!