Összefog az ajatollahok népe

Lehet, hogy igazuk lesz azoknak, akik már a háború megindulásakor figyelmeztették a világ közvéleményét, az amerikai fennhatóság alá kerülő Irak életképtelen államalakulat lesz. Ha az elmúlt hónapok eseményeit vesszük górcső alá, kétségtelen, hogy három terület él egymástól minden tekintetben különböző életet. Északon két kurd vezető osztozik az olajban gazdag országrészen, az ország középső részén, Bagdad környékén szunnita többség van, délen pedig milliós tömegekben élnek az ország mintegy kétharmadát kitevő síiták. Egészen mostanáig azt lehetett hinni, Ali követői politikai szervezettség tekintetében elmaradnak a szunnitáktól. Csakhogy az elmúlt napokban két nagyszabású síita tüntetés is azt bizonyította, hogy az „ajatollahok népe” éppen annyira megelégelte a megszállást, mint a többi népcsoport. A bászrai demonstráció után tegnap több ezer síita tüntető vonult fel Bagdad utcáin is, szabad választásokat és önálló kormány megalakulását követelve.
A síita önszerveződést immáron komolyan kell venni. A minapi tüntetéseket szervező Ali Huszeini asz-Szisztáni ajatollah és hívei nyilvánvalóan azért kardoskodnak a választott kormány mellett, mert a déli országrész képviseletét nem látják biztosítottnak a jelenlegi bagdadi kormányzótanácsban. Nem kétséges, hogy joggal kételkednek e testület legitimizációjában. Az amerikaiakkal együttműködő politikusok támogatottsága – a kurdok lakta északi országrész kivételével – mindenütt elégtelen bármiféle politikai legitimizációhoz. Ezt jól tudják a síiták is, akik egyfajta időzített bombaként vannak jelen a mind kacifántosabb hatalmi sakkjátszmákban: ha ők is fegyvert fognak, és azt a megszállók ellen fordítják, Irak valóban mindenestől elmerülhet az erőszakban és a káoszban.
A hatalomátadást rendező amerikai terv szerint a Paul Bremer vezette amerikai adminisztrációnak július elején kellene átadnia a hatalmat az ideiglenes iraki kormányzatnak. Más szóval, a megszálló hadseregre nem lenne szükség a továbbiakban, a küldetés befejeztével, Irak pacifikálásával jelenlétük okafogyottá válhat. Tegyük hozzá, hogy mindez annyiban igaz, amennyiben George Busht emberiességi megfontolások és az amerikai liberális demokrácia exportjának vágya vezérelte, amikor az Eufrátesz partjaihoz küldte legényeit. Miután azonban tudjuk, hogy ez nem felel meg a valóságnak, cseppet sem lenne meglepő, ha az amerikai hadsereg még nem látná elég erősnek az iraki kormányt feladatai teljesítésére, és maradnának még egy darabig. Mondjuk, húsz-harminc esztendeig. Addig is – mintegy mellesleg – a politikai céljaiban oly önzetlen Fehér Ház maradéktalanul kielégíthetné a szénhidrogének iránti csillapíthatatlan érdeklődését.