Tisztelt Szerkesztőség!

A védőoltás és a szülő lelkiismerete
Sok millió gyermek életét mentették meg, mégis él a vita az oltóanyagok mellékhatásáról
Lapjuk 2004. január 8-i számában Farkas Adrienne foglalkozott a védőoltásokat olykor követő oltási reakciókkal, illetve felvetette, hogy az oltási reakciók gyakorisága miatt a szülők elriadhatnak gyermekeik védőoltásától. Az újságcikk hangsúlyozta, hogy az EU-belépésünkkor a védőoltások kötelező jellege is megszűnhet, és így a szülő dönthet majd arról, hogy gyermekét beoltatja-e, vagy sem. (Az én megfogalmazásomban: kiteszi-e gyermekét esetleg halálos kimenetelű fertőzésnek, vagy sem.)
Magam, aki a kombinált oltóanyagok kialakításának és a védőoltások bevezetésének egyik szülőatyja vagyok, az alábbiakban szeretném kifejteni véleményemet és egyben rábeszélni azokat is a védőoltásos gyermekélet-védelemre, akik kellő információhiány miatt vagy akár vallási meggyőződésből tagadják meg gyermekük egészségének, akár életének a védelmét.
Nem vitás, hogy az oltóanyagok beadása, mint minden egyéb orvosi beavatkozás, vitális kockázattal járhat. Ezalatt azt kell érteni, hogy bármilyen jellegű orvosi beavatkozás bizonyos mértékben veszélyeztetheti a kezelt személy egészségét, sőt életét is. Ilyenkor az orvosnak úgy kell döntenie, hogy figyelembe veszi a kockázat mértékét, és azt összehasonlítja a beavatkozás megtagadása, elmaradása következtében beálló kóros állapottal, illetve annak következményeivel. Ez egyfajta közgazdasági szemlélet, melyet cost-effect (ráfordítás-eredmény) hatásnak is nevezünk.
Hogy le ne térjünk a védőoltásokkal kapcsolatos kérdések útjáról, vegyük példaként a legtöbbet kifogásolt pertussziszvakcinát, az ellene szolgáló oltóanyag által kiváltott védelmet, illetve az általa okozott mellékhatásokat. Statisztikailag ismert, hogy a szamárköhögés a védőoltást megelőző időszakban az egy éven aluli csecsemőknél a legádázabb gyermekgyilkos betegségek közé tartozott. Az egy éven aluli nem immunizált és szamárköhögésben megbetegedett csecsemőknek körülbelül a fele gyógyszeres kezelés ellenére is meghalt. Ha nem kaptak antibiotikumot, abban az esetben a megbetegedetteknek akár a nyolcvan-kilencven százaléka is elpusztult. (Gondoljunk arra, hogy 1952-ben és az azt megelőző időszakban milyen alacsony volt az antibiotikum-ellátottság!)
A védőoltások hatására Magyarországon a szamárköhögés (1953 és 1963 között) az eredeti, rendkívül magas értékről a gyakorlatilag elviselhető szintre csökkent. A védőoltottak között pertussziszban egyetlen egy gyermek se halt meg, és a védőoltás bevezetése előtti 600/10 ezer megbetegedési arányról a mutató a védőoltás után 1963-ra 10/10 ezerre esett le. Ez azt jelenti, hogy míg a védőoltás előtti évben tízezer oltatlan kisgyermekből hatszázan betegedtek meg, addig a védőoltás hatására ez a szám tízezerből tízre, azaz az oltatlanok között előforduló megbetegedések egyhatvanadára csökkent.
Ezekben az években évente 120–150 ezer születés volt. Könnyű kiszámítani, hogy hány egy éven aluli gyermek mentesült a szamárköhögéstől és hány maradt életben. Idestova 20–30 éve a szamárköhögés gyakorlatilag megszűnt, és annyi pertussziszos gyerek sincs már – hál’ istennek –, hogy a medikusoknak „tancélból” akárcsak egy szamárköhögős beteget is bemutathassanak.
