Különlegesen szép, már-már archaikus templom húzódik meg szerényen a római Trastevere negyed egyik sikátorában. A sikátor zárt, de tágas térre nyílik, s onnan nézvést e szép templom magasságos és fönséges. Bent pedig nemcsak különleges, hanem különös is: az oltárt ortodox ikonok veszik körül, a misén, amelyet éppen celebrálnak, a hívők keleti keresztény énekekkel ünnepelnek. Különös szertartás ez egy különösen szép, valahai karmelita templomban. Mintha nem is katolikus templomban járnék. Holott ott vagyok, sőt: a II. vatikáni zsinat után, a hatvanas évek közepén megéledt katolikus megújulási mozgalmak egyik legérdekesebbikének templomában és miséjén. A Sant’Egidio vagy más néven: a Szent Egyed Közösség estéli imádságos összejövetelén.
Sok-sok katolikus megújulási mozgalom született és virult ki az elmúlt években, évtizedekben, némelyikük egészen híres lett, és a világ megannyi vidékére vitte el a hit mécseseit, sok helyütt gyújtottak melegítő lángot vagy egyenesen fáklyát a segítségükkel és közreműködésükkel, s a legerőteljesebb és legmesszebbre világító mozgalmakról és közösségekről valahogyan mindig hallunk, tudunk. Ez a Sant’Egidio Közösség azonban – más. Rejtélyesnek mondott összejövetelei vannak, politizál, mindenütt ott van, mégsem látszik. Van, aki titkos társaságnak mondja, mások szerint Szent Ferenc-i küldetése van, megint mások a Vatikán „meghosszabbított karja” titulussal illetik, akad, aki szerint, éppen miséjének különös szertartása okán, az egész közösség idegen az igazi katolicizmustól, és van, aki azt hirdeti róla, hogy nélküle kevesebb békesség volna a világban.
Mindahány állításban ott van az igazság egy cseppje.
Szent Egyed hívei ma huszonkét országban – köztük a mi hazánkban is – serénykednek az európai, afrikai és ázsiai kontinensen egyaránt, évente hárommilliárd lírát költenek szociális tevékenységre, másfél milliárdot vallásközi rendezvényekre, s jó sokat – de pontosan soha nyilvánosságra nem hozott összeget – diplomáciai kezdeményezésekre. A Sant’Egidio Közösség ugyanis, bár rengeteg áldásos cselekedete van, sok és jóféle emberbaráti tevékenységet végez, megannyi jótékonykodó akció és program kapcsolódik a nevéhez, mégiscsak arról a leginkább ismert, hogy energikus diplomáciát folytat. Közvetített a mozambiki polgárháborúban, a polgárháborús felek itt, a közösség trasteverei templomában – a Santa Maria in Trastevere-templomban – írták alá a háborúskodást lezáró békemegállapodást, jelen volt a ruandai helyzet elmérgesedése idején, segített a koszovói válság átmeneti rendezésében, vezetői tárgyaltak Gorbacsovval és Madeleine Albrighttal, az ugandai elnökkel és a kartúmi rezsim egykori erős emberével, Hasszán al-Turábival. Mondják: a pápa is szereti őket.
Alapítójuk és mindmáig fő mentoruk Monsignor Vincenzo Paglia. Régóta ismerem, többször találkoztunk, s csaknem bensőséges a barátságunk. Nyitott szellemű, életvidám, vonzóan sokoldalú, nagyon emberséges ember. Okos és jól kommunikál. Két éve Terni püspökévé nevezték ki, így hát ebbe a Rómától kétórányi járásra fekvő csöndes városkába mentem, hogy találkozhassam vele.
Átbeszélgettük a délutánt ezúttal is. Csak a vesperás szakította félbe eszmefuttatását. Beszélt arról, hogy a katolikus egyháznak hogyan kell igazi közösségnek lennie, hogyan kellene értelmezni és megélni az evangéliumot a zűrzavaros ezredfordulón, hogyan lehet és kell összebékíteni a libertinus szelet és az evangéliumi fuvallatot… Csupa-csupa olyan gondolatot vetett fel, amely vagy négy évtizede foglalkoztatja a szellem embereit. S amely harmincöt évvel ezelőtt a Sant’Egidio Közösség létrehozásához (is) vezetett.
A katolikus egyház iránti gyanakvás esztendeiben, a lázas és harcias 1968-ban éppen ilyenekről tanakodott néhány római diák is. És Vincenzo atyával karöltve életre hívták e közösséget.
