Új kötetében elsősorban a szociáldemokrata mozgalom jelenét értékelő cikkeit adja közre. Miért tartotta fontosnak, hogy Kádár és Andropov önről szóló levélváltását is megjelentesse a könyvben?
– A kötet arról az időszakról szól, amikor a Szociáldemokrata Párt általános elnöke lettem. A szociáldemokráciát – itt persze a történelmi szociáldemokráciáról van szó – feltehetően mi helyeztük el elsőként a nemzeti oldalon. Persze ennek voltak előzményei – többek között Peyer Károly, valamint Kéthly Anna tevékenysége, aki emigrációba szorulván igen eredményesen tudta képviselni a magyar érdekeket. Kötetemben a szociáldemokrácia mai helyzetéről szóló cikkeim mellett két „kakukktojás” is szerepel: Kádár és Andropov levélváltása, valamint Antall Józsefről szóló tanulmányom, amelyben értékelem a rendszerváltó miniszterelnök munkásságát, és felidézem személyes kapcsolatunkat. A Kádár–Andropov-levélváltás nyilvánosságra hozatalát most, húsz év után nagyon időszerűnek tartottam, ugyanis ma is érvényes üzenete van: arról szól, milyen világ volt Magyarországon a nyolcvanas évek első felében.
– Hogyan vezetett egy akár hétköznapinak is mondható sajtótájékoztató a két pártfőtitkár levélváltásáig?
– 1983. október 6-án sajtótájékoztatót tartottam a Magyar Újságírók Szövetségében. Akkoriban külügyi titkárként a magyar külpolitika egyik irányítója voltam. Időszerű, Magyarországot és a nemzetközi életet érintő eseményekről beszéltem, ám végül néhány olyan kérdés került a középpontba, amelyek kiváltották a jelenlévő újságírók „túlzott” érdeklődését. Olyannyira, hogy volt közöttük valaki, aki utána rögtön átment a másik utcasarkon álló szovjet nagykövetségre, és feljelentett engem.
– Lehet tudni pontosan, ki volt az önt feljelentő újságíró?
– Vannak értesüléseim, de ezzel a dologgal sohasem foglalkoztam komolyan. Tehát nem tudom biztosan, az a főszerkesztő-helyettes volt-e a feljelentő, akiről ezt állították. Tudatosan nem érdeklődtem a kérdés iránt, ugyanis a besúgókat mélyen megvetem. Akár azt is mondhatnám: nem érdemes belőlük hőst csinálni.
– Melyek voltak a sajtótájékoztató azon témái, amelyek annyira megihlették a szóban forgó újságírót, hogy menten a szovjet nagykövetség felé vette az útját?
– Abban az időszakban járt Gorbacsov Magyarországon. Róla úgy nyilatkoztam, hogy azon szovjet vezetők közé tartozik, akik nemcsak érdeklődnek Magyarország iránt, hanem rokonszenveznek is vele. Ez Moszkvába már úgy jutott el, hogy Szűrös „megosztja a szovjet vezetőséget”. Bárha olyan erőm lett volna, hogy megoszthassam… De a tréfát félretéve, akkoriban valóban tapasztalni lehetett bizonyos ellentéteket – ami nem csoda, hiszen nem létezik a világon olyan pártvezetőség vagy kormány, amelyben ne lennének ellentmondások, elvégre bizonyos értelemben éppen ez a dolgok egyik mozgatórugója. A szovjetek nagyon zokon vették kijelentésemet, mint az Andropov leveléből is kiderül.
– A látogatás során találkozott először Gorbacsovval?
