Prága velünk és nélkülünk

Prága egyetlen évtized alatt világvárossá fejlődött. A nyolcvankilenc előtti baráti szocialista fővárost nagyobb számban jobbára csak mi magyarok tartottuk megtekintésre érdemesnek, miközben ma már Párizs és Velence mellett Európa leglátogatottabb városa. De nem csak a turizmus miatt beszélhetünk Prága világvárosi jellegéről. Egyre inkább úgy tűnik, hogy Amszterdam mellett a cseh főváros válik a világ „enjoy-fiatalságának” fővárosává. A prágai folklór úgy tartja, hogy egyedül az amerikaiak mintegy tízezer fős időszakos bevándorló közösséget alkotnak. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen a szórakozóhelyekben gazdag városban a nyugati fiatalok az otthonról kapott zsebpénzükből gond nélkül eléldegélhetnek itt.
Délutánonként még a téli hónapokban is csak araszolva lehet haladni a keskeny utcácskákon. Ezek közül is kiemelkedik zsúfoltságával a város üzleti szívét, a Vencel teret a mesés Óvárostérrel összekötő középkori eredetű Na Mustku. Ezen sétálva, vagy inkább sodródva a tömeggel, egyszerre két magyar zászlót is megpillanthat az, aki nem törődve a nyüzsgő kavalkáddal, tekintetét mereven az első emelet magasságában tartva próbálja élvezni a barokk házacskák látványát. Itt van ugyanis bérelt helyisége az idén ötvenéves születésnapját ünneplő Prágai Magyar Kulturális Központnak, mely természetes módon az itteni magyar diaszpóra gyülekezőhelye is egyben. A mai sokszínű Prágában ez az intézmény csupán egyike a számtalan kulturális központnak, de a rendszerváltás előtt a magyar intézetbe járni igazi ellenzéki tettnek számított prágai értelmiségi körökben.
A magyar kultúra külföldi képviseletére az első központot az egykori társország, Ausztria fővárosában hozták létre, 1924-ben. Ezt követte Berlin, Róma, Párizs és Varsó. A háború utáni új politikai rendszerben a szocialista barátság erősítése végett jött létre előbb Szófiában 1948-ban, majd Prágában 1953-ban hasonló szervezet. Ma összesen tizenhét magyar kulturális intézet működik a világban Delhitől New Yorkig.
A szóbeli elvtársi barátság ellenére a cenzúrázott cseh sajtó 1953-ban csupán néhány soros tudósításokban számolt be a Vencel téren nyílt magyar házról. Az egyszerű járókelőknek pedig az tűnhetett fel, hogy a téren lévő cukorkabolt közelében magyar könyveket, hanglemezeket, népművészeti tárgyakat árusító boltocska nyílt. A háromtagú propagandaosztály (akkoriban így hívták a PR-dolgozókat) a szerény költségvetésből inkább csak azokra a magyar vendégekre számíthatott, akik valami más okból amúgy is Prágában tartózkodtak. A közönséget is megválogatták, nem akárki pillanthatott bele egy szomszédos baráti állam kulturális életébe, csak aki névre szóló meghívóhoz jutott. Más kérdés, hogy a kitűnő pártmunka nem mindig párosult a magyar kultúra iránti fogékonysággal, így az előadások látogatottsága nem volt optimálisnak mondható.
A válogatott közönségnek sem lehetett akármiről beszélni. Örkény István, aki 1955-ben a Cseh Írószövetség vendégeként érkezett Prágába, előadást tartott a Magyar Kultúra Házában is. A külföldi levegő, de lehet inkább a prágai sör, Örkényre is jótékonyan hatott, és kemény szavakkal bírálta a magyarországi viszonyokat. A botrány azonban elmaradt, hiszen a harcias kirohanások a cseh tolmács jóvoltából már gyengédebb, rendszerkompatibilis formában jutottak el a hallgatókhoz.
A metróépítés miatt a Vencel tér egységes századfordulós arculata megváltozott. 1973-ban lebontásra ítélték a magyar háznak otthont adó historizáló épületet is, így költözködni kellett. A hetvenes évek „fojtott levegője” Prágában még fullasztóbbnak bizonyult, mint nálunk. Ez az az időszak, amikor kifejezetten progresszívnek, sőt demokratának számított az, aki a magyar házba látogatott. Nem mellékes az sem, hogy a hatvannyolc után tilalmi listára került cseh újhullám alkotásait legálisan csak a magyar házban láthatta a cseh közönség. Az akkori Csehszlovákiában Magyarországon át lehetett némi nyugati levegőt szívni. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli Budapest–Berlin gyorsvonatokon Szobig szinte csak politikai vicceket lehetett hallani. Párkány után aztán a csehek (a korszellem jegyében csehszlovákok) hallgattak el, majd Ústí N. Labemben a keletnémetek is.
Azt, hogy mennyire a nálunk beszerezhető nyugati lemezek és farmernadrág motiválta a néhány évtizedes egymásra találást, a rendszerváltás mutatta meg igazán. A határok megnyitásával Prágából már nem kellett Budapestre tekinteni, hogy az oda napnyugatról beszűrődő fényben a csehek bepillanthassanak a vasfüggöny mögötti szabadságba. Persze a nyugati kultúra mellett a hazánkba érkező csehek, vagy a kultúrközpontba látogató vendégek a közvetítő közeggel is megismerkedtek. Az LGT vagy az Omega még ma is jól csengő név az ötvenes-hatvanas éveiben járó generáció körében. A bársonyos forradalommal a magyar kultúra politikai színezete értelmét vesztette, amivel párhuzamosan addigi népszerűsége is szinte egyik napról a másikra múlt idejűvé változott.
