Külföldi forgatócsoportok sok selyemútfilmet készítettek már. Az önöké miben különbözik a többitől?
– Ami az idevágó külföldi filmtermésből hiteles, az régen készült. Ilyen volt a nálunk pár éve bemutatott mintegy harmincéves japán–kínai koprodukció. Amit mostanában gyártottak, az szakmailag többnyire felületes, történelmileg pontatlan, és inkább a játék-, mint a dokumentumfilmhez áll közel. Egy nemzetközi csatorna magyar nyelvű adásában nemrég olyan amerikai filmet láthattunk Stein Aurélról és a selyemútról, amelyben a felkonferált helyszínek olykor ezerkétszáz kilométerre voltak a forgatás helyszínétől. Számos ókori romvárost feltáró világhírű orientalistánkat a valósággal ellentétben nem középkorúként, egy méter hatvan centi körüli férfiként, hanem atlétatermetű ifjú „akcióhősként” mutatták be… Visszatérve a kitűnő japán–kínai munkához: az számunkra azért sem egészen megfelelő, mert mindig a nálunk kevéssé ismert japán művészettel kereste az analógiákat. Nekünk, magyaroknak a Kelet egyébként is mást jelent, mint a japánoknak vagy a németeknek, angolszászoknak. Még akkor is, ha a tudomány világában vita folyik arról, hogy eleink mikor és honnan indultak el Ázsiából, kötődésünk egyértelmű. Filmünkben érdemesnek tartottuk legalább utalásszerűen említeni a feltételezhető lovas nomád rokon népekkel való összefüggéseket.
– Buddhista barlangtemplomok, szentélyek, nesztoriánus és taoista sztélék, mozlim kegyhelyek, türk kőszobrok, hun üstök – az embernek az az érzése, hogy a selyemút mentén és virágkorában már bimbózott a globalizáció…
– Az időszámításunk előtti évszázadban indult meg a kereskedelmi forgalom a keleti és a nyugati világ között. Még az is lehet, hogy ősibbek ezek a kapcsolatok: a Kr. e. első évezred egyik egyiptomi múmiájának hajdíszében selyemanyagra bukkantak. Mivel a selyem előállításának titkát a kínaiak birtokolták, ez a kincsnek számító anyag csakis innen, éspedig a világkereskedelem első klasszikus útvonalán át kerülhetett nyugatabbra. Természetesen az óriási hegyláncolatok között megtalált járható útvonal nem csak arra adott lehetőséget, hogy a kínai birodalom területén a helyőrségek által valamelyest védett, később még kiszolgáltatottabb karavánok az egyes résztávok sikeres megtétele esetén más karavánoknak adják át áruikat. A kereskedőkön és a hittérítőkön keresztül a civilizációk eszmét is cseréltek egymással. Azt is számításba kell venni, hogy a selyemút jelentős része a lovas nomád népek, mindenekelőtt az ázsiai hunok szállásterülete volt. Ők azonkívül, hogy zavarták a kereskedelmi forgalmat, beleszóltak az európai történelembe is. A selyemút környékéről kiinduló nagy népvándorlás jelentékenyen működött közre a Római Birodalom megbuktatásában és Európa térképének átrajzolásában.
– A film tanúsága szerint ma nem „felkapott hely” a selyemút mente, az értékes műemlékek ellenére is vontatott az idegenforgalmi infrastruktúra kiépítése. Az expedíció bérelt járművei ritkán futottak autópályán, legtöbbször azt lehetett látni, amint homok- és kősivatagban, jeges hegyi utakon bajlódnak, folyóár alá került hidakon evickélnek át…
– A selyemút természetesen csak nyomvonal. Számtalan olyan térsége van, ahol hat-hét óra járásra van egymástól két tanya, jurta. Ezekben öt-hat fős családok laknak, nagyobb oázis tájékán mondjuk négyszáz lelkes aprófalu található. Nézzük csak Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területet: tizenhét és félszer nagyobb, mint hazánk, de lakossága csak kétszer annyi, mint Magyarországé. Ilyen gyér népsűrűség nem ösztönzi az úthálózat-fejlesztést – idegenforgalmi haszna is igen lassan térülne meg –, ezért a nemzetiségek lakta területek viszonylag keveset éreznek abból, hogy Kínában mintegy 6800 kilométernyi autópálya épül évente. Ráadásul az egész belső-ázsiai országrésznek egyetlen nem katonai vasútvonala van.
– Mikor és miért apadt el a hajdani kereskedelmi útvonal forgalma?
