Új irány

Városaink közterületei valamikor a közösségi élet, a találkozás helyszínei voltak. Mi lett a sorsuk -legalábbis mifelénk? Több évtizedes elhanyagoltság, lepusztultság, zsúfoltság. A változás, változtatás szerencsére elkezdődött. Hogy a jó példák szaporodjanak és ne a rosszak, abban akart segíteni a három ország építészeit, várostervezőit, műemlékvédőit felvonultató budapesti tanácskozás.

A város sok-sok elemből összeálló, szerves egység, nem csak közlekedési útvonalak által felosztott tér, lakó- és középületek halmaza. Köztereinek változó és egymástól eltérő igényeket kell(ene) kielégítenie. A közterület-tervezés tehát szolgálat. A használók szolgálata. Mindez közhely, elvben többé-kevésbé mindenki egyetért vele, de a közösség valódi terei nálunk mégsem mindig ennek az elvnek az alapján szerveződnek.
A nyolcvanas években Európa több országában rájöttek, hogy nagy lehetőségek nyílnak meg, ha a közterületek minőségi megújításával kezdik a városrehabilitációt. A városlakók életminőségét javítja, ha visszaadják a közterületek eredeti agorafunkcióját, és ezzel még a köztér gazdasági felértékelődését is javítják. A közpénzek mellé így könnyebb magántőkét szerezni. A közterületek megújítása során új szakma született, a városi tájtervezés, amelynek a várostervezés és az építészet éppúgy része, mint a tájépítészet és a kertek, zöld felületek tervezése vagy az utcabútorok és a világítótestek tervezésében fontos szerephez jutó design.
Néhány éve Magyarországon is terjed az a szemlélet, amelynek köszönhetően Barcelonában és Hollandiában már egész városrészek újultak meg példaszerűen. A minap lezajlott szeminárium szervezője, Rácz Jolán, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal munkatársa azt akarta elérni, hogy a jó holland, katalán és magyarországi példákat minél többen megismerjék. Az előadók első szóra elfogadták a felkérést, a népes publikum soraiban sok egyetemista is helyet foglalt. Az viszont nagy kár, hogy a polgármesterek közül kevesen jöttek el, pedig nekik meghatározó szerepük van a települések fejlesztésében, megújításában.
Barcelonában Jordi Farrando volt a vezetője annak az építészcsoportnak, amely kidolgozta az új szellemű városmegújítás programját. Farrando abból indult ki, hogy amikor a közterekkel foglalkoznak, a város alapszerkezetét alakítják. Azt is tudta persze, hogy ezt meg kell értetnie a politikusokkal. A városnak sok mindenre nem volt pénze. Az építészeknek, illetve a tájtervezést akkoriban tanuló-kialakító szakembereknek viszont voltak alaposan végiggondolt, hosszú távú terveik. Azért is szálltak versenybe az 1992-es nyári olimpia megrendezésének jogáért, hogy megépíthessék mindazt, amire Barcelonának mindenképpen szüksége volt. Mire 1987-ben kiderült, hogy megkapták ezt a jogot, már folyt a közterület megújításából kiinduló munka. A város átalakítása megkezdődött – a szakemberek egyszerű, hatékony és gyorsan kivitelezhető megoldásokat kerestek. Ezek az apró hógolyók indították el a lavinát, az igazán nagy léptékű városrehabilitációt. Ekkor választottak új városvezetőket, és ekkor kezdődött meg a decentralizáció. Barcelona új polgármestere bízott az építészekben, hagyta őket dolgozni, és segített, ahol tudott – emlékezik Jordi Farrando. A munkákhoz szükséges pénz felét a központi kormány, a másik felét a katalán kormány adta saját költségvetéséből. Az olimpiai falut egy volt ipari körzetben építették fel közös állami és magánberuházásból. Eleve úgy tervezték, hogy a sportesemény lezajlása után lakónegyed lehessen belőle. A szállodák, éttermek s egyéb kisebb-nagyobb létesítmények teljes egészében magánkézbe kerültek.
Torday Krisztina, Zsámbék főépítésze a barcelonai modell Magyarországra is érvényes tanulságairól beszélt.