– Azt hiszem, a II. vatikáni zsinat munkájának gyümölcse ez a közösség – mondja az immár püspök Vincenzo Paglia. – A zsinat ugyanis friss levegőt hozott az egyházba. Ismét a hívők kezébe adta az evangéliumot, olaszul kezdtünk misézni, és az egyház újra megtalálta a szegényeket, azt a sok-sok szegény embert, akinek segítségre volt szüksége. A Sant’Egidio Közösség e gondolatok jegyében született: azért, hogy összegyűljünk az evangélium körül, hogy ne különüljünk el egymástól, hogy közösen tegyük a dolgunkat, közösen cselekedjünk, együttes erővel segítsünk másokon. XXIII. János pápa mondta, hogy nem az evangélium változik, hanem mi értjük meg jobban. S a II. vatikáni zsinat után tulajdonképpen az következett be, ami a katolikus egyházban időről időre megtörténik: az örök egyház megújult. Gondoljunk csak Szent Ferenc korára! Akkoriban is egyfajta megújulásra volt szüksége az anyaszentegyháznak, s Assisi városka Ference volt az első, aki e megújulás szükségességét felismerte, vele kezdődött meg valami. Hány és hány mozgalom született meg akkor! Ma, az ezredfordulón is ilyen megújulásra van szükség, mert olyan óriási kihívásokra kell feleletet találnunk, mint például a globalizálódás, a fundamentalizmusok, a terrorizmus.
S a Sant’Egidio Közösség tulajdonképpen e kor sugalmazta megújulás egyik eredménye; ahogyan Paglia püspök fogalmaz, a zsinat utáni új pünkösd következménye. Amikor a templom kitárta kapuit, kiment az emberek közé, és beszélni kezdett…
Paglia püspök Mario Marazzittihez küld. A negyvenes éveiben járó római férfi, a Sant’Egidio Közösség egyik vezetője a közösség „főhadiszállásán”, a Santa Maria in Trastevere-templom melletti irodában fogad. Tengernyi a tennivalója, de azért nosztalgiázik.
Tényleg csak nosztalgia ez?
– Meg akartuk váltani, meg akartuk újítani a világot. Ebben az értelemben a Sant’Egidio Közösség ’68 gyermeke, a II. vatikáni zsinat szülötte. Világiak, hétköznapi emberek, fiatalok vették ekkor újra kézbe az evangéliumot, és akartak az evangélium szerint élni – mondja tűnődve Marazzitti.– Ez az evangélium a szegények iránti elkötelezettség és segítőkészség, a párbeszéd evangéliuma. Az egyház nem ellensége a világnak, hanem együtt érez mindazokkal, akik a változó világban nem találják a helyüket. Ez számunkra azt jelenti, hogy az utcán keressük meg a csavargókat, s az általunk fenntartott menhelyekre, szállásokra segítjük őket. Nem riadunk meg a szegényektől. Barátainknak érezzük őket, akárcsak az önmaguk ellátására képtelen időseket vagy fogyatékkal élőket, akikről nem vesz tudomást a gazdagok világa, az a világ, amelyben már csak a pénz és a siker számít. Furcsa ám ez a mi korunk demokráciája: mintha csak az erősek demokráciája volna.
És az erősek demokráciájában a gyöngéknek, az elesetteknek, bizony, segíteni kell. A közösség tagjai mindenütt teszik a dolgukat: idősek otthonait tartják fenn – adományokból –, szegényeknek osztanak ételt, bevándorlókat istápolnak, átmeneti szállást adnak. Önkéntesek egész hada segíti e nemes és nemesítő foglalatosságot. Mario Marazzitti egy lelkes önkéntes gondjaira bíz: ötvenes évei elején járó férfi, egyébként mérnökember, de szabad idejét jórészt a közösség jótékony akcióira szánja. Körbevisz néhány helyre: a Via Dandolón berendezett „szegénykonyhába”, egy idős és magányos embereknek fenntartott otthonba, aztán az egyik átmeneti szállásra, ahol bevándorlók nyüzsögnek, mosakszanak, és információkra várnak, közben meleg ételt és ruhákat kapnak. Mindenütt a Sant’Egidio Közösség önkéntesei serénykednek; a szükséges helyiségeket, épületeket is ők „szerzik be” adományokból.
De jóval több ez a közösség mindezeknél.
Az idősek otthonából átsétálok a vatikáni kertekbe. Megtehetem: megvan az engedélyem hozzá. Megszámolni sem tudom, hányszor bóklásztam már itt, mégis mindahányszor úgy jövök, mintha először tenném be ide a lábam. Vágyom itt lenni. Szépsége időtlenséget, nyugalma örökkévalóságot sugároz.