Ugyanez a helyzet a diftériával és az oltottaknál a tetanusszal is. Ez utóbbiakkal szembeni immunitás, ellentétben a korábbi cikk állításával, egy életre szól, ha az oltásra kötelezettek megkapják az alapimmunizált, illetve az előírt újraoltásokat.
Itt és most nem kívánok kitérni azokra az újonnan bevezetett oltóanyagokra, amelyek a jelenlegi immunizálási sémában szerepelnek. Példaként csak a járványos gyermekbénulással kapcsolatos helyzetre kívánom felhívni a figyelmet. Maga a betegség előfordulása a szamárköhögés, vagy a diftéria korábbi előfordulásához képest elhanyagolható. Mégis rettegtek tőle, és 1955–1956 táján, aki tehette, külföldről szerzett be oltóanyagot. Miért féltek annyira ettől a betegségtől? Mert halálos volt, vagy a túlélőknél egy életre szóló maradandó károsodást okozott. A nemzetközi hírnevű konduktorképző intézet lehet a tanúja annak, hogy a polión átesett gyermekek szinte mindegyike egész életre megnyomorodott. Ma már azt is elfeledtük, hogy valaha milyen rémületet váltott ki a gyermekbénulás időszakos támadása.
Az általunk kidolgozott oltási eljárást még ma is alkalmazza az Egészségügyi Világszervezet. Egy 2000-ben készült felmérés szerint a WHO 1974-ben indította el az EPI-nek nevezett, a világra kiterjedő immunizálási kampányát (a mi módszerünkkel). Ebben az időpontban még csak a fejlettebb államokban oltottak. Így az átimmunizáltság mértéke nem érte el az öt százalékot. Huszonöt évvel később ez a szám világszerte 75 százalékra emelkedett. Sok millió gyermek életét mentették meg, de még ma is él az a vita, amely az oltóanyagok mellékhatását taglalja.
Szigorú és orvosi véleményem az, hogy az, aki gyermekétől megtagadja a védőoltás lehetőségét, kiteszi őt olyan halálos vagy megnyomorító betegségnek, amely mindenképpen a szülő lelkiismeretén szárad.
Prof. dr. Réthy Lajos ny. egyetemi tanár, Budapest

***

A magyar gazdák a szakadék szélén
A rendszerváltás óta az eddigi kormányok közül csak a Fidesz-kabinet hozott létre átfogó, kedvező, hatékony hitel- és támogatási formát a 2001–2002 években (megjegyzem, ha néhány hónappal előbb teszik, az mutatósabb lett volna). Megemelt földalapú támogatás, kedvező kamattal és futamidővel hitelek, magas géptámogatás, kedvező családi és gazdahitelek, forgóeszköz-pótlási és földvásárlási hitelakciók. Mindez érezhetően pezsdülést jelentett; majd minden portán látható volt egy új gép, eszköz, egy új épület, bizakodó, jókedvű emberek a gazdakörünkben tervezgették a jövőt.
Aztán jött a baj. Sajnálatos módon a többéves aszálykárok miatt nem tudtak összegeződni a támogatásokból származó előnyök az esetleges jó terméseredményekkel. Immár három éve aszály sújtja az országot, a gazdálkodás jövedelmi részét elvitte a rendkívüli nyári meleg és csapadék nélküli időjárás.
Ezt a súlyos bajt a szociálliberális kormány 1500-1600 Ft/hektár aszálykár-támogatással segítette tovább a lejtőn, és még ebből a kevésből is propagandát csinált. Ez a szégyenteljes és megalázó segítség a nullával egyenértékű, annyit jelentett, hogy nem 24 q/hektár búza volt a terméshozam, hanem 24,5 q/hektár. Miképp lehet ilyen körülmények között újraindulni: vetni, szántani, növényt táplálni, ápolni, hitelt törleszteni? A válasz egyszerű: sehogy. Indulhat hát az eladósodás, hízhat a banktőke. A legújabb kormánytámogatás értelmében már az esedékes hitelekhez kötődő kamattámogatást sem fizetik, mert kiköltekeztek, üres az államkassza. De nekünk ez nem vigasz, mert ezt a pénzt mi új termelési folyamatban akarjuk felhasználni, nekünk nem ezen összegek késedelmi kamata kell, mi nem vagyunk brókerek, nem tudunk pénzt mosni, csalni, lopni, nekünk más vér folyik az ereinkben, mi a becsület törvényei szerint akarunk dolgozni és élni.
