Pedig minden olyan jól indult. A neve elhallgatását kérő lány – nevezzük Évának – Oxfordba, egy nyelvtanárképző iskolába nyert felvételt, ahol olyan diplomát szerezhet, amellyel a világ bármely országában tárt karokkal fogadják. Mivel intenzív oktatásról van szó, féléves tananyagot sűrítenek egy hónapba. A tandíjat, 1000 fontot, be is fizette. Minden papírja rendben volt: bankszámlája, egészségbiztosítása, iskolai igazolása, útlevele. A ködös Albion hagyományosan udvarias határőrei helyett azonban elutasító, rosszindulatú tiszt fogadta, aki a dokumentumok ellenére sem volt hajlandó beengedni az országba. Elmesélte, több hivatalos személy is beszélt vele, miközben fél napon át várakozott a Heathrow repülőtéren, s a beszélgetések alapján kiderült, ha az őt fogadó tiszt nem enged, semmi esélye nincs belépni, tanulmányait elkezdeni. Egyikük pedig megjegyezte: ne engedje magát provokálni. Bár Éva ezt a javaslatot nem értette, később megvilágosodott számára, mire gondolt a brit tiszt. A többi illetékes ugyanis – mint azt elmondta – úgy beszélt vele, ahogy menekültekkel sem szokás. Nem voltak hajlandók felhívni az iskolát, amely igazolhatta volna a lány jogosultságát az országba való belépésre, ráadásul nem engedték bevenni gyógyszereit, amelyekre betegsége miatt feltétlenül szüksége lett volna. Felszólítására elvitték orvoshoz, aki szakvéleményében közölte, hogy a páciens képtelen fizikai munka végzésére – így a feketemunka is kiesik az utazás okai közül. Ezt a dokumentumot azonban nem csatolták a vizsgálati anyaghoz. Ekkor már éjfélre járt az idő, pedig a budapesti repülőgép délután egy órakor érkezett meg. Hajnali egy órára szereztek egy új vallatótisztet, aki Éva szerint minősíthetetlen hangnemben üvöltözött vele. A brit tiszt elmondása szerint „valaki elismerte”, hogy a lány már évek óta illegálisan él és feketén dolgozik Nagy-Britanniában. „Abszurd már a feltételezés is. Természetesen Magyarországon éltem abban az időben, ráadásul ki ismerné el, hogy engem feketén alkalmazott Nagy-Britanniában?” – fakadt ki Éva. Hozzátette, a vallató azzal bizonyította teóriáját, hogy egy 2001-es brit beléptetési pecsétet talált a lány útlevelében, s közölte, szerinte meghamisította az okmányt, lapokat tépve ki belőle – pedig ez, számozott oldalakról lévén szó, lehetetlen. A tiszt végül azzal zárta a beszélgetést, hogy ők nem segélyszolgálat, s Éva máris a rabszállító autóban találta magát.
Az autó a gyűjtőfogházba vitte a megtört lányt, akitől – mint azt elmesélte – minden ingóságát elvették, a gyógyszereit és a mobiltelefonját is. Bár törvény írja elő, hogy minden bevándorlási ügyben kötelesek jogi képviselőt biztosítani a helyszínen, nem volt ügyeletes ügyvéd a reptéren. Telefonálni nem engedték, így a magyar nagykövetséget sem tudta felhívni. A gyűjtő pedig a lány szerint minden képzeletet alulmúlt. Elmondta: a világ minden tájáról összesereglett emberek – akiket különböző indokokkal feltartóztattak a határon – koedukált intézményben várnak ügyük elintézésére. A lány beszámolt arról, hogy egy brit tisztviselő a repülőtéren azt tanácsolta neki, bármi történik, ne ellenkezzen – ekkor ugyanis „balhésnak” tartják, akivel sokkal roszszabbul bánnak. Éva elárulta: több hálótársa börtönből szabadult nemrégiben, s velük kellett volna egy fürdőszobában tisztálkodnia. Egy alkalommal hat férfi vette körül a fogdában, akik egyre közelebb jöttek hozzá, s a szerencsének