Tanulhatunk a holland példákból is, noha az előadók által bemutatott képek alapján kirajzolódó városrehabilitáció a mi viszonyaink közepette ma még utópisztikusnak tűnik. Rob Docter, a Berlage Institute posztgraduális nemzetközi építészeti továbbképzőközpontjának igazgatója; Tjalling Visser építész-várostervező, a Holland Műemlékvédelmi Hivatal urbanisztikai tanácsadója, valamint Job Roos építész, a műemlékek felújításának és újrahasznosításának tervezője a történeti város és a mai társadalom összefüggéseit mutatta be. Az amszterdami Rijksmuseumot például az ott lakók amolyan templom és palota egyvelegének tartják, sokan nem is szeretik. Átalakítása során, amelynek terveit Job Roos mutatta be, okos megoldások sorával alakítanak majd ki új, impozáns tereket, ismét fényt juttatnak az épületbe, „behozzák” a várost a múzeumba. Figyelemre méltó, hogy a tervezőknek sikerült az, ami nálunk nem szokott sikerülni: össze tudták békíteni a múzeum vezetőinek nagyon határozott véleményét az építészekével, a politikusokéval, sőt a városlakókéval is.
Tjalling Visser Amszterdam, Hága és Groningen példáján azt vizsgálta, hogyan lehet egybehangolni a történeti tereket az új igényekkel. Van mit tanulnunk abból, hogyan egyeztetik például a tér és a közlekedés tervezését. Nem a régit állították helyre, hanem újragondolták az egészet. A cél az volt, hogy a központban csillapítsák a forgalmat, ezzel is növeljék a város átláthatóságát, vonzerejét. A kocsikat föld alatti garázsokba vezényelték, a történeti épületek körül letisztították a teret. Az előadó szerint mindez Groningenben sikerült a legjobban. Észak–déli irányú új metróvonaluk tervei meggyőzően bizonyítják, mit jelent, ha a metróépítést nem egyszerűen technikai házi feladatnak fogják fel, hanem összetett feladatsornak, amelynek eredményeként a város szövete rendeződik át, újul meg. 2010-re akarják átadni a metróvonalat, s már javában folyik a munka. (Mi 2008-ra adnánk át a miénket, de a részterveket összefogó, egységes koncepció még várat magára.)
Magyarországon a nyolcvanas években felmerült ugyan a szervezettebb, a történelmi városközpont adottságaihoz jobban alkalmazkodó városmegújítás szükségessége, de csak a rendszerváltozás után kapott némi lendületet. A belső városrészek „tömbrehabilitációja” azonban nehezen halad, ráadásul nincs összehangolva. A kétszintű önkormányzati rendszer (kerületek, főváros) bevezetése, a hajdani bérlakások privatizációja csak nehezítette a helyzetet. Azzal, hogy az évtizedekig elhanyagolt bérházakban lévő lakásokat felajánlották a lakóknak, az épületek teljes felújításának terhét is rájuk hárították. A főváros, a kerületek és a magántulajdonban lévő társasházak lakóinak közös teherviselésére alapozott városrehabilitációs programot pedig csak 1997-ben fogadták el, de ez sem működik úgy, ahogy kellene.
Megismerkedhettünk azonban érdekes, ígéretes hazai példákkal is, köztük a Ferencváros részben már elkészült, részben még folyamatban lévő közterület-felújítási programjával. A budapesti Móricz Zsimond körtérnek a „gomba” köré szervezett rehabilitációs tervével (Turányi Gábor munkája). Ez azért is érdekes, mert lehetőséget teremtett két fiatal formatervezőnek: Szöllősy Barbarának és Pyka Zsoltnak, hogy elfogadtassa többfunkciós (fűtésre és hűtésre alkalmas), kavics formájú utcabútorait. Szépen sikerült a gödöllői Hamvay-kúria (ma városi múzeum) és a mellette kialakított zárt piactér rekonstrukciója (Cságoly Ferenc és munkatársai). Példásan megújult pécsi, szegedi köztereket láttunk (Dévényi István és Török Péter tervei). Érdekes példákat mutatott be Varga Imre arra, hogyan lehet jól és rosszul használni köztereinket. Varga Péter István a történeti köztereken megjelenő designt elemezte. Ő vetette fel, hogy építészeinknek gyakran a szakiparosok mögött kullogva kell megvalósítaniuk a terveiket. Sokszor még mindig egyéni ambíció kérdése, hogy tud-e valaki valahol rendezett környezetet kialakítani. Szóba került persze a tervezett budapesti 4-es metró, amelynek építése közterek sorát újítja meg: többek között a Kálvin teret és a Fővám teret (Koszorú Lajos és munkatársai). Kijelölték a nyomvonalat, a Duna alatti szakaszt, foglalkoztak a felszíni mérnöki munkával. Ez az egyik legbonyolultabb feladat, amelynek megoldásán hadseregnyi szakembernek kell dolgoznia. A Bartók Béla út környezetében ezzel összefüggésben megkezdődött a várostervezés, de az építészeknek egyelőre kényszerhelyzetek sorát kellett elfogadniuk – hallhattuk.
