Az egyiptomi Iszmáilíja sportközpontjának gyakorlópályáján húsz fiatalember ül mezben, körülöttük tanácsadók, edzők, újságírók, menedzserek – ahogy a „nagyoknál” szokás. A bemutatkozást a szövetségi kapitány, az osztrák Alfred Riedl rövidre fogja, s inkább munkára szólítja a furcsa válogatottat.
Ezek a fiúk ugyanis most először találkoztak egymással.
Legtöbbjük a Gázai övezetből érkezett, néhányan Ciszjordániából jöttek ide. Teljesen vegyes a társaság. Van közöttük néhány szénfekete futballista, de akad egy vörös hajú, hófehér bőrű, európai arcvonásokkal rendelkező srác is. A fiúk közül többen teljesen amatőrök, soha nem vettek részt profi edzésen. Ez bizony látszik is néhány tétova lépésükön, Alfred Riedl pedig őrjöngve ismételteti újra meg újra a helyes mozdulatsort. Többször el kell magyarázni a kötelező elemeket, s bár fáradtság nem látszik a játékosokon, az edzők bizony megizzadnak.
Viczkó Tamás, a kapitány magyar „jobbkeze” a három kapussal foglalkozik, bár nem kapusedző. Sajnos egyelőre nem érkeztek meg a palesztin segítők, így a hálóőrök edzője sem, ezért vállalta a felkészítésüket a magyar pályaedző. A langymeleg egyiptomi télben a pálya szélén napozgatnak a futballszövetség munkatársai, örömmel szemlélve a fiúkat. A piros-fehér-zöld-fekete színösszeállítású mez mellrészén pedig büszkén virít a felirat: Palestine.
Ez az ő csapatuk.
Ahogy a háborúhoz, úgy a futballhoz is három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Ebből finanszírozzák a játékosok ellátását, a felszerelést, a pályabérletet, az utazást s ezernyi mást, ami nélkül komoly csapat nem állhat fel. A negyedik tényező a futballban: a béke. Háborús hátországgal ugyanis nem könnyű összegyűjteni a játékosokat, akik épp a barikádok mögött kuporognak, s inkább a lelkük edződik izmaik helyett. Nos, Palesztinában ez utóbbi feltétel nem adott, az új, profi futballcsapat azonban néhány nappal ezelőtt mégis felállt. Ráadásul önerőből, palesztin vállalkozók támogatásaiból, komoly üzleti tervvel megalapozva..
A nagy eseménynek, az új, modern palesztin válogatott megalakulásának Iszmáilíja, a Szuezi-csatorna partján fekvő nagyváros egyik sportközpontja adott otthont. Hogy miért Egyiptomban hirdették meg Palesztina jövendő nemzeti büszkeségének megalakulását? Természetesen a háború, jobban mondva Izrael miatt. A zsidó állam ugyanis nem néz jó szemmel egy ilyen kezdeményezést, amely felemelhetné a földről a palesztinokat, így nem engedélyezte a nemzeti tizenegy megalakulását Iszmáilíja és a Gázai övezet között mindössze három-négy óra az út autóval, onnan pedig már csak a szerencsére és az izraeli határőrök, katonák jóindulatára van szükség, hogy tíz-egynéhány óra alatt el lehessen jutni a határtól negyven kilométerre fekvő Gáza városába. A keskeny palesztin sávban majdnem kétmillióan élnek, akik köreiben népszerű a futball. Egymás között játszanak is „sörmeccseket”, ám bajnokságuk inkább barátságos vetélkedés, mint valódi küzdelem. Az utóbbi a maga rémisztő valóságában a „másik” Palesztinában, Ciszjordániában van. Az egyszeri palesztin kisfiúnak semmi esélye sincs arra, hogy egy nap Zidane, Puskás Öcsi vagy az általuk istenített Fuad Abu Ghaida örökébe lépjen. A városokban kijárási tilalom van, katonai rajtaütések napjában többször, víz- és árammegvonás, robbantások, gyilkosságok – maga a földi pokol. Kevesen tudtak innen karriert csinálni a zöld gyepen.