– Úgy másfél évezred múltán, vagyis körülbelül az 1400-as években terelődött véglegesen tengeri útvonalakra. Egyébként már a 900-as évek végétől fokozatosan csökkent a selyemút nemzetközi szerepe, és ebben megint csak egy kínai találmány volt a ludas: az iránytű. Többek között ez járult hozzá a tengeri kereskedelem kibontakozásához. A fő változás viszont a szárazföldön történt, természeti tényezők hatására. A jégkorszakok közötti időszak felmelegedési periódusának megfelelően a nyugati területeket övező magas hegységek hóhatára feljebb húzódott, a gleccserek zsugorodtak, olvadékvizük megcsappant, a Tarim-medence még inkább elsivatagosodott. Ez az addig viruló oáziskirályságok hanyatlását okozta. Így keletkeztek a ma csodált romvárosok. Pedig egykor központi átrakodóhelyül szolgáltak a selyemút karavánjai számára a birodalomtól félig független, városállamszerű képződmények. A hanyatlás döntő társadalmi tényezői közül az iszlám robbanásszerű közép- és közel-keleti térhódítását kell említeni. Paradox módon ehhez a selyemút kétirányú forgalma is hozzájárult, aminek következtében az 1400-as évek végére a Takla-Makán térségében meghatározó lett Mohamed próféta vallása. Ezzel megingott az itteni karavánútvonalak viszonylagos biztonsága.
– Milyennek látta az expedíció a bejárt terület jelenlegi közbiztonságát?
– Ilyen szempontból ez a világ egyik legbiztonságosabb területe. Össze sem hasonlítható mondjuk a Duna–Tisza köze tanyavilágával, ahol csak az életveszély határán lehet létezni. Ennek az is oka, hogy Kínában korábban hallatlan szigorral torolták meg az emberen esett sérelmet. A bizonytalanságot a selyemúton elsősorban az időjárás jelenti.
– Voltak olyan esetek, amikor úgy tűnt, hogy természeti-technikai akadályok miatt elakad a vállalkozás?
– Nem. Mind a négyen – Szabó Zoltán, a Magyar Kelet-kutatás Alapítvány alapítója, Wonke Rezső rendező-operatőr, Reiner György informatikus és jómagam – tudtuk, mire vállalkozunk, még csak föl sem merült, hogy valamelyikünk elsírja magát, mondván, fáradt, megfagy vagy megsül, vagy éppen elsüllyed az ingoványban. Itt a „nem feladni” volt a jelszó, és Sziszüphosz mítosza a példa.
– Mikor érezték magukat a legkiszolgáltatottabb helyzetben?
– A legpocsékabb éjszakát a Tien-sanban, 4000–5000 méter magas hegycsúcsok tetején, fűtetlen kocsiban töltöttük, már azon gondolkodva, hogy magunkra vesszük az autóponyvát is. Hajnal felé embertelen hidegben szálltunk ki, hogy az utat vizsgálva latolgassuk, lehet-e végre továbbmenni, vagy várakozzunk még… A többcentis jégpáncél csak másnap délelőtt engedett tovább bennünket. Bizony, jéggel borított 30–35 fokos lejtőkön, ahol se kerékvető, se útszéli korlát, csak szakadék, lefelé csak lépésben lehet – ha lehet – haladni. Láttuk, hogy egy többszörös hajtűkanyarban leomlott egy teljes falszakasz. A vele lezuhant kamion olyan volt a mélyben, mint egy matchbox…
– Milyen más időjárási viszontagságokat élhetnek át azok, akik ilyen túrára vállalkoznak?
– Nekem ez volt a huszadik kínai utam, ebből tizenkettő kutatóút volt, tehát már csak megszokásból sem tekintem viszontagságnak a sivatagi szél- és homokvihart, a több mint negyven fokot, meg azt, ha két nappal később mondjuk a Tien-sanban vagy a Pamírban fagypont alatti hőmérsékletbe és havas tájba kerülünk. Azzal is számoljon az utazó, hogy a sivatagban ugyan ritkán van eső, de ha mégis, akkor egy délután háromévi mennyiség hullhat le. Ilyenkor a patakok, folyók megduzzadnak, mélységüket, sebességüket csak találgatni lehet. Az akadály mégsem számíthat, ha az ember titokzatos romvárosokat akar felkeresni, különleges történelmi, régészeti, néprajzi értékekkel szembesülni…
– Jártak a magyarokhoz arcra, termetre is hasonlító jugur, ujgur, kazak, szibo, mongol néptöredékek szállásterületein, sőt olykor portáin.
– Barátságos viselkedésünk barátságosságot váltott ki belőlük. A kínaiak viszont okkal mondják, hogy a nemzetiségi vidékek lakói „nem szeretik az idegeneket”. Ott a kínai idegenebb, mint mi az európai arcunkkal, bajuszunkkal, szakállunkkal. Bármennyire honfitársaik is a hanok, a – többségi – kínaiak, bármennyit próbálnak segíteni rajtuk, a politikailag érzékeny nemzetiségi területek tibeti, ujgur, mongol lakói büszkék önmagukra, és bizalmatlanok velük szemben.
– Mondana példát az e népek és a magyarok közötti párhuzamokra?