Budapest világörökségi részére különleges figyelmet kell(ene) fordítani. Ezeken a területeken Tahi-Tóth Nándorné műemlékvédelmi felügyelő kalauzolta végig a hallgatókat. Hogy mennyire van – vagy inkább nincs – jelen a közterület-tervezés a hazai egyetemi képzésben, arról Fülöp Judit adjunktus és Jámbor Imre egyetemi tanár előadásában hallhattunk érdekes részleteket. Az egyik hozzászóló az itthon még eléggé elhanyagolt környezetpszichológia fontosságát jelezte. Azokban az országokban, ahol ezt komolyan veszik, a városi táj megtervezésekor azt is megnézik, kik és hogyan használják a teret. Milyen viszonyban vannak egymással az ott mozgó emberek? Hol vannak sűrűsödési pontok, hol helyezkednek el azonos, illetve különböző típusú intézmények és így tovább. A térigények, ha találkoznak, erősítik vagy gyengítik egymást. Senki nem szeretné, ha iskola és kocsma épülne egymás mellé.
Nagy vitát váltott ki az a kérdés: lehet-e az építészet demokratikus, mennyire kaphat lehetőséget a közösség arra, hogy beleszóljon a saját közege alakításába? Érdekes, mennyire eltért a hazai szereplők és a vendégek véleménye ezt a témát illetően. Az egyik itthoni tervező úgy gondolta: elvben persze be kellene vonni a civil szférát a döntéshozatalba, de a gyakorlatban ez vitatható vállalkozás. A hazai átlagpolgár esztétikai érzékét – ez persze vonatkozik a politikusokra is – megrontotta az ilyen irányú képzés teljes hiánya, az értékek pusztulása és mindaz az ízléstelenség, amely a rendszerváltozás óta folyamatosan nő ki a földből. Jogos észrevétel persze az is, ne mindig csak azt hangoztassák, hogy az átlagember nem ért ehhez vagy ahhoz, hanem próbálják megtanítani, miként lesz valami egyszerre funkcionális és esztétikus. Vannak erre jó példák, különösen a kisebb vidéki városokban – a közösséggel szorosan együtt dolgozó építészeknek köszönhetően. Persze lehetetlen olyat kitalálni, ami mindenkinek tetszik. Jordi Farrando vetette fel, hogy még szakemberek is gyakran összekeverik a tervezést a programmal, ez utóbbi kialakításában ugyanis a nagyközönségnek részt kell vennie. Az építésznek kötelessége, hogy párbeszédet folytasson azokkal, akiknek az életét meghatározó köztereket, épületeket megtervezi.
Bemutatkozási lehetőséget kaptak az Új Irány Csoport városi tájtervezői, köztük Muszbek Johanna, Tihanyi Dominika, Lendvai Gábor, Kovács Árpád és Szohr Gábor. Első munkájuk az Europa Nostra-díjjal kitüntetett Millenáris parkjának a kialakítása volt. Hatalmas ambícióval láttak neki a munkának. Olyan parkot akartak tervezni, amely megihleti a látogatót. Tájelemeket helyeztek a városi környezetbe. Tavat, szőlősorokat, búzatáblát telepítettek, amelyet üvegfolyosó szel át. Őket bízták meg egyébként a Budapest Plázs és a Várkert Bazár környezetének megtervezésével is. Biztosan hallunk még róluk.
A holland–katalán–magyar tanácskozás színhelye és egyik „esettanulmánya” Barabás Miklós festőművész hajdani villája volt. Az új kulturális létesítmény a műemlékvédelem és a kortárs építészet találkozásából született, Basa Péter tervei szerint. A villa mögötti belső kertben vadonatúj, modern épületet emeltek, amelyben előadóterem is helyet kapott. A haló poraiból életre keltett Városmajor utcai házban egyelőre csak a bejárat mellett felállított szobor emlékeztet Barabásra, kiállítás még nem, de a valaha szerénységében is impozáns épület legalább az enyészettől megmenekült. Kertje közpark.