Mi van a szemünkben?

Hírét vettem egyszer, hogy egy dunántúli parasztember jövendőmondással foglalkozik. Sokan felkeresik messzi vidékekről is, mert az emberek kíváncsiak a jövőjükre. Én is útba ejtettem a kis falucskát, az alvégen lakott a jós. Akkor is vártak már néhányan a gangon, ahol a vendégeket fogadta. Nem tenyérből jósolt, nem volt jóskártyája sem: a tekintetekből olvasta ki a jövőt.
Mélyen belenézett a szemekbe, hümmögött, ejtett néhány szót a múltról is, hogy hitelesebbé tegye magát. Ilyesmit: „Sok szomorúság és megpróbáltatás érte, betegségek sem kímélték, az emberekben is többször csalatkozott, de a jövője fölött tiszta fény ragyog.”
Megunván a várakozást, gyorsan továbbálltam, gondoltam, hogy majd visszafelé jövet újra felkeresem. De elmaradt a látogatásom. Így hát a jövőmet sem ismerem. Talán jobb így.
De azóta is gyakran gondolok arra a szembenézéssel jövendölő parasztemberre. Szemünkben üzenne nekünk a jövő? És a múltnak is látható nyomát őrzi? Percekig álltam a tükör előtt saját szemem titkaiban kutatva. Lepergett életünknek bizonyosan megmarad a nyoma valahol, talán éppen a szembe írva? Egyik tudós ismerősöm állította például, hogy a kisebbségben élők tekintete más, mint a szabad magyaroké. Van benne egy riadt rezzenet, a másodrendűség érzésének tükre. Keresem így a múltamat jól ismerve a jelet, de nem találom. Pedig én is riadtan néztem az iskolában a táblára, amikor a cirill ábécét írta fel a tanító. És hol van a nyoma annak a betegségnek, amelyik gyermekkoromban meggyötört? Hol van az öröm fénye, ami megcsillant benne, amikor először énekeltem a magyar himnuszt? S hol van Varsó égésének pokoli borzalma? Az az éjszakai riadalom, ami a szívemet megdobogtatta, amikor Breszt-Litovszk alatt a földbe fúrva arcomat hallottam a Sztálin-orgona felüvöltését? Látható rétegként lerakódik ez valahová?
Arról már olvastam sokat, hogy vannak az életben intő jelek, meg hogy sokan megérzik előre a végzetüket, vagy megsejtik szerencséjüket. Ezért kerestem gyakran én is, ugyan mi maradt meg abból, ami viharként rázott meg életem során: nagy szerelmek, csalódások, ámítások sorozata? Vajon a gyilkos szemében marad-e árny? A besúgó, az ügynök belenéz-e a tükörbe önmagát vizsgálva? Ha a tekintetekből jósolni lehetne, vagy legalább a múlt nagyobb bűneit felfedezni, akkor nem lenne szükség a bíróságok sziszifuszi, szövevényes munkájára, bizonyítékok gyűjtésére.
A bíró maga elé állítaná a vádlottat, és egy erős lámpával a szemébe világítana. „Mondja, hol járt a múlt hónap 10-én éjszaka három órakor? Ne is próbáljon tagadni, minden bele van írva a szemébe. Maga a tettes!”
Lám, ilyen egyszerű lenne az igazságszolgáltatás. Jótékony hatása mindenkire kisugározna, úgy járnánk-kelnénk, mint akinek lámpás ég a szemében.
Persze nincs így. Mindent le lehet tagadni, s aki erősebb, annak lesz végül is igaza. A volt párttitkár szemében senki sem fedezi fel, hogy hány embert juttatott börtönbe vagy akár akasztófára. Ki ismerné fel, hogy az az ősz hajú öreg botra támaszkodva azonos a régi, mondvacsinált politikai perek ítélethozójával?
Odáig mentem már kétkedéseimben, hogy a házunkban lakó Ferikét egyszer bevezettem a szobámba, és a fejét simogatva alaposan a szemébe néztem. Akár a tiszta reggel: a virradat szűzi fénye! Semmit nem láttam benne. Talán azért, mert neki még nincs múltja? Mit rajzolt volna szemébe az élet?
Azért írtam le mindezt, mert tegnap ismét összehozott a véletlen a lépcsőházban Ferikével. Kézen fogtam, a világosság felé fordítottam az arcát, s újra a szemébe néztem. Megdöbbentem, elakadt bennem a levegő. Valami árnyfélét láttam a szemében, mintha befelhősődött volna az ég. Valahol vihar készül! Akkor nem értettem. Csak ma jöttem rá, amikor újra találkoztunk. „Mi újság, Ferike?” – kérdeztem.
„A papának felmondták az állását, itthon van. Segít nekem. Mert már iskolába járok. Van buszbérletem is. Meg hátitáskám bőrből… A mama meg takarítást vállal…”
Hogy mit láttam a szemében? Annak a nyomát, hogy belépett ő is az élet kapuján.