– Az Ili-völgyben, ellentétben Dzsungária más vidékeivel, nem a megszokott lapos, sárga, tető nélküli vályogházakat láttuk, hanem a magyar népi építészetből ismerős szerkezetű, tornácos házakat. Az ottani ujgurokkal hamar megtaláltuk a hangalakjukban és jelentésükben egyaránt azonos ótörök eredetű szavakat, például: kar, ujj, szakáll, alma, bicsak, apa. Egy nagyon egyszerű ujgur ember, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, mutatta két egymás melletti ujját: ezek voltatok ti, ezek mi, csak ti évezredekkel ezelőtt elkalandoztatok nyugatra. Megjegyzem, ha Budapesten megkérdezünk száz embert, valószínűleg azt találjuk, hogy egy sem hallott még az ujgurokról. A selyemút egész hosszában végigkísértek bennünket a magyar népi díszítőművészetből is ismert stilizált hun nyílhegymotívumok, például a jurták peremén. Sok helyütt fogadtak minket zenei anyanyelvünket idéző, pentaton hangsorú, ereszkedő dallamokkal.
– Azt hogy kell érteni, hogy mintegy „fölfedeztek” két kínabeli nemzetiséget?
– Nem szó szerinti fölfedezésről beszéltem a filmben, hanem arról, hogy Dzsungária északi szögletében – az Altaj hegység elővidékén, ahol rengeteg türk emlék található –, közelebbről a Kanas-tótól délkeletre rábukkantunk olyan nemzetiségekre is, amelyek nem szerepelnek a hivatalos Kína által emlegetett 56 nemzetiség között. A hemu és a tuva kisebbséget már csak azért sem ismerhetik a többségi nemzet tagjai, mert – és erről kínai szakcikkeket őrzök – szálláshelyük, a hatalmas ország e távoli, igen félreeső szöglete is fehér folt a számukra. Egyébként Dzsungáriát előttünk még nyugatiaknak sem sikerült körbejárniuk, nemhogy magyaroknak.
– A kívülállónak útvonaluk tanulmányozása is szédülést okozhat: a Tien-san hágói után a Tarim-medence déli, vagyis a Takla-Makán sivatag északi részén is óriási távokat tettek meg.
– Be kell vallanom, hogy a Takla-Makán keresztezése gépjárművel „pehelykönnyű” feladat ahhoz képest, amekkora kihívást ez a XIX–XX. század fordulóján jelenthetett. Nem csoda, hogy akkoriban Sven Hedin, a nagy hírű svéd Ázsia-kutató harmincvalahány tagú expedíciójából csak másodmagával élte túl a „kalandot”. E déli térségben természetesen Stein Aurél egyik fő kutatási bázisát, a Hotan környéki oázisállamok homokba temetett emlékeit is útba ejtettük…
– Vajon joggal haragudnak-e a kínaiak a magyar származású régészre, amiért a British Museumba menekítette a kézirattekercsek nagy részét a tunhuangi barlangtemplomrendszer rejtett képtárából?
– A világhírű régész és geográfus, felfedező kínai megítélése sokat változott az utóbbi időben. A kínai tudósok egyre inkább belátják, hogy elsőként ő ismertette meg a nyugati világot a Takla-Makán és a Góbi találkozásánál fekvő, falfestményeiről is híres tunhuangi barlangtemplomrendszer és a belső-ázsiai romvárosok világával. Újabban kiadták a könyveit kínai nyelven is. Ma már nyilvánvaló a „Mennyei Birodalomban”, hogy Stein nem volt műkincshiéna. A mintegy húszezer, elsősorban buddhista vallási irodalmat tartalmazó kézirattekercset nem ellopta, hanem fölvásárolta, és a pénzből az ottani taoista–buddhista szentélyek rendbehozatalát támogatta. Ha az akkor Kínában maradt tekercsek jelentékeny részének későbbi elkallódását és pusztulását tekintjük, megértjük, hogy Stein a maga idejében a keleti kultúra tisztelőjeként cselekedett, és lényegében mentőmunkát végzett.
– A dokumentumfilmben gyakran említettek meg feltáratlanul hagyott sírokat, műemlékeket. Milyen megfontolások húzódnak meg a jelenség mögött?
– Kínában valóban rengeteg nem kutatott terület van, és az sem véletlen, hogy a Ming császárok 13 sírja közül csak kettőt tártak fel. Két éve éppen Kínában tartózkodtam, amikor a központi televízióban beolvastak egy hírt az idevágó állami stratégia lényegéről: „az összes ásatást befejezni, de újat nem kezdeni”. A kegyeleti ok csak részletkérdés. Gondoljunk bele, hogy egyetlen császársír feltárt anyaga tizenkét termet is megtölthet, és azt is látni kell, hogy egy kontinens méretű országban elenyészően kevés 180 ezer régész. Ésszerűnek tűnik, hogy valutatartalékaiból Kína egyelőre inkább a lakosság alapvető szükségleteire, infrastruktúrára és iparfejlesztésre kíván áldozni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