E kertek nyugalmában nemegyszer döntenek el fontos kérdéseket. Akár világpolitikai ügyekben is. A Vatikán lassan és óvatosan politizál, alkalmasint nem is az egyházi állam tisztségviselői révén, hanem közvetítők segítségével. Ilyesfajta közvetítőnek mondják a Sant’Egidio Közösséget is. Rejtélyes és kiismerhetetlen, mint az Opus Dei, megközelíthetetlen és áthatolhatatlan, tartják róla – meglehet, igaztalanul. A látszólagos rejtély oka: a közösség képviselői az évtizedek során nem egy világpolitikai eseménybe avatkoztak be. Ott voltak Mozambikban, Guatemalában, Koszovóban, Ruandában, Algériában – egyszóval ott, ahol békességet kellett teremteni.
– Mondhatjuk, hogy önök a Vatikán előretolt bástyája? – kérdezem Paglia püspököt. Mosolyog. Inkább úgy fogalmaz, hogy a közösség az evangélium előretolt bástyája. De azért persze támaszkodnak a Szentszékre, s a Szentszék is segíti az ő munkájukat.
– Sokféle lehet ez a segítség, s bár kölcsönös, nem előre egyeztetett – magyarázza. – Nyilvánvaló, hogy egy olyan közösség, mint a miénk, sokkal könnyebben elintézhet valamit, eredményesebben közbenjárhat valamely ügy érdekében, mint bármely hivatalos küldöttség. Kényesebb helyzetben például a Vatikán bíborosa nem léphet közbe, de világi pap – vagy akár egy egyszerű hívő is – könnyebben mozoghat. A szentatya nem szokott tőlünk segítséget kérni. Neki megvannak a maga nagy ívű látomásai, mi pedig a magunk belátása szerint, teljesen önállóan, függetlenül tevékenykedünk. A szeretet valóban csodákra lehet képes! Emlékszem, 1993-ban üres kézzel mentem Koszovóba, mindössze egy rózsafüzér volt nálam. Meg is mutattam Belgrádban Milosevicsnek: nézze csak meg, ez az én egyetlen hatalmam! És tárgyaltam vele, figyelt rám, átmenetileg foganatja is lett, mert sikerült aláíratnom vele és Rugovával, a koszovói albánok vezetőjével az egyetlen megállapodást. Ez az iskolák visszaadásáról szólt. Úgy mentem oda, hogy nem ígérhettem semmit, ezt meg is vallottam nekik, de elmondtam azt is, hogy rendkívüli szeretet vezérel, hogy minden erőmmel és hitemmel a megoldás kimunkálásában szeretnék segíteni.
A szeretet csodája persze önmagában nem elégséges. Sok minden kell még hozzá. Autonómia, jó szándék, türelem és kitartás – ezeket az erényeket vallják magukéinak a Sant’Egidio hívei. De az erények mellé bölcsen megteremtették a szervezeti struktúrát is. Mintegy harminctagú döntéshozó tanács irányítja az ügyeket. Tagjait négy évre választják meg, s a vezetőség havonta ül össze. Azt azért nem hozzák nyilvánosságra, hogy pontosan mennyi pénzből is gazdálkodnak. Inkább hitről, elvekről, eszmékről szeretnek beszélni.
– A mi közösségünk egyértelműen a katolikus egyházban gyökeredzik, de erős ökumenikus szellemben működik. Ez konkrétan azt jelenti, hogy számunkra Isten szava, a Szentírás a legfontosabb, ez azonban eleddig inkább a protestánsokat jellemezte. Mi visszahelyeztük jogaiba a liturgia, az ének, a szépség erejét, amit viszont sokan és sokáig az ortodox egyház előjogának hittek – magyarázza Mario Marazzitti –, valójában mindez most velünk visszatért a katolikus egyházba.
Három esztendővel ezelőtt, a kereszténység nagyszerű jubileumi esztendejében a Santa Maria-templomban ünnepi misét tartott a Sant’Egidio Közösség. A misét Roger Etchegaray bíboros celebrálta, megjelent a templomban például az akkori olasz kormányfő, az amerikai nagykövet, a bagdadi pátriárka. A hírek szerint a közösség egyik vezetője másnap a szentatyával vacsorázott. Más hírek pedig arról regéltek, hogy ha a kúria támogatása nem is mindig egyértelmű, a szentatyáét soha nem kellett nélkülözniük Szent Egyed szorgos híveinek.
Meghosszabbított karja-e a Vatikánnak ez a katolikus közösség, avagy sem? Talán nem is fontos e kérdést megválaszolni. Tagadhatatlanul jelentős karizmatikus mozgalom, a katolikus anyaszentegyház megújulási készségének és képességének egyik legszebb bizonyítéka egyre inkább elbizonytalanodó, elvilágiasuló földünkön. Ahol és amikor nem kevesen éppen azon sopánkodnak, hogy vége a hitnek, vége az egyháznak. S hogy kiváló „diplomatái” még a békesség megteremtésén is ügyködnek szerte a világban, az „csak” boldogságos hozadéka ennek a nemes kereszténységnek.
Vége
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