A változáshoz hozzátartozik, hogy Csehszlovákia szétesése után Prágában több ezer szlovákiai magyar ragadt, akiknek a magyar ház léte óriási segítséget jelent nemzeti identitásuk megőrzésében. A Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Klubja) 1949-es magalakulása után cseh földön is alakult néhány alapszervezet, de ezek pár év múlva felbomlottak. A bársonyos forradalomig Csehországban nem is működött magyar szövetség, pedig az ország másik feléből elszármazott magyarok száma a kilencvenegyes népszámlálás tanúsága szerint elérte a húszezret. A két évvel ezelőtti népszámláláskor már csak tizenötezer cseh állampolgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek. (Igazi „nemzeti tragédiaként” a morvák könyvelhetik el az elmúlt tíz esztendőt. A rendszerváltás utáni morva megújhodás, melynek akkor 1,4 millió polgárt sikerült mozgósítania, tíz év alatt teljesen kifulladt, és 2001-ben már csak négyszázezren vallották magukat morvának.)
A magyaroknak a nyelvi nehézségek miatt nem ilyen könnyű az identitásváltás, de a csehországi magyarok nehezen találják meg igazi helyüket a határon túli magyarok között is. Köztes helyzetüknél fogva sem a nyugati magyar diaszpórákhoz, sem a szomszédos országok magyar közösségeihez nem hasonlítanak. Kilencven százalékuk szlovákiai származású, akiket az 1993-as újabb határmódosítás tett egyszeriben „nyugati magyarsággá”. Igaz, a helyi szervezkedés jóval megelőzte az ország kettéválását: a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége ugyanis már 1990-ben megalakult, amikor az országos politikában még csak a széthúzó erők jelenlétéről esett szó. A prágai magyarok érthető módon könnyű helyzetben voltak, hiszen a magyar ház megléte tálcán kínálta a kulturális önszerveződés lehetőségét. A fővárosban ma mindent egybevetve mintegy háromezer magyar él.
A kultúrközpont az új feladat mellett továbbra is megőrizte fő profilját, a magyarság csehországi népszerűsítését. Erre igencsak nagy szükség van. Szinte közhelynek számít, hogy mi magyarok inkább ismerjük egykori szomszédunkat, mint ők minket. Ha magyarok Prágába vetődnek, nagy valószínűséggel felkeresik az Arany Tigris sörözőt, mert tudják, ott töltötte hétköznapjait Bohumil Hrabal, vagy ellátogatnak a Kehelybe, ©vejk törzshelyére. (Aki ezt kihagyta, ne sajnálja, mindkét hely része a prágai tömegturizmus mindent maga alá gyűrő gépezetének). Ugyanígy beugró kérdésnek számít a Szigorúan ellenőrzött vonatok rendezőjének neve is (Jiri Menzel). Ezzel szemben cseh barátaink a legutóbbi negyvenéves összezártság ellenére sem tudnak többet hazánkról, mint egy átlag nyugati honpolgár: gulyás, paprika és puszta. A másik oldalon persze ugyanúgy ott kísért a hetvenes-nyolcvanas évek „pivo-turizmusa”.
A kilencvenes évek táguló horizontján Magyarország képe szinte eltűnt Prágából, ám a legutóbbi években mintha megmozdult volna valami. Gál Attila, a ház könyvtárának munkatársa szerint ennek oka Kertész Imre Nobel-díjában és Márai Sándornak a nyugati könyvpiacokon történő megjelenésében keresendő. A két „nagyágyú” mellett az utóbbi egy-két évben sorra jelentek meg fordításban Nádas, Závada, Krasznahorkai, Jókai Anna és Eszterházy munkái. Az irodalmi mércével mért népszerűség mögött ugyanazt a mechanizmust találjuk, mint az elmúlt évtizedek cseh– magyar kapcsolataiban. Márai Sándor vagy Kertész Imre nem közép-európaisága miatt számít ismert írónak Csehországban, mint ahogy Hrabal, Kundera neve sem közvetlenül jutott el hazánkba, hanem mert a nyugati kritika elismeréssel fogadta őket.
***
Értelmiségi központ.
– A csehek és kiváltképp a prágaiak számára nagyon sokat jelentett az a munka, amelyet a 70-es és 80-as években az ottani magyar kulturális intézet végzett. Háromhetente bemutatót szerveztek a kortárs magyar képzőművészek munkáiból. Nálunk lényegesen keményebb volt a kulturális cenzúra ezekben az években, mint Magyarországon, éppen ezért számunkra a magyar kulturális intézet jelentette Prágában azt a teret, amely révén láthattuk, hogy mi zajlik a világ képzőművészetében – nyilatkozta egy lapunknak korábban adott interjúban Egon Bondy filozófus-író, a cseh underground-irodalom neves alakja, Bohumil Hrabal ifjúkori barátja, Hrabal „házimuris” könyveinek egyik szereplője. (V.A.)