Nagy tudású kormányunk újabb és újabb hiteleket ajánl a gazdatársadalomnak, de ki mer ma új hitelt felvenni? Hisz fedezet sincs már, mert a vagyon be van táblázva. És ismét jön az ígéret: ha így lesz az unióban, meg ha lenne fedezet stb. Sajnos a tapasztalat az, hogy a „ha” meg a „lenne” a semminek, illetve a nincsnek a fogalompárja. Az efféle meséket a gazdatársadalom az előző néhány évtizedből már jól ismeri, a szavaknak nincs hitele, a bizalom és a türelem elfogyott, ilyenkor pedig úgy illik, hogy a szószegőknek odébb kell állniuk.
Az állattenyésztésben, különösen a sertés- és szarvasmarha-ágazatban is válság van. A sertés- és marhaállomány csökkenni fog (ez egyes köröknek célja is). A termelő kényszerhelyzeténél fogva csak saját részre állít elő húst és tejet, mert mint árutermelő ilyen felvásárlási árszinttel egy forint jövedelmet nem tud elérni. Ez a falu elszegényedésének első lépcsője, a magyar fogyasztónak pedig megmarad az üzletláncok által behozott másod- és harmadosztályú EU-selejt; úgynevezett versenyképes áron a tápos, digoxinos valami (egy kicsi egészségépítés), hiszen a másodosztályú állampolgárnak csak ez jár, ezt érdemli. A francia, dán és holland mezőgazdaságnak nem kell ám azonos súlycsoportú uniós versenytárs! Ahhoz, hogy ez a hátrány meglegyen, kormánydelegációnk feltartott kézzel ment Brüsszelbe, örültek, hogy egyáltalán aláírhattak valamit, és egy negyed győzelemmel (25 százalék) meg egy, a magyar költségvetésben sem szereplő 30 százalékos ígérettel gyorsan hazajöttek.
Ilyen startkőről indulva néhány év után a széteső állattenyésztést követi majd a falusi munkanélküliség, a szegénység, a népesség csökkenése, az elsorvasztás, az álmodott cél; a globalizációt támogatók hétmilliós Magyarországa. Akkor aztán nem lesz munkanélküliség, mert az elszegényedett falu már kiárusította földjét, ezen keresztül hazáját is, a magyar emberből, a volt tulajdonosból saját földjén dolgoztatott alkalmazott vagy éppen bérmunkás lesz.
Dr. Gráf Győző agrármérnök, mezőgazdasági
vállalkozó, Győr

***

Polémia az innovációs ranglistáról
Január 7-én a Magyar Nemzetben megjelent Az innovációs lista végén című cikk állítása szerint Magyarország a vizsgált európai országok között a sereghajtók táborában található a kutatás-fejlesztés területén. A cikk ezen megállapítása az Európai Unió – Európai innovációs mutatók 2003 című kiadványában foglalt néhány, egyoldalúan kiválasztott adatra támaszkodik, sommásan kijelentve: Magyarország költi a legkevesebbet a kutatás-fejlesztésre. A hivatkozott forrást mélyebben áttanulmányozva nyilvánvalóvá válik, hogy az unió (28 indikátorból álló) mutatószámrendszer segítségével értékeli, hasonlítja össze a jelenlegi tagállamok, a májustól csatlakozó országok, valamint az USA és Japán innovációs teljesítményét. Ezen mutatók egyikében egy-egy (tag)ország kedvezőbb, másikában szerényebb helyet foglal el a rangsorban.