A kevesek egyike épp az említett Fuad Abu Ghaida, aki a kairói Al-Ahli játékosaként vált világhírűvé, s lett az afrikai kontinens egyik legfénylőbb csillaga a hatvanas években. Fuad a brit mandátumterület Palesztina egyik nagyvárosában, Haifában született 1939-ben, ahonnan 1948-ban, Izrael állam megalakulásakor menekült el családjával. A tekintélyes labdarúgó, aki szívvel-lélekkel támogatja hazája futballjának fejlődését, ezért személyesen is részt vett az iszmáilíjai eseményen. Máig őrzi valamikori házának fényképét és a tulajdoni lapot, amellyel bizonyítani tudja tulajdonjogát. Vissza azonban nem engedik az izraeli hatóságok, mint mondja, túl sok kérdést tesznek fel neki, amelyek egyáltalán nem tartoznak rájuk. Mint lapunknak mesélte, általában ezzel vág vissza, mikor véget ér a kérdezősködés: „Én ebben az országban születtem, mikor a ti országotok még meg sem alakult. Ezért ne tegyetek fel nekem ilyen kérdéseket.”
A futballista büszke a múltjára, és méltán, hiszen nagyon szép karriert tudhat maga mögött. Az Al-Ahlival egyszer megverték Európa akkori legerősebb csapatát, az Eusébióval felálló Benficát, s játszott a Kocsis Sándorral megerősített Barcelonával is, igaz, a gránátvörös-kékek már túl nagy falatnak számítottak Afrika csillagainak.
– Kocsist kellett fognom, s nagyon nehéz dolgom volt. Láttam én a magyar Aranycsapatot játszani… nos, az volt minden idők legjobb csapata. Puskás pedig fantasztikus játékos, a világ legjobbja. Higgye el, az egész arab világ gyászba öltözött a hírre, hogy a németek nyertek az 1954-es világbajnoki döntőn – nosztalgiázott Fuad. Ő Szíriában kezdte a labdarúgást, mint elmondta, Damaszkusz beengedte a palesztin focistákat az országba, ahol mint „futballszír” kedvező elbírálásban részesült. A válogatottba is bekerült, az akkori rövid életű Egyesült Arab Köztársaság nemzeti tizenegyébe. Egyiptom azonban sokkal nagyobb lehetőségekkel kecsegtette a kiugróan tehetséges Fuadot, így elfogadta az Al-Ahli szerződésajánlatát, s a Nílus partján ő lett a hatvanas évek szupersztárja. Aktív pályafutása befejeztével, lecsendesedve és megnyugodva azonban már kényelmesebb volt neki Európa, közelebbről Nagy-Britannia, így Londonban telepedett le, ahol a BBC szakkommentátoraként dolgozott egészen a közelmúltig. A labdarúgástól így soha nem távolodott el, s most sem teszi. Őt kérte fel ugyanis a Palesztin Labdarúgó-szövetség az európai ügyek intézésére, játékosok felkutatására, egyes edzőtáborok lekötésére.
– Nagyon megható volt, hogy amikor megérkeztem a kairói repülőtérre, a vámosok felismertek, s az összes kollégájuknak elhíresztelték, hogy Fuad itt van – mesélte a labdarúgó. Hozzátette, ahhoz hogy a válogatott mostani tagjai közül is felemelkedhessen egy-egy ilyen magas szintre, arra van szükség, hogy elfelejtsék, milyen körülmények között élnek. De mindenképpen nehéz helyzetben vannak, hiszen nincs bajnokság, ahol kipróbálhatják tudásukat, s megmutathatják, hogy ők a legjobbak.
Ez utóbbi a palesztin labdarúgás egyik legfőbb rákfenéje: nincs bajnokság, így nincs ellenfél sem, csak a zord valóság, a háború. Az edzőtáborba érkezett játékosok többsége sohasem találkozott, nem is hallott egymásról. Ráadásul nem volt könnyű eljutni Iszmáilíjába sem, hiszen arról szó sem lehet, hogy Ciszjordániából Izraelen keresztül jussanak el Egyiptomba.
