Pokolgépek között nyíló rózsa

Hajnaltájt látott filmek emléke ilyen. Szinte hipnotikus ringásban a nappali, a tévéképernyő fénye vibrál, de te nem mozdulnál a világért sem. Csak hunyorogsz, a szemed sarkából figyelsz, s nyugtázod a későn vetített, véres képsorok álomba ringató lenyomatát. A bamba tekintetű John Malkovich első rendezése ilyen. A Táncos a házban egy különös atmoszférájú politikai krimibe ágyazott, sosem volt szerelem története; nem csak mese, annál több: lelkiállapot.

Terror és balett. Véres kutyatetemek lógnak a lámpavasakról, pokolgépeket aktiválnak csellengő gyerekek, rituális kivégzések sokkolják a hatóságokat, áramkimaradásokkal ijesztgetik a várost titokzatos kommunák, rejtjeles plakátok üzennek közelgő halált. Mégis zajlik az élet. Amúgy balettórákra járnak a kislányok a táncoshoz: a házban, odalent. Így telnek Dél-Amerika meg nem nevezett katonai diktatúrájának hétköznapjai. John Malkovich filmjének főhőse, a komoly karrier előtt álló ügyvéd annak idején lemondott a sikerről, faluszéli zsaru lett belőle, mert megelégelte a korrupciót. Aztán eltelik néhány év, és a rendőrré kárhozott, most főnyomozóvá előléptetett igazságosztó szembesül a brutális terror mindennapjaival. Övé a főszerep, meg kell találnia a harmincezer polgári áldozat gyilkosát, Ezékielt, a gerillák és a pokol urát. Mindent átjár a félelem, összeomlóban az államapparátus, a vidék indiánjai lassacskán megszokják a vérfürdőt, de a fővárosi civilizáció az apokalipszissel határos. Sürget az idő, a rendőrségnek gyorsan kell dolgoznia, mert ha a katonaság veszi át az irányítást, annak céltalan vérontás lesz a vége, mint már annyiszor, délen.
Szabad perceiben balettórákra viszi kislányát a nyomozó. Vele együtt lépünk ki a terror csatazajából, amikor a balett-tanárnővel kettesben lehet. Lassan szövődő, titkos románcuk testetlen, mégis végtelenül mély. Mivel feleségével való kapcsolata üres és szenvtelen, ebből a megnevezhetetlen vonzalomból merít erőt a férfi a további nyomkereséshez, amely a pokol szinte beazonosíthatatlan kapujához vezet. Az idegtépő munkát végül siker koronázza: a nyomozó rájön, hogy ismeri Ezékielt. És a nyomok oda vezetnek, ahová nem kellene.
John Malkovich néhány éve még filmrendezőt alakított Michel-angelo Antonioni és Wim Wenders közös filmjében, a Túl a felhőkönben. A kedves és szerethető mozi utolsó snittjében Malkovich a sötét ablak mögötti homályba lépdel vissza, miközben azt mormolja: a filmrendező feladata, hogy feltárja a valódi képet, ami a látható mögött lapul. És minden kép mögött talál még egyet, és még egyet…
Aztán John Malkovich valóban nekiállt a képek mögé nézni. A Táncos a házban (The Dancer Upstairs) az irodalmi alap iránt mélyen elkötelezett rendező alkotása, aki teljes odaadással próbálta meg vászonra csempészni Nicholas Shakespeare azonos című regényét. A könyv valós eseményt dolgoz fel: Abimael Guzmannak, a perui Fényes Ösvény gerillaszervezet legendás vezetőjének üldözéséről szól, akit egy idealista rendőr segítségével sikerül elkapni. A film több lett. A furcsa szédületben tartó képsorok, a lassú, folyamatosan elmozduló kamera, az erőszakot távolról figyelő, rezignált zene, a hatalmasat alakító Javier Bardem együttes hipnózisa ez.
A Táncos a házban végül nem kifejezetten a vérfürdőről regél, hanem a gerillák és üldözőik személyes történeteiről, arról, ami a képek mögött van: a pitiánerségről és az elvakult idealizmusról.
A rosszkor születő szerelemről.
Arról, hogy pokolgépek között hiába nyílik rózsa.
(Táncos a házban, színes, feliratos spanyol–amerikai film, 2002, 133 perc. Írta Nicholas Shakespeare, rendezte: John Malkovich, a főszerepben: Javier Bardem, Laura Morante, Juan Diego Botto. Forgalmazza a Budapest Film.)