Ne gúnyolódjatok a munkásokon! – jelentette ki a Balázs Béla Stúdió akkori vezetése a Kisamerika című, 1975-ben készült dokumentumfilm elfogadási vetítésén. Az ózdi munkástelep életét bemutató film csak egy volt a dobozban maradt alkotások közül, de talán az egyetlen, amelynek bemutatását nem felsőbb pártutasítás, hanem a stúdió öncenzúrája gáncsolta el.
Nem volt mit tenni. A rendszer ellenében még lehetett valaki hős, de a gyávasággal nem volt értelme szembeszállni. B. Révész László rendező és Kozák Gyula szociológus bemutatatlan filmjének kópiája a Balázs Béla Stúdió pasaréti műtermének pincéjébe került. Nem archiválták. Fémdobozára egy adminisztrátor, aki nem tudta, hogy Kisamerika nem más, mint Ózd egyik munkástelepének neve, kék tollal ezt írta: Kis amerikai. A dokumentumfilmnek a kegyelemdöfést egy néhány évvel későbbi csőtörés adta meg, amelynek során a film használhatatlanná vált. Viszont a film majd négyórányi kivágott részeit, a hangtekercseket és a negatívokat B. Révész László rendező a stúdió gyártásvezetőjének jóindulatából hazavihette, és – gondolván, hogy egyszer talán jó lesz valamire – garázsának szerelőaknájában helyezte el.
Az „egyszer” harminc év után jött el, a film hamarosan újra életre kelhet. Amennyiben sikerül előteremteni a rekonstruáláshoz szükséges 3-4 millió forintot, akkor végre feltárulhat, milyenek voltak a hetvenes években az Ózd egyik munkástelepén élők sivár napjai.
A Trianon előtt épült tizenkilenc ózdi kolóniát még a vasmű század eleji tulajdonosai alakíttatták ki. A Kisamerika az egyszerű munkásemberek által lakott, patakparti Velence-telep és a Nagyamerikában élő tisztviselők és művezetők otthonai között épült fel. Az ózdi Alsóhegysoron még ma is megvan az eredetileg magasabb rangú munkásoknak épített, majd a szocializmus felbomlasztotta hierarchia folytán a vasmunkásoknak kiadott körülbelül hatvan lakás. Persze a rendszerváltás után néhány évvel mindet eladták.
A hetvenes években előfordult, hogy a 30 négyzetméteres szoba-konyhás lakásokban három generáció is együtt élt. Öt-hat emberre egy vízcsap jutott, ám minden lakáshoz járt az út túloldalán lévő latrina (magyarul: budi), egy fáskamra és az egyenként 8 (!) négyzetméteres kert. Az itt lakók életét örökítette meg a Balázs Béla Stúdió forgatócsoportja.
– A bírálóbizottság szerint a film gúnyos volt, szerintem csupán ironikus. Csupán szociografikus állapotrajznak szántuk – emlékszik vissza B. Révész László, akit 1994-ben Az Év Rendezője díjjal tüntetett ki a szakma.
A színes és fekete-fehér filmre rögzített mintegy ötórányi anyag nem a hagyományos módon ábrázolta az ózdi munkások életkörülményeit. A korszak dokumentumfilmjeitől eltérően nem szólalt meg benne sem a tanácselnök, sem a pártitkár, és szakértőbizottság sem magyarázta a magyarázhatatlant. „Mindössze” a meszelt falú mellékhelyiségeket, a telep döngölt földű útját, a túlzsúfolt szobákat és a szegénységben élő embereket mutatta be. Kardos Sándor (számos magyar játékfilm operatőre) két hajnalt is rászánt, hogy megörökítse, hogyan ébred a nyomorgó munkástelep. Az a kis etűdszerű jelenet lett a film kezdő képsora, ahogy az ébredező melósok WC-re mennek, illetve, hogy néhányan nem mennek el odáig. Különösen groteszk hatású képsor volt a kertben mosakodó férfi, aki „lubickolás” közben magára húzta a kőkád lécekből és nejlonból eszkábált fedelét, mint valami kriptatetőt, hogy védekezzen a vasmű nyolc kéménye ontotta korom ellen. A film bírálóinak nem tetszhetett a munkásságról sugallt kép sem. Nem támaszthatta alá kellően a Kádár-rendszer munkásosztályának szilárd osztályharcos öntudatát a filmben megszólaló, a telepről már nagyon elvágyódó dolgozó sem, aki szabad idejét a közeli erdőben vadászattal múlatja. És nem tükrözte a szocialista jövőbe vetett megrendíthetetlen hitet a budisornál szalonnát sütögető néhány család sem, amint nyomorúságos életükről beszélnek a kamera előtt. A film egyik szereplője, a vasmunkás, aki a 30-as években még magyarnóta-szövegeket írt, szintén „kilógott a képből”. Az alkotók ráadásul megtalálták egyik szerzeményét egy kopott, régi hanglemezen, és nem átallották a magányos szerelmes fiú fájdalmáról szóló dalt aláfestésként használni az omladozó épületeket bemutató képkockákhoz. Ezt a filmstúdió bírálóbizottsága már végképp vállalhatatlannak érezhette, főként, hogy az volt a cím: Kisamerika.
A hetvenes évek elején már Ózdon is épültek a panelházak, az elvtársak töretlenül hitték, hogy javul a munkások helyzete, így célszerűbbnek látszott letiltani a filmet.
B. Révész László most újraalkotja egykori művét. Azt a jelenetet már felvették, amint a „mélységes mély, talán feneketlen múlt kútját” jelképező szerelőaknából Thomas Mann híres regénytrilógiájának sorait idézve előkerül az, ami a filmből megmaradt: a jobb időkre elrakott negatív.
– A mégsem olyan mélységes szerelőaknában őriztem azokat a filmeket, amelyekkel nyugdíjas koromban akartam foglalkozni – meséli B. Révész László, aki szerint a film rekonstruálása nem lehetetlen. Valószínű azonban, hogy csak hónapok hosszú munkájával lehet a 3000 méternyi negatív előhívása után kiválogatni azokat a részeket, amelyek az 50 perces film anyagát tették ki. A keresést csak a szintén több ezer méternyi kivágott részlet, illetve az épségben megmaradt hangtekercs segíti. Persze így sem egyszerű megtalálni, hogy a filmben elhangzott mondatok, aláfestő zenék melyik képsor alá, milyen atmoszférához illenek. A feladatmegoldásban az eredeti film alkotói is részt vesznek, hogy az egykoron negatívnak ítélt film története a sok viszontagság után biztató véggel záruljon.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
