Mindenképpen szeretném elkerülni a „régen minden jobb volt” szólamát. Hiszen ha jobb volt is 1990 előtt az egyetemeken, az legkevésbé sem a rendszernek, hanem a tanárok, a kutatók kitartásának, hagyományőrzésének köszönhető. Olyanformán, mint Erdélyben a Ceausescu-rendszerben, amelyben a kultúra, az öszszetartás, a magyarságtudat annál inkább élt, minél keservesebbekké váltak a mindennapok.
A helyzet egyre súlyosabb. Tizennégy éves oktatói múltam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen lehetővé tette, hogy nyomon kövessem a rendszerváltás táján indult folyamatot, amely a végéhez közeledik: több hallgató valószínűleg nem fér be egyetemünk padsoraiba, legalábbis bizonyos szakokon. A tizennégy éves mélyrepülés láttán nem kergetek olyan hiú ábrándokat, hogy rövid távon sikerrel szembe lehetne szállni a tendenciával. De hát a jus murmurandit (az elégedetlenséghez való jogot) még nem vette el senki, illetve vétkesek közt mégiscsak cinkos, aki néma. Legutóbb Pálinkás József, az előző kormány minisztere emelte fel szavát az egyetemek tönkretétele ellen (Magyar Nemzet, 2003. augusztus 9.): az Oktatási Minisztérium interneten közzétett koncepcióját bírálta, amely a felsőoktatási intézmények vezetését – hátborzongatónak hangzó – menedzserirányítással kívánja megoldani. Magam most elsősorban a hallgató-oktató viszony átalakulásának nem kevésbé hátborzongató hatásaira szeretném felhívni a figyelmet, mivel a társadalom nagyobb része nem lehet tisztában vele, milyen veszély fenyegeti sokat megélt, megszenvedett „magas” kultúránkat a változások következtében.
Jelen írás kiindulópontja egy tavaszi közös állásfoglalás, problémamegfogalmazás. A negyvenes éveihez közelítő korosztály szakmailag kiemelkedő képviselőivel, természettudósokkal, orvosokkal, bölcsészekkel, történészekkel, mérnökökkel stb. – a legtöbben a vezető budapesti vagy vidéki tudományegyetemekről, kutatóintézetekből, akik a Bolyai Klubban, az MTA Bolyai-ösztöndíjasainak baráti körében és a Magyary Zoltán-ösztöndíjasok Társaságában (utóbbi ma a legrangosabb kutatói ösztöndíjforma Magyarországon) – évek óta megosztjuk egymással aggodalmainkat. Tapasztalataink a tömegképzésről meglepően hasonlóak, és legtöbbünk szerint igen kedvezőtlenek. E cikk tartalma, bár közvetlenül csupán az ELTE Természettudományi Karán szerzett benyomásaimon alapul, a kollégák szerint sok más egyetemre és tudományterületre is áll. Legutóbb a felsőoktatási helyettes államtitkár volt a Bolyai Klubban a vendégünk, aki záporozó kérdéseinkre, felvetéseinkre válaszolva elkerülhetetlennek, ugyanakkor valóban aggasztónak ítélte a „folyamatot”, s benne igen kétségesnek az egyetemi elitképzés sorsát. Ha már egy államtitkár sem tud mást tenni, mint a kezét széttárni, sőt osztályzáskor (mert maga is oktat) kézlegyintéssel átengedni a korábban simán megbuktatott hallgatót, nos, akkor valóban nagy baj lehet.
Miről is van szó? Hol itt a baj?
„A felsőfokú oktatásban részesülők száma az utóbbi három-négy évben ugrásszerűen növekedett; arányuk a megfelelő korú népességből nagyjában elérte vagy megközelítette a fejlett európai országokban tapasztalható arányokat” – írja Kovács Tibor az Élet és Tudományban (2000, 51–52. szám). Az Oktatási Minisztérium adatai szerint míg 1990-ben 101 000, 2002-ben 382 000 hallgató vett részt a felsőoktatásban. Baj-e, hogy csaknem négyszeresére nőtt a hallgatók létszáma? Vagy hogy a jelenlegi kormány 2005-re el kívánja törölni az egyetemi felvételit, amelyet az alacsony vagy egyetemenként igen változó ponthatárok miatt már így is jószerivel csak az nem abszolvál, aki szántszándékkal nem akar egyetemre járni?