A cikkben említett mutatószám nem azt jelzi, hogy egy állam mennyit költ kutatás-fejlesztésre, hanem az üzleti szféra K+F kiadásait hasonlítja a bruttó hazai termék (GDP) nagyságához. Magyarország 0,38 százalékos értékével a tíz csatlakozó ország közül a 4. helyen szerepel, tehát semmiképpen nem sereghajtó. Az ország GDP-arányos teljes K+F ráfordítását jelző mutató értéke a kiadványban 0,95 százalék, a tíz csatlakozó ország között elfoglalva ezzel a 3., a 25 tagú, kibővült unióban pedig a 13. helyet. Végezetül még egy megjegyzés: az említett elemzés a 2001. évről szóló adatokon alapul; a GDP-arányos teljes K+F ráfordítások már 2002-ben elérték az 1,01 százalékos értéket – egyebek mellett – a Széchenyi-terv K+F programjainak és a kutatói béremeléseknek köszönhetően. Várakozásaink szerint a közeljövőben már jelentősen bővülnek az üzleti szféra kutatás-fejlesztésre fordított kiadásai a 2004-től működő Kutatási és Technológiai Innovációs Alapból elnyerhető támogatások, valamint a K+F területen bevezetett közvetett ösztönzők alkalmazása eredményeképpen.
Dr. Siegler András
Nemzeti Kutatási és
Technológiai Hivatal

Való igaz, cikkünkben a vállalati szféra innovációs ráfordítását tettük közzé, egy brüsszeli tanulmány alapján. Mit sem változtat azonban a tényen, hogy Magyarország mint a térség egykori éllovasa, a reformországok – Szlovénia, Csehország és Szlovákia – közül bizony a legkevesebbet költötte a kutatás-fejlesztésre, így az EU 2003-as kiadványában a sereghajtók egyike. Döbbenetes: Szlovákia, amely fele akkora, mint hazánk, a GDP-kibocsátásban megelőzött bennünket.
Örömteli ugyanakkor, hogy az Orbán-kormány – felismerve a terület fontosságát – a Széchenyi-tervben jelentős forrásokat biztosított az innovációra, amely kiemelkedő szegmense a tudásalapú társadalom megteremtésének. A Medgyessy-kormány sajnos adók módjára, innovációs díj címén szedi be 2004-től a K+F-re fordítandó összeget. Nagy különbség.
De térjünk vissza az EU vonatkozó megállapításaira, amely a fenti levél szerint egyoldalúan kiválasztott információkra épül. Úgy véljük, nem a Magyar Nemzet kötelessége, hogy Brüsszelt tájékoztassa ilyen jellegű adatokról. Ez kormányhivatalok, vagy éppenséggel a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal munkaköre.
Szajlai Csaba

***

Lovas István: A Kőszeg Ferenccel a Látó-Tér rovatban tegnap megjelent interjúban ezt a mondatot olvastam: „1984-ben Amerikában voltam, ott Lovas Istvánnal együtt fogalmaztunk meg egy angol nyelvű felhívást a lex Demszky ellen.” Korábban apróságokért nem helyesbítettem volna. Amióta azonban Kőszeg oldalának programmatikus célja a Magyar Nemzetben talált legapróbb, szándékolatlan hibák – sőt, a Magyar Nemzet által másoknál talált hazugságok felfedésének – „hazugságnak” bélyegzése, kénytelen vagyok cáfolni Kőszeget. 1984-ben egészen november 6-ig Párizsban dolgoztam disszertációmon. November 7-től 1985 márciusáig Münchenben dolgoztam a Szabad Európa Rádiónál. Ezen idő alatt egyszer sem voltam az Egyesült Államokban. Kőszeget nem ismertem. Mondhatnám, hogy Kőszeg hazudik, de mivel tévedni emberi dolog, ezért olyan messzemenő következtetéseket, mint amilyeneket egy ilyen esetből az ő oldala vonna le, nem vonok le.