köszönheti, hogy végül „csak” megtapogatták a sötét múltú emberek. A lány leírta ideiglenes otthonát. A gyűjtő udvarát fémből készült fal szegélyezi – hogy könynyebben lemoshassák az oda esetlegesen „felkenődött” lakókat –, tetején pedig szögesdrót óvja a bentiektől a külvilágot. Háromágyas szobában „lakott” Éva több mint egy hétig, igaz, egyedül. „Az utolsó napokban hoztak oda jamaikai elítélteket, akik három évet töltöttek börtönben. Úgy döntöttem, jobb, ha nem kérdezem meg őket, miért ültek” – mesélte a magyar lány. Ilyen körülmények között várt, miközben a britek – állítólag – vizsgálták az ügyét. Nem sokkal később kiutasították az országból. A repülőtéren még egyszer tiltakozott a hatóságoknál az őt ért méltánytalanságok miatt, ám a tiszt közölte: nem most kellett volna felháborodnia, hanem korábban jeleznie, ha joghátrány érte. A lány sérelmezte, hogy a fogdából erre nem lett volna lehetősége, ám a tiszt azzal vágott vissza, ő nem változtathatja meg a döntést. Éva hazajött Magyarországra, pedig mindene azon múlt, megkapja-e nyelvtanári diplomáját Oxfordban, de az 1000 fontját sem akarta veszni hagyni.
Megtudta azonban, hogy nagy szerencséje volt, pokoljárása sokkal hosszabb is lehetett volna. A gyűjtőfogházban és a hivatalos közegektől hallott történetek ugyanis bebizonyították számára: ez az Anglia már nem az a régi, kedves, romantikus királyság, ahol Sherlock Holmes nyomoz, és esténként az úri közönség táncol. Mint elmondta, a legújabb módi a szigeten az, hogy az utcáról bevisznek a rendőrőrsökre külföldinek tűnő személyeket. Nekik hasonló sorsuk lesz, mint Évának, ám lehet, hogy csak hónapok alatt döntenek ügyükben. Egy brit útlevéllel rendelkező algériai fiatalembert is így kaptak el a hatóságok, számolt be róla a lány. Az öt nyelven beszélő srác épp az egyetemre tartott, mikor lefülelték, s onnantól fogva fogdák és rabszállító autók jelentették az otthont számára. Angol felesége ötödik hónapos várandós volt, s a férjével történtek miatt vetélt el. Mikor Éva találkozott vele, már nyolc hónapja tartották teljesen jogtalanul a brit állampolgárságú, katolikus berbert rabláncon. Miért? Al-Kaida-kapcsolatokkal gyanúsították, s ez már bőven elég a bevándorlásügyiseknek a szigetországban. Máskor egy orosz nő szenvedte meg a brit gyakorlatot. A magyar lány az egyik fogdában találkozott egy csak oroszul beszélő hölgygyel, aki nincstelenül került a bevándorlásügyi hivatal látókörébe. Bár vízuma rendben volt, az orosz úti okmány rossz ajánlólevél Londonban, így megismerhette a fogdák borzalmait. Elmesélte, a nő négy hónapot szenvedett végig, s kérte fogvatartóit, hogy küldjék haza Oroszországba. „Majd egy nap megjelent néhány tiszt, s átnyújtottak neki egy londoni vonatjegyet. Az angolul nem beszélő, pénz nélküli nő így visszatérhet oda, ahol négy hónappal és egy idegösszeomlással ezelőtt volt. Vajon ilyen képességekkel hogyan fogja túlélni? – tette fel a kérdést a magyar lány. Miért teszik ezt az emberekkel a britek? Talán a terrorizmusellenes hadjárat túlbuzgó fogaskerekei ők, de Éva szerint nem csak erről van szó. Úgy véli, szabályos országimázs-rombolási tervet látunk, amelynek keretében minden külföldi szemében megpróbálják Nagy-Britanniát szörnyű helynek lefesteni. A brit bevándorlási szabályok ugyanis nagyon liberálisak, ám a törvénymódosítás helyett inkább elijesztik a látogatókat, legyenek akár diákok, befektetők vagy turisták.