A létszámnövekedésből fakadó probléma leginkább napjaink budapesti közlekedéséhez hasonlítható. Anélkül növekedett tízszeresére („magától”) a gépkocsik száma, hogy az utak, a szabályok, a városkép, egyáltalán bármi alkalmazkodott volna e növekedéshez. Hasonló a helyzet az egyetemekkel: épeszű ember aligha hiheti, hogy a nagy hallgatói létszámok nyakunkba varrásával egy csapásra kiművelt emberfők sokaságát fogjuk képezni.
*
Milyen problémákat vet fel a „tömeg” képzése? Először azt tekintsük át, milyen oktató- és kutatómunkát, milyen feltételeket várhatunk el az egyetemtől. Az említett értelmiségi körben – legtöbbünk megítélése szerint – az egyetem az a hely, ahol valamely – nemzetközi szinten és/vagy itthon elfogadott – ismeretanyagot a lehető legmagasabb szinten oktatnak. Az egyetemi képzésformánál (tudomásunk szerint) magasabb képzés nincs. A magas szintű, naprakész oktatómunkához óhatatlanul szükséges az ugyanilyen (tehát legmagasabb szintű) kutatómunka végzése (illetve végzésének lehetősége) is, hiszen csak az bír rálátással a legmagasabb szintű ismeretekre, aki valamely területen önállóan, rangos publikációkban megméretve is tud dolgozni. Ezek a definíciók természetesen közhelyszámba mennek; az egyetemi minősítési rendszer megköveteli tanáraitól azt az oktatói és kutatói teljesítményt, amely a sorra következő lépcsőfokok eléréséhez szükségesek.
Annak idején jómagam is ehhez hasonló naiv elképzelésekkel kezdtem meg egyetemi pályafutásomat. Doktoranduszi és tanársegédi éveim során a lehető legjobban igyekeztem megtanulni szakterületemet; az alapképzés mellett kutatómunkám hozadékát válogatott hallgatókkal (nem csak doktoranduszokkal!) kívántam megosztani; s olyanformán, ahogyan azt magam is megéltem hallgató koromban: intenzív, napi kapcsolaton alapuló tanár-diák viszony megteremtésére törekedtem. Botor módon természetesnek vettem, hogy a hallgatók érdeklődnek a témák iránt, amelyeket előadok nekik, s azt is, hogy egy-egy beszámolón vagy vizsgán jeles érdemjegy elérésére törekednek.
A ponthatárok leszállítása, a tömegesedés a kilencvenes évek elején kezdődött. Nem kis részben a munkanélküliség kedvezőbb mutatóit elősegítendő, hiszen a csellengő, még el nem helyezkedett fiatal korosztályt „kifelé” egészen más egyetemi hallgatóként, mint munkanélküliként regisztrálni. A folyamat egyetemi berkekben természetesen komoly vitát váltott ki. A megnövekedett terhelés ellenében nem egy kolléga az úgynevezett „normatívában” bízott (az egyetem fejpénzt kap a felvettek után), és az oktatói létszámgondok megoldását remélte tőle – amint kisvártatva kiderült: teljesen alaptalanul. Természetesen még az optimisták is látták a felvettek tudásának hígulását, ám épphogy az alsó régió „átengedésére” buzdítottak, hisz csak nem akarjuk elveszíteni a normatívát!
S hol tartunk most?
*
Két egyetemi embernek, ha találkozik egymással, az első kérdése: „Te hogy bírod?” A heti óraszámok megháromszorozódtak, s néhány hetente százával kell javítani a gyakorlati – illetve vizsgaidőszakban néhány naponta a zárthelyi – írásbeli dolgozatokat. A némely esetben nagyon is szükséges szóbeli vizsgák az időhiány következtében gyakorlatilag eltűntek. A „minőségi” munkát jelentő felsőéves diplomázók száma szintén megtöbbszöröződött, s igen gyakran gond nemhogy a színvonalnak, de egyáltalán a témaválasztás komolyságának a megőrzése is.
