Nagyhatalmi süketség

Ismét nem hagyott kétséget afelől George Bush amerikai elnök, hogy a jelenlegi Egyesült Államok mennyire veszi figyelembe a világ többi részének (amelyre már régóta van amerikai hivatalos kifejezés és rövidítés: Rest of the World, ROW) véleményét. Az unió helyzetéről elmondott beszédében kerekperec leszögezte, hogy az amerikai nép megvédéséhez nem fogják senkinek sem az engedélyét kérni. Ha ehhez hozzátesszük, hogy lényegében megtaláltnak nevezte az iraki tömegpusztító fegyvereket, és kijelentette, hogy Amerika fellépése nyomán jobb lett a világ, akkor nem kételkedhetünk: Amerika nemcsak mások véleményére vált süketté, hanem a valóságra is.
A csúcson lévő nagyhatalomként ennek a magatartásnak nincsenek közvetlen következményei, ám ez már távolról sem állítható a hosszú távú hatásokról. Az alkalmazott retorika nemcsak sérti a nemzetközi közösséget (nem beszélve a szoros partnerekről és a szövetségesekről), hanem el is idegeníti, mely végső soron az Egyesült Államok befolyását csökkenti. A realitások figyelmen kívül hagyása pedig veszélyessé válhat, amennyiben egyszer egy reális fenyegetést rejt véka alá, amiért az nem illik a politikailag szabott prioritások közé (lásd Észak-Korea).
Demokrata kihívói természetesen tort ültek a beszéden. Kézenfekvő volt, hogy az iraki kaland százmilliárd dolláros költségét szembeállítsák a hazai szociális kérdések megoldására fordított, munkanélküli polgáronkénti 15 dolláros összeggel. Wesley Clark egyenesen kijelentette, hogy a „gonosz tengelyét” emlegető Bush-beszéd második évfordulóján egy újabb gonosz tengelye formálódik: a kormánynak a jövőt fenyegető adópolitikája, a biztonságot fenyegető külpolitikája és a családokat „agyonvágó” belpolitikája. A közvélemény-kutatások ráadásul arra utalnak, hogy az amerikaiak többsége elégedetlen az Államok helyzetével, valamint az Irakban zajló folyamatokkal.
Ez még akkor is tény marad, ha egyelőre Bush jó eséllyel reménykedhet újraválasztásában. Ha azonban a választási kampány későbbi fejezetében valamelyik demokratának sikerül arcát és egyéniségét igazán ismertté tennie (ezért is olyan fontos a párt jelöltválasztási eljárása), ezek a remények könnyen meginoghatnak. Arról nem is beszélve, hogy a demokraták mögött egyre többször tűnnek fel olyan „királycsináló” tényezők, amelyeknek a lényeget tekintve mindegy, hogy ki van hatalmon, ha éppen céljaikat szolgálja. Tagadhatatlan, hogy a nemzetközileg devalválódott Bushsal ez a lobbi nem használhatja ki optimális mértékben az Egyesült Államok befolyását, mely az agresszív fellépéssel inkább beszűkült az utóbbi időben. Egy békét szavaló demokrata elnök reményt, bizalmat szülhet a világban – persze csak időlegesen, de ez az idő elégséges lehet újabb térnyerések biztosítására.