Tangó jelen időben

Hová is tart a lengyel drámairodalom? Erre próbál választ adni a Mai lengyel drámák című, az Európa Könyvkiadónál megjelent kötet. Jelen sorok írójának a kötetet letéve az a benyomása támadt, hogy semerre; egy helyben topog. Halkan meg lehet jegyezni, hogy ezzel nem csak a lengyel szellemi és művészi élet van így…
A darabok aktualitása ugyanis egyenlő a nullával. Ingmar Villqist Helver éjszakája című művéből például megtudhatjuk, hogy a militáns hőzöngés, a pogromok meg az akármilyen szempontból „mások” megkülönböztetése nem túlzottan szép dolog, nem beszélve a fasiszta csürhe fanatizálásáról. Mintha ilyesmiről már valahol másutt is olvastunk volna. Egyszer-százszor. És a harmincas évek mintha nem épp tegnap ért volna véget.
Boguslaw Schaeffer Kacsa című kis remeklését egész egyszerűen képtelenség végigolvasni. Nem azért, mintha olyan nagyon újító és vad dolog volna, bár meg kell hagyni, látszik a fickón az erőlködés. De mára már úgyszólván mindent megcsináltak, úgyhogy a Schaeffer által kiötlött „instrumentális színház” nevet viselő bizarr agyszüleményre az ember szinte már csak legyint. Csak hát… Lehet úgy is főzni a bablevest, hogy teszünk bele mákot, tintát, újságpapírt meg egy kis mézet, tudják, afféle „kísérleti” módon – de akkor az már nem nagyon lesz bableves. Élvezhető meg egyáltalán nem.
Hasonló a helyzet a kötet címadó darabjával, Tadeusz Slobodzianek Ilja próféta című kis bravúrjával is. A darab igen kellemes emlékeket idézett bennem. Azt a kort juttatta eszembe, amikor néhány középiskolás osztálytársammal mint avantgárd diákzsenik, kísérleti és formabontó egyfelvonásosokat produkáltunk a négyjegyű függvénytáblázat hátsó, pár üres lapjára. Ezen darabok lényege körülbelül abban merült ki, hogy idétlen nevű szereplők értelmetlen marhaságokat mondogattak egymásnak.
A darabon rágódva az ember óhatatlanul arra a megállapításra jut, hogy a modernkedő formabontásötlet tehetség és gondolatok nélkül szürkébb, unalmasabb és kiszámíthatóbb, mint a legvaskalaposabb árvalányhajas népszínmű.
Pászt Patrícia, aki a kötet végén olvasható tanulmányt írta – s aki mellesleg az egész kötetet összeállította –, nagyon is jól látja a válság jeleit. „A megváltozott helyzetben (…) az elsődleges gondot paradox módon éppen a szabadság, a nyílt beszéd és szabad megnyilvánulás jelentette. Megszűntek azok a problémák, amelyek ellen tiltakozni lehetett, a kortárs alkotók legtöbbje azonban hirtelen nem tudta feltalálni magát az új szituációban, és sokáig (olykor máig) ugyanazt a kódrendszert alkalmazta, mint a korábbi évtizedekben” – írja az utószóban, csakhogy úgy tűnik, pont a kiváltó okokat nem látja, vagy nem akarja látni. A válság oka ennél sokkal mélyebb, és átfogóbb. Ugyanis nemcsak a diktatúrák tűntek el, hanem közben véget ért valami más is.
No és persze itt van maga a mester, Slawomir Mrozek, aki a kötetben az eddig magyarra le nem fordított Özvegyek című drámájával szerepel. Ő mellesleg az utószóban igencsak megkapja a magáét. „Mrozek létezik, de még sincs jelen. Én nem tudom, hogy Mrozek továbbra is a mi világunkról szól-e” – írják róla honi kritikusai. Nos, azt kell mondanom, még mindig a lesajnált és idejétmúltnak titulált Mrozek a legszellemesebb és legélvezhetőbb az egész összeállításban. Nem mintha egy dekányit is hozzátenne az eddigi összképhez, de ő legalább olvasható, és néha-néha felcsillan valami hajdani humorából.
És ha már Mrozeknél tartunk, és a válság okait firtatjuk… A Tangóra talán már senki sem emlékszik? Vagy ha mégis, akkor tényleg senki sem érti, hogy a darab voltaképp miről is szól? Elolvasta azt valaki egyáltalán figyelmesen? Vagy netán direkt senki se akarja megérteni a darab üzenetét? Ugyanis az a kor, amelyről a kereken harmincnyolc évvel ezelőtt bemutatott Tangó szól, pontosabban, amelyben játszódik, beköszöntött. Itt van a nyakunkon. Benne élünk. Jó reggelt! Pontosabban jó éjt, lázadás, avantgárd meg egyéb közhelyes marhaságok.
(Ilja próféta – Mai lengyel drámák. Szerkesztette: Pászt Patrícia. Európa Könyvkiadó, 2003.)