Általános tapasztalat, hogy a hallgatók özöne – nem a fel-, hanem egyfajta „valóvilágosodás” jegyében – már nem a tudás, hanem a diploma megszerzését tűzi ki célul. E cél elérésében ma már az oktatók fásultságán kívül a jelentősen felpuhított tanulmányi és vizsgaszabályzat is segíti őket: eltűnt belőle például az utóvizsgák (azaz a bukások) maximalizálása, vagy például egyre alacsonyabb óraszámú részvételt enged meg szemináriumokon, gyakorlatokon. A kredites tanterv sok esetben lehetővé teszi az egymásra épülő tárgyak adott esetben önkényes sorrendű hallgatását. A kiskapuk keresgélése a hallgatók részéről annál „érthetőbb”, mivel az általános cél ma már nem az ötös, hanem – akár többedik nekifutásra – a (kegyelem)kettes. Az egyszeri egyetemi oktató persze nem kap pótlékot vagy célprémiumot az állandó buktatásért, utóvizsgáztatásért, amire a felhígult hallgatói színvonal amúgy normálisan késztetné, az ideje viszont hatványozottan rámegy; ennek következtében mind kevesebben vállalják a valódi, a legmagasabb szintű tudásnak megfelelő követelményrendszer számonkérését. Úgy tesznek, mint a fentebb említett államtitkár: elégtelen tudásra is megadják a kettest.
Milyenné vált a tanár-diák viszony? A túlterhelt szakokon, amelyeken nem átlagosan magas, hanem négy-ötszörös a hallgatók létszáma, fogadóórákat kell bevezetni, mivel egyébként a diákok ötpercenként kopognak az ajtón vélt vagy valóban jogos sirámaikkal – hiszen őket is sújtja az alig átlátható rendszer. A tanórákon és fogadóórákon kívül az oktatók zöme, hacsak nincs közvetlen labor- vagy egyéb technikai feladata, jobbára otthon dolgozik (nem ritka esetben az elvesztegetett idő miatti jövedelemkiesést pótolja), ily módon az egyetemi élet, az „egyetem” mint szellemi közeg gyakorlatilag már nem is létezik. A tanár, aki diákjaival kirándulni megy, aki meghívja őket baráti beszélgetésre, aki név szerint ismeri őket, nincs többé. Újabban már az arc szerinti felismerés is problémát okoz; a múltkor az egyetem természettudományi kari tanácsán az is felmerült, hogy hovatovább valami jogosítvány kellene a hallgatók azonosítására, hiszen „éles” helyzetben bárki bármit mondhat.
Mindez végül, de nem utolsósorban nem csupán a színtelen-szagtalan, túlélésre berendezkedett többséget, hanem az évfolyamonként igen kis számú legjobbakat is sújtja. Akik – sajnos magam is több példát ismerek rá – vagy óhatatlanul eltűnnek a tömegben, vagy csak későn vetül rájuk a figyelem. S a figyelem mit sem ér elegendő idő nélkül. Ekképpen pedig az érdemi egyetemi utánpótlás nehezedik meg borzasztóan. Ezt a problémát egyelőre nem oldotta meg a doktori (PhD) rendszer megerősödése sem – részint megint csak elegendő idő híján.
A bekövetkezett változások, az oktatók és hallgatók közötti kapcsolat elsekélyesedése elveszi tőlünk a mindennapi munka örömének java részét, a hallgatóktól pedig a lehetőséget, hogy mélyebb, informális viszonylatokban tájékozódjanak szakmájuk felől. Az oktatóknak egyúttal kevesebb idejük marad kutatói tevékenység végzésére, s ez az évszázadok óta nagy gonddal őrzött színvonal eséséhez vezethet.