*
Gellért János (Baja): Medgyessy Péter miniszterelnök a kormánykoalíció csődjét László Csaba pénzügyminiszter hibájának igyekszik álcázni. A kormány tevékenysége egy rosszul teljesítő és a tabellán egyre hátrébb csúszó futballcsapatra emlékeztet a leginkább. Olyan csapatra, amelyiknek gyenge produkcióját csak részben magyarázza a felkészültség és a korszerű játékfelfogás hiánya. Ez a csapat nem a küzdőtéren nyújtott sportszerű játékkal és jó teljesítménnyel hívja fel magára a figyelmet. Sokkal inkább hangos a botrányoktól, a tisztességtelen vagyonszerzéstől és a szabálytalan belemenésektől. Ritka kivétel, ha az elkövetett szabálytalanságért megítélt büntetőt pironkodva, főhajtással veszik tudomásul. Egy ilyen csapatban az egyik kulcsjátékos cseréje másik hasonló felfogású játékosra nem javít a helyzeten. Mindkét játékos ugyanabban a társaságban, ugyanannak az edzőnek az instrukcióit követi. A csapatmunkával van baj. Nem a közönségnek játszanak. Lefelé csúsznak. Nemzetközi környezetben egyre inkább degradálódnak, de a közvélemény-kutatók véleménye alapján a hazai bajnokságban sem állják meg a helyüket. A közönség méltán várja el, ha adójával, járulékaival, mindennapi munkájával befizet a meccsre, akkor ott a játékosok elkötelezett magatartással neki focizzanak.
*
Borzsák István (akadémikus): A Magyar Nemzet karácsonyi számából nemcsak arról értesültem, hogy Dérynével, Mickiewiczcel és Erzsébet királynénkkal egy napon születtem, hanem – Járai Judit jóvoltából – arról is, hogy a Vatikán tiszteletre méltó kuriálisainak egyike-másika kezdi feledni az egyház hivatalos nyelvét. Nevezetesen: Angelo Macchi atya szerint létezik egy latin mondás: Principiis obsta, sero medicina paratur…, vagyis „vigyázz az elvekre, ragaszkodjál szigorúan hozzájuk, mert ha az elveinkben nem vagyunk szilárdak, akkor minden orvosság későn érkezik”. Hát ezt a régi mondást mifelénk, Pannóniában nem így értik. Ti. az obsto ige a. m. „elébe állok, megakadályozok”, és itt különben sem elvekről van szó, hanem kezdetekről, azaz (helyesen): „a kezdeteknek (a kezdődő bajnak) álljunk ellen, mindjárt az elején vágjunk elébe a bajnak, mert késő bánat, eb gondolat.” Dicséretes belemagyarázás tehát Macchi atyáé, de két szó félreértésén alapuló téves magyarázat. (Az atya feltehetőleg adstónak értette az obstot.)
*
Markó Gergely (Budapest): A 2004. január 5-i Magyar Nemzet 4. oldalán megjelent Barangó bolyongása a lelki pokolban című cikkben a következő olvasható: „…Barangó lételeme a provokáció, a botránykavics magatartás, aminek semmi nem szabhat határt. Még az sem, hogy a köztudottan rasszista, cigánygyűlölő múlttal bíró CPG-vel egy fesztiválon lépjen fel.” Bumm, itt van megint fehéren feketén: a CPG rasszista és cigánygyűlölő. Biztos így van, hisz ezt írja az újság, ezt írta már a 80-as években is, az volt ugyanis a rendszer érdeke, hogy lejárassa a CPG-t, ezzel igazolva tagjainak börtönbe zárását. Az a probléma, hogy nem igaz. A CPG (a félreértések elkerülése végett: Come on Punk Group) egy szegedi punkzenekar volt, nem voltak sem rasszista, sem cigánygyűlölő szövegeik. Egyszerűen rendszerellenesek voltak, nem szerették a diktatúrát.