– Később kerültem vele jó kapcsolatba, de moszkvai nagykövetként már korábban is megismerkedhettem vele. Rokonszenves, művelt embernek tartottam; amolyan világfi volt az öreg vezetőségben. Amikor 1978-ban kineveztek moszkvai nagykövetnek, mondtam is Kádárnak: kissé furcsállom, hogy negyvenegynéhány évesként engem tesznek meg a moszkvai magyar diplomácia vezetőjének, miközben a szovjet vezetők átlagéletkora hetven év körül lehetett. Kádár erre úgy felelt: ne törődjek ezzel, mert olyan jó a magyar–szovjet kapcsolatrendszer, hogy a munkatársaimmal együtt sem tudnám elrontani…
– Másik vitatott kijelentése kapcsán Andropov a „szovjet légtérbe mélyen behatolt kémrepülőgéppel kapcsolatban foganatosított intézkedésekről” ír…
– Akkoriban lőttek le a szovjetek egy dél-koreai utasszállító repülőgépet. A sajtótájékoztatón úgy fogalmaztam: ha a szovjet vezérkar tudta volna, hogy emberekkel van tele a gép, akkor talán nem lövi le, én mindenesetre nem tettem volna. A Moszkvába eljutott verzió azonban már úgy hangzott: Szűrös elítéli, hogy a szovjetek lelőtték a gépet, és nem értett egyet az intézkedéssel. A harmadik jelentős kérdés George Bush látogatása volt. Az Egyesült Államok későbbi elnöke akkor még alelnökként érkezett hivatalos látogatásra Ausztriába és Romániába. Meglehet, közben az amerikaiak rájöttek, hogy a kettő között van még egy ország; talán nem ártana oda is benézni. Mi a látogatásról említést tettünk a szovjeteknek, hiszen akkoriban szokás volt, hogy a külügyminisztérium jelezte az effajta diplomáciai eseményeket, és Moszkva részéről sem volt semmilyen ellenvetés. Fogadtuk az alelnököt, és utána az újságírók előtt elmondtam: nekem úgy tűnik, Bush annak a híve, hogy javuljanak a kapcsolatok az Amerikai Egyesült Államok és a szocialista országok között, a békés egymás mellett élés jegyében. A zavart az okozta, hogy visszafelé utazván Ausztriában Bush igen kemény antikommunista beszédet mondott. Moszkva számára ennek fényében nyilván egészen más színben tűnt fel a nyilatkozatom. Andropov „végletes politikai naivitással” vádol levelében, és azt veti a szememre: nem veszem észre, hogy az imperializmus ellenség.
– A „dorgálást” tehát a nagypolitikai körülmények tették elkerülhetetlenné?
– Részben igen, ráadásul a sajtótájékoztató az aradi vértanúk napján volt. Mindemellett azt se feledjük, mennyi besúgó lehetett akkor az országban, ha még egy nem igazán éles politikai helyzetben, 1983-ban is feljelentés lett egy sajtótájékoztató következménye.
– Mi lett a levélváltás végkifejlete?
– A tetemrehívás nyitányaként berendeltek a Politikai Bizottság ülésére – amelyen egyébként is mindig részt vettem, meghívottként. Azonban ezúttal külön programpont volt, hogy Kádár fejmosásban részesítsen, amire én aztán annyit válaszoltam, hogy mélyen elítélem a besúgókat, akárcsak az effajta helyzeteket. A szünetben aztán odajött hozzám Aczél György, és azt mondta: „Mátyás, nem kell ezt úgy mellre szívni, Kádár mindezt azért tette, hogy a szovjetek tudják: ő végrehajtotta a feladatot, amivel megbízta Andropov.” Erre azt feleltem: még inkább elítélem Kádár reakcióját, ha itt ilyen állapotok uralkodnak. Persze tudnunk kell, hogy a Politikai Bizottság tagjai közül is sokan vitték a híreket a Szovjetunióba. Mindemellett arra szintén fontosnak tartom felhívni a figyelmet, hogy Kádár meglehetősen körmönfont módon reagált Andropov levelére. Meg is véd, de részben elmarasztal. Andropovnak kitérő válaszokat ad, és tulajdonképpen tájékoztatja arról: azért küldte el neki a Központi Bizottság előtt tartott beszámolóját, hogy első kézből, és ne mások tolmácsolásában tájékozódjék a történtekről. S persze Kádár – a rendszer jellegéből fakadóan – akár arról is tudhatott, ki jelentett fel engem.
– Ennyire a személyes irányítása alatt állt volna a hálózat?
– Kádár személyre szóló jelentéseket is kapott a titkosszolgálatoktól. Kiemelten kezelte a belügyet, a hadügyet és a külügyet – ezek úgyszólván az ő személyes felügyelete alá tartoztak. A titkosszolgálatok értesülései között szelektáltak, és ennek megfelelően juttatták el a jelentéseket az illetékeseknek. A levélváltást egyébként többek között amiatt az összefüggés miatt is fontosnak tartottam közreadni, amely a titkosszolgálatok és egyes mai politikai jelenségek között állnak fenn.
– Milyen összefüggésekre gondol?