Természetesen Nyugaton is vannak tömegegyetemek. Csakhogy, amint az közismert, a legtöbb országban ezek szervesen kiegészülnek nagy múltú elitegyetemekkel. Az öt-hat világhírű amerikai egyetem (Princeton, Yale, Berkeley, Stanford stb.) mellett százával működnek az igen színvonalas vagy rövidebb, általánosabb képzést nyújtó „tömeg”-egyetemek. Ami Angliának Oxford és Cambridge a maga hagyományőrzésével, rendkívül nehéz bekerülési lehetőségével, világszínvonalú kutatásaival, az nekünk az Eötvös Loránd, a Semmelweis, a közgazdaság-tudományi, a Debreceni vagy a Pécsi Egyetem, amelyekre (még) joggal lehetünk büszkék, amelyek világviszonylatban is megállják a helyüket. (A Semmelweis Egyetem külföldi képzésére sorban állnak a német hallgatók.) Sajnos kevés jele van annak, hogy az újabb oktatáspolitikai koncepciók megoldanák egyetemeinken a minőségi („elit”) képzés hanyatlásának kérdését. (Talán ez is majd „magától” fog elrendeződni, mint Budapesten a gépkocsiforgalom?) Legutóbb az Oktatási Minisztérium weboldalán vagy a Magyar Felsőoktatás című minisztériumi lapban ugyan lehetett olvasni arról, hogy a Nyugaton bevett 3 + 2 éves (bachelor, illetve master) képzési formákat ki kell dolgozni, ám hogy kiknek és mikor kellene, hogy az egyetemek ehhez milyen segítséget kapnak, és hogy ez a szisztéma alapvető szakmai képtelenséghez is vezethet, arról már nem esik szó. Nem beszélve arról, hogy az esetleges új képzési módok sem oldják meg egy csapásra az elitegyetem-tömegegyetem funkció szétválasztását.
*
Széchenyi eszméje ugyebár a kiművelt emberfők sokaságáról szólt. Csak nehogy valaki pajzsként emelje ezt maga elé, s erre hivatkozzon: Széchenyi kiművelt, nem pedig félművelt sokaságról beszélt – noha bevallom, magam sem tudom, lehetne-e, s mi módon lehetne mai „való” világunkban a sokaságot igazi általános műveltségre megtanítani. Van-e erre szükség egyáltalán? Mennyiben? A kereskedelmi tévéken felnőtt, mobiltelefonáló ifjú nemzedék – tisztelet a kivételnek – az egyetem padsoraiban aligha lesz képes akár csak igényt formálni az általános műveltségre, és ez a probléma, látnunk kell, sokkal nagyobb súlyú, mint maga az egyetemi tömegképzés. S hogy hová vezet a kultúra tömegesedése? Csak egyetlen példa: mint földtudósnak kutatómunkám során meghatározó élmény volt olvasni a XIX–XX. század kiemelkedő egyéniségei – többek között Lóczy Lajos, Hunfalvy János, Noszky Jenő, Cholnoky Jenő – nagy kitekintéssel, veretes nyelven megírt, időtálló műveit (ma is antikváriumi ritkaságok), szemben az ötvenes–hatvanas évek ipari igényeket kiszolgáló, beszűkült, értéktelen tömegmunkáival. Ugye, nem efelé tartunk megint?
Zárszóként néhai Ferencsik Jánosnak, a XX. század talán legnagyobb magyar karmesterének egy idevágó gondolata jut az eszembe. A Parsifal hazai megszólaltatása kapcsán írta: „… nem szabad rohanó korunk örökös siettetésének engednünk. (…) Korszerűségen néha azt értik, hogy a művet közel kell hozni a hallgatósághoz. Holott szerintem a mindenkori hallgatóságnak kell közel jutnia a remekművekhez, vagyis felkészülten befogadni őket. (…) Ha a remekműveknek kijáró megbecsüléssel közelítünk hozzá, akkor minden néző számára nagy élmény lesz ez a rendkívüli remekmű.”
A kultúrát, a műveltséget, a kiművelt emberfőt nem lehet gyorstalpalón megszerezni. Nemcsak a most utánozni vágyott nyugati, de a magyar társadalom is évszázadokon át megteremtette a lehetőséget arra, hogy fenntartsa – többek között az egyetemeken, éppenséggel nagyon kevesek által művelt szakterületek révén – a kultúra sokszínűségét, magas színvonalát. A kultúra, a tudomány megszállottai persze, akárcsak Kőrösi Csoma Sándor, valószínűleg nagyobb megpróbáltatásokat is ki tudnak még állni, mint amilyen most vár rájuk. De akkor ne áltassuk magunkat, mondjuk is ki, hogy most ez a korszak következik.
A szerző egyetemi docens
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
