Negyednapon

Ali, a Budapesten élő iráni orvos Bám mellett nőtt fel, három hónapig a városban katonáskodott, szabadnapokon a kétezer éves citadella falai között sétált. Most már nincsenek falak, és nincs világörökség sem, csupán sok négyzetkilométernyi törmelékhalmaz – a férfi, aki azért tért haza, hogy honfitársai szenvedésén enyhítsen, percekig nem tud megszólalni a látványtól.
Egy helyi lakos, akinek tucatnyi családtagja lelte halálát a földrengésben, a háza romjaiból rakott tűznél rágyújt egy cigarettára. A feleség ezalatt a romok között kutat, megpróbálja kikaparni a családi vagyon épen maradt darabjait. Ha megsérül, a szomszédos datolyapálma-ligetben felhúzott ellátóhelyen magyar orvosok kötik be a kezét.
A héttagú magyar csoport szabadnapjai terhére, egy civil szervezet pénzéből jött segíteni. Mellettük negyvennyolc másik országból jöttek önkéntesek: kutyás mentőcsapatok, orvosok, ápolók, logisztikai és élelmezési szakemberek, kórházat, villanyhálózatot működtetők, tiszta vizet fakasztók. A kilencvenhétezer bámi lakos tragédiája megmozgatta a világot, keresztények, muzulmánok, buddhisták, ateisták próbáltak segíteni. A távoli Magyarországon egyetlen hét alatt több mint ezer iráni árvát fogadnak örökbe jelképesen, a földrengés során szüleiket vesztő kicsinyeket havi háromezer forinttal támogatják egy éven át magyar magánszemélyek, közösségek.
A tragédia – még ha nehéz is ezt kimondani – egy pillanatra rendbe tette ezt a világot. A zárt, szigorú iszlám ország egy röpke időre kinyitott: újságírók kaptak órák alatt vízumot, segélyszervezeteket, teherszállító repülőgépeket fogadtak örömmel, mellőzve minden adminsztrációt, és a földrengést követő napokban több külföldi mozoghatott szabadon az országban, mint a forradalmat követő években összesen.
A papok hatalmától rettegő egyszerű emberek megtapasztalhatták: nincsenek egyedül a világban. Van még remény, nem írta le őket a világ szerencsésebbik fele. Ha valami nagy tragédia történik, jön a segítség pokróc, sátor, orvosi ellátás formájában.
Három napig. A negyedik napon magára talál a hatalom: a sátrak raktárba kerülnek, még a térségben segítő külföldiek is iráni gyógyszert, pokrócot, babkonzervet kapnak, semmi idegent. Az emberek pedig arról kezdenek beszélni a külföldieknek, hogy szorgalmazzák a direkt segítségnyújtást, mert a nagy kalapba öntött adományok nem biztos, hogy eljutnak a rászorulókhoz.
Az ötödik napon a központi lapok arról írnak: nem csak jóindulatú idegenek jöttek az oszágba. Megemlítik, hogy túl sok a tévékamera, a külföldiek nem tartják be az iszlám törvényeket, kémek lehetnek az önkéntesek között. A repülőtereken, pályaudvarokon megszaporodnak a zsebre dugott kezű emberek, akiknek látszólag semmi dolguk, csak nézelődnek. A külföldiek útlevelét gondosan átvizsgálják, és hirtelen mindenért fizetni kell – például borsos helypénzt azokért az üres ládákért, amelyekben gyógyszert hoztak a földrengés sérültjeinek.
Kettéválik az ország. Az egyszerű emberek nem győzik megköszönni a segítséget: az egyenruhás külföldieknek nehezen összerakott angol szavakkal mondanak köszönetet. Narancsot, fügét és pisztáciát, helyi édességet hoznak, és megszorongatják a kezüket. A hatóságok viszont nyersek lesznek: nehezen kerül szállítóeszköz, az illetékeseket nem találni, az idegennel éreztetik, hogy itt más szabályok érvényesek, mint másutt.
A középületeken megjelenik egy plakát az ajatollah mondásával: Aki nem szereti Amerikát, az támogassa az iráni népet! A teheráni bazárban tömegverekedést láthat a bámészkodó, de a sokféle rendőr és katona nem avatkozik bele, ők a politikai bűnösöket keresik. Ismét kezdődnek a hétköznapok, az erkölcsrendészet megállít egy taxit, melyben egy férfi és egy nő utazik. Igazolniuk kell, hogy házastársi vagy rokoni kapcsolatban vannak – ha nem sikerül, nyilvános botozás lesz az ára a kihágásnak.
Tábort bontanak a magyarok is. Lekerül a piros-fehér-zöld zászló a pálmafáról, a trikolórt mindenki aláírja. A nemzetköziek fogadnak egymással, a legpesszimistábbak szerint egy hónap múlva egyetlen idegen sem lesz a katasztrófa helyszínén.
Rend van, csend és halál.