A lány elmondta, idehaza a brit nagykövetségen közölték vele, semmi értelme panaszt tenni, rengetegen járnak hasonló cipőben. Az adatokat azért felvették, s megígérték, hogy nyomozni kezdenek, ám nem kecsegtették nagy eredményekkel. Azt pedig végképp nem javasolták, hogy újra visszatérjen Nagy-Britanniába. Csak május 1-je, Magyarország EU-csatlakozása után lenne érdemes a királyságba látogatni, akkor akár dolgozhatna is, tanácsolták a lánynak. Éva azonban közölte, nem dolgozni akar, csak a nyelvtanfolyamot elvégezni, s távozni Nagy-Britanniából. „Azt is tanácsolták, esetleg turistaként próbálja meg az utazást, azaz a hivatalos szervek a bevándorlásügyi hivatal megtévesztését tartották a járható útnak” – mesélte el a megdöbbent Éva.
Bármi is történt, újra repülőgépre szállt, úti célja ezúttal Dublin volt, mivel jól emlékezett a Heathrow repülőtéren történtekre. De a magyar lányt Walesben – ahová áthajózott a smaragd szigetről – a határőrség megbilincselte. Közölték vele, az írországi kerülővel megtévesztette a hatóságokat, ki akarta játszani a jogszabályokat. Bár semmi nem tiltja, hogy valaki Írországból utazzon Nagy-Britanniába, az Éva számára már ismert gépezet újra beindult. Azzal vádolták, hogy vízum nélkül próbált brit földre lépni, s neki kellett bizonygatnia, hogy magyar állampolgároknak ilyen okmányra nincs szükségük. Semmi nem hatotta meg azonban a tiszteket, akik elvitték a walesi kisváros rendőrőrsére. Itt amerikai filmekből megismert körülmények fogadták: egyszemélyes cella, fémfalak, fémágy és egy vécé, amelyre rálát a férfi foglár. A rettegő lány épp hogy elaludt, mikor felkeltették, s indultak vele Manchesterbe.
Az észak-angliai városban a repülőtéren belül építették fel a gyűjtőfogházat. Évát bilincsbe verve, az utasok szeme láttára vitték oda. Beszámolója szerint az egész épület zárt, pillanatra sem láthatja a bent lakó a napot, semmilyen természetes fény nem jut be. Így három óra alatt teljesen elveszíti az ember az időérzékét, elbizonytalanodik, s akár teljes apátiába is eshet. Tapasztalata szerint először mindenki aktív, segíteni akar magán ebben a szörnyű helyzetben, majd 8-10 óra múlva hirtelen magába zuhan. Ezután másfél napig nem szól senkihez, nem eszik, nem alszik. Csak bámul maga elé, vagy zokog, mint én magam is, vallotta be Éva. A sorstársak ugyan viszonylag barátságosak voltak vele, ám a fegyőrökről ez nem mondható el. Negyvenpercenként keltették fel, ráadásul a fürdő elhelyezkedése miatt – csak az nem láthatta a fürdőzőt, aki nem akarta – a magyar lány nem tudott tisztálkodni. „Étkezésenként két-három kanál rizs, másfél kanál ragu, s néha még meg sem várták az őrök, hogy ezt a kismadárnak sem elég adagot megegyük, elvitték, s kidobták a szemetesbe” – emlékezett. Az őrök közben egyetlen alkalmat sem hagytak ki, hogy mindenkinek az orra alá dörgöljék: az állam fizeti az étkeztetéseteket, a szállásotokat, s örüljetek, hogy ingyenjegyet kaptok a hazaútra. Ez is történt. Összesen ötnapos szenvedés után Éva újra a hazafelé tartó gépen ült.
