Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház terraszán megláttam Kálmán Imrét, és melléje telepedtem. Két lábát előrenyújtotta, fejét hátraszegte, tömzsi trabukóját jóízűen rágcsálta, az imént jött a Vígszínházból, ahol végignézte a Tatárjárás sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle, és boldogan mondta:
– Micsoda siker!… Sose mertem volna hinni!
Ez a tüntetően kilobbantott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette, tehát féltékenyen válaszoltam:
– Hm! Operett? Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal?
Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai, és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon, amikor a lélek millió mérfölddel nyargal a test előtt. Fölényesen válaszolta:
– Meglesz az is, csak épp taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák.
– Pénzt? Mire?
– A pénz jó. Fölszabadítja a főt és a szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat!
– Nézze, Kálmán Imre… a múlt héten a redakcióban lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú, tizenkilenc éves, Bartók Bélának hívják, a tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája és az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott hát bennünket, hogy hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az embermentésnek, és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, hogy micsoda dicsőség lesz a számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a leányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként, és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmi esetre se zavarhatja művészi munkájában, és sok pénz forog kockán – legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy pohos kenyeret és egy hosszú rúd szalonnát, megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell!
(…)
Ady Endre nem hagyott békén. (…) Folyton azzal fenyegetett, hogy ő majd megmutatja. Majd megmutatja ő, hogy tud ő olyan kuplékat írni, mint a Zerkovitz.
Komolyan megijedtem ettől a fenyegetésétől. Elég bajom volt nekem magammal is azon a süppedős talajon; még csak az kell, hogy Ady, ez a gránittuskó ránehezedjék! És időtlen időkre megbélyegezzenek, hogy én csábítottam oda! Komolyan megintettem, hogy nekem bizony kuplét ne írjon; maradjon csak az, ami volt; a magyar kabarénak örök dicsősége lesz, hogy ő változatlan lelki öltözékével jelent meg ott néhanapján.
Nem használt az intésem. Néhány nap múlva levelet kaptam tőle Párizsból, és büszkén közölte, hogy sikerült két kuplét írnia, legközelebb be is küldi, és azt hiszi, hogy ezúttal még a Zerkovitzot is lepipálta.
Aztán megjött a két kuplé. Az egyik volt: Kató a misén, a másik: A párisi lány – két kis remekmű, a legszebb, a legmélyebbre markolóbb versei közül való. És még kacér dicsekvéssel odaírta hozzá:
– No, mit szólsz hozzá? Úgy-e, hogy lepipáltam a Zerkovitzot?
Hát istenem – tényleg lepipálta.
Nagy Endre: Nehéz a giccs (Nyugat, 1929)
