Sarkozynek még novemberben feltették a kérdést: gondol-e borotválkozás közben arra, hogy elnök lesz egy nap. A miniszter habozás nélkül kijelentette, vannak ilyen gondolatai, s egyáltalán nem csak borotválkozás közben foglalkoztatja őt ez a kérdés. Jacques Chirac hivatalban lévő elnök pártfogoltjaként igen kínos ilyen kijelentéseket tenni, legalábbis Chirac támogatói körében így vélik. A 2007-es elnökválasztáson ugyanis Sarkozy már nem mint Chirac pártjának tehetséges politikusa, hanem a harmadik ciklusban bízó elnök ellenfeleként vehetne részt, egyes vélemények szerint csúful szembefordulva az őt felemelő Chirackal. A két politikus mindenesetre tegnapelőtt háromnegyed órán át tárgyalt az Élysée-palotában, s az utána adott nyilatkozatok szerint nagyon jó volt a beszélgetés hangulata. A két politikus között ez nem meglepő. Először 1975-ben találkozott egy politikai nagygyűlésen az erdélyi magyar kisnemes apától és francia–zsidó anyától származó, akkor húszéves joghallgató és az akkori miniszterelnök. „Te vagy Sarkozy? Két percet kapsz” – mondta Chirac a jó kiállású Sarkozynek, aki húsz percen át székhez szögezte a hallgatóságot. A helyzet ugyan változott az azóta eltelt időben, ám az apa-fiú kapcsolat a jelek szerint nem tűnt el teljesen. Sarkozy az egyike azon kevés politikusnak, akit Chirac tegez. A népszerű belügyminiszter ráadásul a nyolcvanas években szerelmi kapcsolatot ápolt Claude-dal, az elnök kisebbik leányával.
A sikeres politizáláshoz azonban nem elég a személyes rokonszenv, ahhoz taktika kell, tehetség, népszerűség s borotvaéles ész. Ezen kellékekkel mindkét politikus rendelkezik, bár Chirac népszerűsége az évtizedek során kissé megkopott. Sarkozy pedig, noha húsz hónapja ül a belügyminiszteri bársonyszékben, egyre feljebb kúszik az emberek szívében. Kevés számú ellenzője ugyan korábban úgy vélte, Sarkozy a párizsi liberális elit kedvence lesz, s a nemzet idegenkedni fog Nicolas Sarkozy de Nagy-Bocsától. Ráadásul e hangok szerint felesége, a spanyol Cécilia túlzottan amerikai stílusú, önmegvalósító nő a franciák szemében, mintsem szimpatikus lehetne. Azonban nem lett igazuk. A belügyminiszter sikeresen el tudja magát adni mint a szélsőjobbot és a szélsőbalt egyaránt lefegyverző politikus. Ő a biztonságot sugárzó „főrendőr”, aki hajnalban meglátogatja a rendőrőrsöket, s reggelente hat kilométert fut a Mars-mezőn. Összegezve, tökéletes elnöke lenne Franciaországnak.
Jobb azonban nem elfelejteni két tényt: az elnökválasztásig még több mint három év van hátra, s Chiracnak hívják az esetleges ellenlábast (a többi pártról, jelenlegi esélytelenségük miatt, nem érdemes megemlékezni). Az idős, ám tekintélyes és rendkívül dörzsölt államfő ugyanis minden híresztelés ellenére szintén népszerű Franciaországban. Az iraki háború kapcsán sarkára állt, s nyíltan ellene szegült az amerikai diktátumnak, sok támogatót szerezve magának. Azt persze nem jó elfelejteni, hogy a 2002-es elnökválasztáson, amikor a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen volt ellenlábasa, úgy nevezték kettősüket: a tolvaj és a fasiszta. Egy ilyen hosszú karrier során ráadásul túl sok érv sorakozik fel az elnök mellett és ellenében, hogy teljesen tiszta képet lehessen kapni róla. Talán erre is vonatkozott Sarkozy egyesekben megütközést keltő véleménye: a politikában tudnod kell, mikor jött el az idő a távozásra. A The Independent szerint most hasonló a helyzet, mint a Chirac által rajongva szeretett szumóbirkózókkal: a két politikus lesi a másik minden mozdulatát, hogy az első hibára lecsapjon. Sarkozy túlzottan népszerű és ismert ahhoz, hogy az elnök támadja, s a kormányban is bérelt helye van, hiszen nemcsak jól végzi munkáját, de talán túl veszélyes is lenne a kormányon kívül, ha azok a bizonyos mozdulatok nem látszanának. A Le Monde közölte a belügyminiszter véleményét a helyzetről: Chirac nem gyűlöl engem. Ez annál sokkal rosszabb. Chirac már fél tőlem.
origo.hu
Magyar Péterék hazudtak a rendezvényük költségeiről