– Kerülnünk kellett, mégpedig Jordánia felé, hogy Ammánból repülőgépen közelítsük meg Kairót, s autóval érkezzünk Iszmáilíjába – mondta lapunknak Kamal Abo ar-Rob, a Palesztin Labdarúgó-szövetség munkatársa. Szomorúan hozzátette: két játékost az izraeli hatóságok letartóztattak a határon, akikről azóta sem tudnak semmit.
– Tizennyolc nap múlva lép a Vöröskereszt. Addig semmi remény – sóhajtotta a tisztségviselő.
A szövetség életére jellemző, hogy az elmúlt három évben egyszer sem tudtak teljes létszámban összegyűlni, hisz az izraeli hatóságok minduntalan megakadályozták a terveiket.
– Meghökkentő módon külföldre kell utaznunk, hogy üléseket tudjunk tartani – közölte Ar-Rob.
A nehéz helyzetben csak tengődött a palesztin labdarúgás egészen január elejéig, a nemzeti válogatottról, amely büszkeséggel tölthetné el a sanyarú sorsú palesztinokat, nemigen lehetett hallani. A tavalyi év végén azonban úgy döntött egy sikeres palesztin vállalkozó, hogy nem hagyja elillanni ezt a lehetőséget, s ad egy évet a csapatnak a beérésre. Tajszír Barakat, a Kuvaitban élő sikeres üzletember ezért minden követ megmozgatott. Hónapok óta tárgyal az iszmáilíjai sportközponttal, az edzőkkel, a szponzorokkal, a létesítmények üzemeltetőivel és a felszerelést gyártó céggel, hogy valóban ütőképes, minden szempontból professzionális csapata lehessen Palesztinának – ha már országa nincs is. Ezért a hazai mérkőzések sem lehetnek Palesztinában, illetve az Izrael által megszállt területeken, hanem Katar nemzeti stadionja kell hogy otthont adjon a csapatnak és szurkolóinak. Barakat elmondta, a csapat megalakítását történelmi lépésnek, fontos kezdeményezésnek tartják, éppen a profi mentalitás megteremtése miatt. Ráadásul igen büszke arra, hogy semmiféle külföldi pénz nem játszik szerepet a tervben, kizárólag palesztin üzletemberek bevonásával indították be a „kísérletet”. Ennek megfelelően sem Katar, sem Egyiptom nem vesz részt tevőlegesen a palesztin csapat feljesztésében, az iszmáilíjai sportközpontért és a katari stadionért ugyanúgy fizetnek, mint minden más bérlő. Hangsúlyozta, hogy bár az ismert okokból behatárolt a palesztin szövetség költségvetése, talán a világ legdrágább labdarúgó-válogatottja az övéké. Mint elmondta, köszönettel tartoznak az említett két országnak és az öszszes államnak, amelyek segítették a palesztinokat, ám korrekt üzleti partnerként nem engedhetik meg maguknak, hogy kizárólag az arab egység hangoztatásával kifizetetlenül hagyják számláikat. A nagy összegeket később persze viszont akarják látni a palesztin támogatók, amire inkább indirekt módon, ráadásul csak hosszú távon van esély. A terv ugyanis egy évet irányoz elő, ennyi idő alatt kell felmutatnia jegyzett eredményt a válogatottnak.
– Ha ez nem sikerül, akkor sem lehet mondani, hogy kudarcot vallottunk, hiszen szinte a semmiből kellett felépítenünk egy nemzeti válogatottat – vélte Barakat. A vállalkozó szerint már az is siker, hogy el tudták kezdeni az építkezést, a cél pedig nem egy világverő csapat felépítése, hanem a térségben zajló versengéseken való tisztes helytállás.
– Ezek a fiúk Palesztinát fogják képviselni, s ez a legfontosabb – szögezte le a főszervező vállalkozó.
