Szabadsági fokok

A tömbcsokoládé szabad. A tömbcsokoládé rejtélyes. Karakán. Nem kiszámítható. Hisz erő erejének alávetve sohase tudhatjuk, hol keletkezik majd benne törésvonal. Mi mentén s miért épp ott hasad majd ketté. Bezzeg a perforált csokoládé – amelyikben be vannak jelölve úgymond a „kockák” –, nos, a perforált csokoládé meglehetősen unalmas. Egysíkú. Kiszámítható. Determinált. Hisz tudjuk, hol fog törni. Legalábbis tudjuk, hol kell neki. Ha mégsem ott törik, az a csokoládétörő kudarca, mondhatnók, afféle szertartásrendbeli zavar.
Én egyébként amondó vagyok, hogy Magyarország valahol egy tömbcsokoládé is, nem csak perforált. A lemeztektonika táblákról beszél, én hinni szeretném, hogy a magyar tábla egy tömb, egy nagy, rejtélyes, teli titok tömb is, amelyet a nyilvánvaló látszat ellenére sem kizárólag az eleve adott s mindenki által vélt törésvonalak határoznak meg. E gondolat Pósa Zoltán Aranykori tekercsek című epikus eposza nyomán erősödött föl bennem.
Hol hányfelé törünk, szakadunk? És hányadán állunk? A rögzült kánon szerint, akárcsak a „Hanyas vagy?” visszhangkamrájában, bizonyos tételeknek egy visszhang, egy komplementer felel meg, melyet álmunkból ébredve tüstént, ahogy ma mondják: vágunk. Vágod? Az orvostanhallgatónak, ha fülébe súgják, szimpatikus, vágja, paraszimpatikus. Rávágja. És ha a kultúrharcok elgyötört magyar emberét azzal ébreszted ezeréves álmából, hogy urbánus, ő így válaszol, vágja: népi.
Jelzem, a népi–urbánus dichotómia egy mélyebb fekvésű s általánosabb érvényű dichotómia, jelesül a modernitás kontra tradíció, Nyugat kontra magyarság, baloldal kontra jobboldal, bonyolultság kontra egyszerűség dichotómiájának irodalmi nyelvre lefordított metaforája. Messze több önmagánál. S eme áttételes, fokozott jelentőség folytán hovatovább hajlamosak vagyunk elhinni – miként a hidegháború alatt elhittük, a világ csak a szocializmus–kapitalizmus ellentétpár dimenziójában szenvedhet tengelytörést –, hogy a mi kis magyar világunk is kizárólag fentebbi dimenzióban szenvedhet tengelytörést.
Adottak a szerepek. Mesterséged címere, ki vagy. Ki mit tudhat, ki mit játszhat. Kinek miképpen kell dalolni, kinek hová szabad menni, s hová nem szabad belépni sem. A népieknek, nép-nemzetieknek például realista stílusban, közérthető nyelven kötelező dalolniuk, míg a „nép-nemzetietleneknek”, urbánusoknak a közérthetetlen posztmodern nyelv van eleve adva dallamív gyanánt. Csak mondd a stílusod, és tudom, ki vagy. Világnézeted: nyílt kártyalap. S itt jön be a pakliba Pósa Zoltán. A Pósa Zoli. Ő tudniillik megírt egy súlyra, tétre s befutóra nézve is tekintélyes mérvű regényt, az Aranykori tekercseket, éspedig posztmodern stílusban. Annak ellenére, hogy… Ha Pósa Zoltán ballib volna, nos, akkor a magyar csokoládé kockás, de így? Így tömbcsokoládé ez az édes haza, hisz olyan törésvonal mentén is hasadhat, mely nincs bejelölve rajta. Ez esetben a posztmodern stílus semmit sem mond a világképről, s a világképből nem feltétlenül következik ez esetben egy klisészerűen determinált stílus. Sokkalta szabadabbak vagyunk, semmint gondolnók.
Igenis léteznek választható, rejtett, belső szabadsági fokok. Nem határozhat meg mindenki mindent. Mindenkit mindenki. Jómagam épp ezekért a belső szabadsági fokokért, saját rejtett, belső szabadsági fokaimért küzdök folyvást, amikor folyvást átlépem mások Rubiconjait – török ott, ahol elvileg nincsen semmi, csak nagy összefüggő barnaság, s nem török ott, ahol a kijelölt határvonal.
Mindez persze a legkevésbé sem jelenti, hogy holmi árokbetemetésre adtam volna a fejem. Ha választhatok az ásó, kapa és nagyharang közül, akkor szellemi ember lévén nekem csak a harang kell, csak a harang kell. Híd sem kívánok lenni Európa és Magyarország, illetve Magyarország és Magyarország között, inkább vagyok akkor hajóvitorla és néma pontytátogás.
A belső szabadsági fokok lényege, hogy nem megoszthatóak, s nem követhetők. S ami talán még ennél is fontosabb, nem követelhetőek meg – mástól tőke gyanánt. Képzeljétek el, amint így kiáltok: emberek, utánam a ketrecbe. Emberek, utánam az Elvarázsolt Kastélyba. Avagy képzeljétek el, amint Pósa Zoltán így kiált: ősmagyarok, posztmodernre föl! Grandpierre Attilában jól megfér egymás mellett a napfizika és a Vágtázó Halottkémek. Laár Andrásban jól megfér egymás mellett a KFT és az ezotéria. S nap nap után találkozunk olyan érdekfeszítő emberekkel, akik megküzdöttek a maguk szabadsági fokaikért. Korántsem a kiskapuikért, külön bejárataikért avagy zsákutcáikért, hanem saját, a maguk taoista értelmű útjukért. Mindez, Fábry Sándor után szabadon, úgy is összegezhető, hogy nem mindig az egyenes út a legfehérebb, és nem minden arany, ami alumínium.