– A második világháború után Magyarországon soha nem emelkedett a hivatalos politika szintjére sem a nacionalizmus, sem az antiszemitizmus. Bizonyos körökben mindig léteztek, de csak elszigetelt jelenségként. Viszont manapság megint szítják az antiszemitizmust bizonyos jól behatárolható körök – elsősorban a sajtó egy része, valamint a vele szoros kapcsolatban állók. De hogy egyértelmű legyen, mire gondolok, ismét térjünk vissza a múltba. Egy alkalommal Kádár – akinek voltak önfeledtebb pillanatai, sakkozás, dominózás közben – feltette a kérdést, milyen ember lehetett az, aki már az illegalitásban rendőrfőnök szeretett volna lenni. Péter Gáborra célzott, akiből később az ÁVH vezetője lett. Az ÁVH olyan embereknek volt a gyűjtőhelye, akik revánsra készültek, és ezzel tulajdonképpen az antiszemitizmus kialakításában is jelentős szerepük volt – egyszerűen azt váltották ki a tevékenységükkel. Mostanság Magyarországon részben ezeknek az embereknek a leszármazottjai gerjesztik az antiszemitizmust. A nyolcvanas években uralkodó állapotok felvázolása mellett azért tartottam fontosnak húsz év után közreadni Kádár és Andropov levélváltását, mert mostanság éppen azok vádolnak minket nacionalizmussal, Fidesz-barátsággal vagy akár a nemzeti demokraták „túlzott” hazafiságával, akik máig hatnak a közvéleményre, ám a nyolcvanas években egészen más szerepkört is betöltöttek.
– A sajtó egyes képviselőire gondol?
– Furcsa világot élünk manapság. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy egyfajta kettős hatalom alakult ki Magyarországon. Létezik a legális hatalom, és van két kisebbség, amelynek tagjai meglehetősen komoly szerepet játszanak a hatalmi szférában. Egyrészt a multinacionális cégek helyi képviselőire gondolok, akik ott vannak a kormányban, és ha nem, akkor is jelentős befolyással bírnak – ezt most a forint körüli mizéria is teljesen nyilvánvalóvá tette –, másrészt a sajtó valóban a negyedik hatalmi ágként viselkedik napjainkban. Többek között éppen ugyanazok az emberek, akikről tudom, hogy kapcsolatban álltak a titkosszolgálatokkal. Elég annyi: nemigen lehetett valaki nyugati tudósító anélkül, hogy ne jelentett volna valamelyik titkosszolgálati részlegnek.
– A New York-i tudósítói munkakörre céloz például?
– New Yorkra, Londonra és így tovább. Személyesen ismerem ezeket az embereket, és elképesztő, milyen erős, megingathatatlan pozícióval rendelkeznek a sajtóban. Igaz, ennek történelmi előzményei is vannak… Furcsa, hogy néhányukat mennyire segítette Aczél. Volt köztük olyan is, aki Nyugat-Berlinből ágált a rendszer ellen, teljesen védetten. Sokuk védettebb helyzetben volt, mint én, aki külügyi titkár voltam – annak ellenére, hogy mindig szakmai alapon neveztek ki, hiszen Berlinben és Moszkvában is úgynevezett munkáskáderek voltak az elődeim. Persze ezzel sohasem dicsekedtem, mint ahogy azzal sem, hogy az akkori vezetőségnek én voltam az egyetlen tagja, aki 1956-ban elítélte a szovjet beavatkozást – moszkvai egyetemistaként ülősztrájkot szerveztünk a magyar nagykövetség előtt. Mindezt soha nem említettem volna, ha a sajtó egy része nem bánik velem úgy, ahogyan bánt. Egy időben azzal marasztaltak el, hogy az MDF-hez húzok, mostanság pedig azzal, hogy a Fideszhez, holott én soha nem csapódtam egyik jobboldali párthoz sem, hanem a nemzeti, népi baloldali, szociáldemokrata álláspontot igyekeztem következetesen képviselni. Ennek családi előzményei is vannak, hiszen apám is a szociáldemokrata pártba lépett be 1932-ben. Tehát könyvemben az 1983-as levélváltást azért helyeztem a szociáldemokráciáról szóló írásaim szövegösszefüggésébe, hogy nyilvánvalóvá váljék: nem úgy volt minden, ahogyan most próbálják beállítani egyesek, legyen szó akár Pozsgay Imréről, akár rólam. Mi bizonyos értelemben megszenvedtük az utunkat – ahányan, annyiképpen. Nem úgy történt, hogy egy az egyben betagozódtunk a rendszerbe, anélkül, hogy önálló véleményünk lett volna. Nem akarom túlértékelni a szerepünket új könyvemmel – mindössze vázolni kívántam célunkat, a szociáldemokráciát. Azonban szükségesnek tartottam legalább a függelékben, a levélváltással nyilvánvalóvá tenni, hogy egyenes úton igyekeztem járni – ezt még Kádár is tudta, ezért nem lettem sohasem a Politikai Bizottság tagja. Akkor is kritikusan szemléltük a dolgokat, mindöszsze nem voltunk kellően felkészülve arra, hogy még határozottabbak legyünk bizonyos kérdésekben.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