A nemzeti csapat összeállítása tehát megtörtént, s ennek egyik legfontosabb eleme a szakvezetők helyes kiválasztása. A palesztinoknak sikerült olyan híres edzőket csábítaniuk Iszmáilíjába, mint az osztrák Alfred Riedl – aki Vietnam szövetségi kapitányi pozícióját cserélte fel a palesztinokéval –, valamint hazánkfia, Viczkó Tamás, aki egy kuvaiti klubcsapattól tette át székhelyét az egyiptomi városba. Viczkó egyébként még soha nem dolgozott nemzeti csapatnál, ez az első próbatétele. Mint Riedl elmondta, ő választotta régi barátját, Viczkó Tamást pályaedzőnek maga mellé, mivel korábban már dolgoztak egy klubnál, s ismerte a magyar edző szakmai és emberi kvalitásait. A játékosként B válogatottságig jutott magyar szakember a Ferencvárosnál játszott, majd az Újpestnél lett állandó kezdőjátékos és ismert futballista. Nem mellékesen honfitársunk arabul tartja az edzéseket, hiszen tíz évet töltött el Kuvaitban futballszakemberként, ahol – mint elmondta – valamennyire megismerte az arab futballista lelkét, irányultságát, képességeit. Persze teljesen más egy öböl menti olajmonarchia milliomos labdarúgóit irányítani, mint nincstelen palesztinok edzéseit vezetni, s ezért a munka valóban nagy kihívás mindkét edző számára. Viczkó röviden felvázolta a kuvaiti lelki problémákat. Elmondása szerint a futballisták ott leginkább szórakozásból játszanak, egy-egy edzés elmulasztása nem okoz nekik lelkifurdalást, hiszen az egész csak időtöltés számukra. Ezért – Alfred Riedlhez hasonlóan – úgy vélte, a palesztinok talán könnyebben motiválhatók.
– Nekik csak a futball maradt, hogy emberhez méltó életet éljenek, s ez ad reményt is, hogy felülemelkedjenek a mindennapok szörnyűségein – vélte az osztrák edző. – Addig azonban még hosszú utat kell végigjárni, hiszen ezzel a kerettel, a játékosok fegyelmi problémáival, taktikai felkészültségével semmi esély kiugró eredmény elérésére – mondta Alfred Riedl.
Jellemző, hogy a két szakembert még így is meglepte a keret gyengesége, sőt Riedl – saját bevallása szerint – egyenesen „sokkos állapotba” került az első edzés után. Reményt ad azonban, hogy a Chilében profiskodó palesztinok csak néhány hét múlva érkeznek meg, s velük erősödhet a válogatott. Addig pedig végzi a munkáját a „k. u. k.-duó”. Ez magában foglalja a testi-lelki edzést, a profi mentalitásra való nevelést, ám emellett – mivel egy évig együtt élnek a csapat tagjai – valamilyen szinten minden témát érinteni kell, így a palesztinok földjén dúló háború is szóba fog kerülni. A két edző azonban kijelentette: ők kizárólag a szakmai kihívás miatt fogadták el a felkérést, politikai indíttatásuk nem volt. Persze a helyzet különlegessége miatt Riedl elképzelhetőnek tartotta, hogy a későbbiekben beszélnek a Palesztinában zajló eseményekről, s akkor talán felemelheti a szavát azért, hogy nem öngyilkos merényletekkel, hanem sokkal inkább a futballpályán kell harcolniuk az ügyükért. Ennek ellenére élénken foglalkoztatja a kérdés: minek kell történnie egy emberrel, hogy élete virágjában felrobbantsa magát?
Európai szemmel ez valóban felfoghatatlan, amint az is, hogy a semmiből, ország és jól működő nemzeti szövetség nélkül komoly futballt lehessen teremteni. A kísérlet talán valóban kudarcot vall, s a fiúk elbukják aktuális selejtezősorozataikat, ám a zöld gyepre Palestine feliratú mezben futnak majd ki honfitársaik üdvrivalgása közepette – s lehet, hogy már ezért megérte.
origo.hu
Magyar Péterék hazudtak a rendezvényük költségeiről