Megkeresésünkre a nagykövetségen Abelovszky György főkonzul közölte, a beléptetés engedélyezésébe a konzulátusoknak nincs beleszólásuk, ezekről az esetekről a brit hatóságok nem is értesítik a külképviseleteket. A diplomáciai és konzuli kapcsolatokat szabályozó nemzetközi szerződések ugyanis csak azt írják elő, hogy az államok a letartóztatásokról kötelesek értesíteni az érintett külképviseletet. Hozzátette, évente mintegy 300 esetről szereznek tudomást, ami a 130 ezer odaérkező magyar turistához képest elenyészőnek minősíthető. A kiutasítás az Egyesült Királyság belügye, tiltakozásra csak az adna alapot, ha a hatóságok jogellenesen hátrányos megkülönböztetést vagy embertelen bánásmódot alkalmazva járnának el, amiről eddigi ismereteik szerint jelen esetben nincs szó – közölte a főkonzul. Tájékoztatása szerint a külképviselet évente elemzi a kétoldalú konzuli kapcsolatokon belül a visszafordítások tendenciájának alakulását, és erről tájékoztatja a Külügyminisztériumot. Hozzátette, a már egyszer visszautasított magyar állampolgár szempontjából a fellebbezés mellett annak van gyakorlati haszna, ha újabb beutazási szándék esetén a budapesti brit nagykövetségen úgynevezett beutazási engedélyért („entry clearance”) folyamodik.
Tóth Tamás, a Külügyminisztérium szóvivője megkeresésünkre elmondta, nem hallottak az esetről, amelyről egyébként a Népszabadság is írt. Jason Moore, a budapesti brit nagykövetség sajtóattaséja kérdésünkre közölte: rendkívüli figyelemmel kísérik az ügyet, és sürgős választ kértek a brit bevándorlási hivataltól. Elmondása szerint a hivatal megalapozott választ adott arra a kérdésre, Éva miért nem léphetett be az országba. Az őt ért atrocitások ügyében azonban továbbra sem kapták meg a vizsgálat eredményét, amelyre Moore szerint még legalább egy hónapot kell várni. Előzetesen leszögezte azonban, hogy a legszigorúbb követelményeknek is megfelelő bevándorlási rendszerük biztosan nem járt el helytelenül, s ezt bizonyítani is lehet, hiszen dokumentálnak minden lépést. Adatai szerint a Nagy-Britanniába utazó magyarok mindössze fél százalékát fordították vissza a határról, így a probléma marginális.
Éva így most idehaza próbál tenni valamit jövője érdekében. Történetét bizonyítja a brit hatóságok által kiadott néhány dokumentum, amelyek szerint megpróbálta megtéveszteni a hatóságokat, s továbbra is várható az ilyen viselkedés tőle. Egy brit tiszt, amikor elhagyta az országot, megkérdezte tőle: miért nem talált ki valami hihetőbb történetet, akkor talán beengedték volna. Kérdés, van-e rövidebb út az egyenesnél, hihetőbb sztori az igazságnál. Úgy tűnik, fel kell készülni arra a világra, amikor már nem elég az igazság.
Tájékoztatás, politika
A Magyar Nemzet a cikket megjelenés előtt eljuttatta hazánk londoni nagykövetségéhez, ahonnan a következő választ kaptuk:
A Nagy-Britanniából kiutasított magyar lány esetéből az általános, közérdekű tanulságokat a londoni magyar nagykövetség mindenki okulására kész megosztani a magyar sajtó bármely orgánumával. A szóban forgó történet kommentálásához azonban kérjük, küldjék el számunkra azt a közjegyző által igazolt felhatalmazást, amellyel a riportalany felhatalmazta Önöket arra, hogy a kérdéssel foglalkozzanak, hiszen itt bizalmas személyi adatokról is szó van. Kérjük, hogy a szóban már közölteknek megfelelően a készülő cikkből hagyják ki azt a bekezdést, amelyben a lány olyasmit ad konzulunk szájába, amit az nem mondott, ami sérti a magyar–brit kapcsolatokat is, ráadásul tévesen befolyásolhatja mindazokat, akik a közeljövőben Nagy-Britanniába szeretnének látogatni. A Külügyminisztérium szóvivői irodájával egyeztetve jelezzük, hogy ha kérésünknek nem tesznek eleget, akkor helyreigazítást kezdeményezünk, ha az is eredménytelen marad, akkor fenntartjuk a jogot, hogy álláspontunknak jogi úton szerezzünk érvényt.
London, 2004. január 26.
Tisztelettel: Szelestey Lajos sajtóattasé
