Vas, nyugati határszél, a mobiltelefon kijelzőjén az A1 felirat jelenik meg; emelkedik, majd zuhanni kezd az út, ficánkol alattunk a táj, mintha autós-vidámparkot rendezett volna be itt az ősgyűrődéseket koordináló égi kéz. A látványt csak sejtjük, az Őrség dombos, legelős, erdős peremét felzabálta előlünk a köd; téli tejpárába bújtak a falvak, s ahogy Kétvölgyhöz közeledünk, csak néhány odahagyott, rossz utánfutót, kőkeresztet, ághullató vörösfenyőt tudunk kihámozni belőle.
A falu határában obligát kocsma és buszmegálló, a kocsmába bemegyünk, mert U. Nagy Gábor azt mondta, ez a legjobb italozó a Vendvidéken; a szentgotthárdi építésznek tudnia kell, ismeri a környéket, mint a tenyerét: Ybl-díjat kapott az itteni, tájba illő épületeiért. Bármilyen ház nem épülhet errefelé, csak U alaprajzú, a hagyománynak megfelelően. De a kocsma bezzeg nem U, hanem L alaprajzú; hypo-, dohányfüst- és borszag van bent. Kérünk egy kávét, hallgatjuk a helyiek beszédét; okosabbak nem leszünk tőle, a négy-öt öregúr dallamos szláv nyelven beszél – vendül.
Merre kezdődik pontosan a falu? S hol végződik? Nem tudni. Azért épültek nagy területre, egymástól távol eső dombtetőkre a határvidéki települések házai, hogy lakóik idejében észrevegyék a benyomuló ellenséget. A vendek – vendusok, vandálok – nyugati szlávok; egyesek szerint hamarabb itt voltak, mint a magyari horda, mindenesetre nem sok maradt belőlük: az öt vend faluban – Kétvölgy a legészakibb – mintegy hétszáz vend él. Egymás közt és az illetéktelenek előtt szívesen és büszkén vallják nemzetiségüket. Hivatalosan azonban nem léteznek. A szentgotthárdi székhelyű Szlovének Egyesülete szlovénnek tudja és állítja őket – talán a pánszláv (pánszlovén) identitás erősítése végett –; pedig csak annyi közük van hozzájuk és a szomszéd Szlovénia lakosságához, hogy szlávok azok is, ők is. Mindezt a szűkszavú őrségi vendektől hallottuk. Látványos önszerveződésük amúgy sincsen, se vend tánckör, se vend hagyományőrző klub, csak néhány vendéglő, ahol saját nyelvükön beszélnek, elszopogatják savanyú vasi borból készült fröccseiket, és mélyen ülő szemeikkel nyíltan mustrálgatják a pultnál álló idegeneket. Ismét megkérdezzük, merre kezdődik a falu; arra – int egyikük a sarokban doromboló cserépkályha felé; arra – mutat ellenkező irányba a másik.
Leereszkedünk a fűborostás, meredek dombon; a földön fehér dérfoltok ütöttek ki. Egyetlen házat találunk a völgyben, s amint megkerüljük, akkor látszik csak, hogy rom: rozoga, kajla a teteje, s bár az udvaron felstószolva áll a fa, a budi már berogyott, körülötte a néhai Rakéta regényújság foszlányai; az ajtóhoz vezető betonjárdán fél pár fekete műbőr női csizma. Visszakapaszkodunk a kocsmához, másfelé kell kereskednünk.
Kétvölgy mindössze százötven fős szórványtelepülés, vagy négy kilométeres a főútja, az is összevissza kanyarog, majdnem átszalad Szlovéniába. Találunk egy asszonyt, szódásüvegeket visz szatyorban: panziót vezet a falu valamelyik virtuális határában.
– Csak néhány éve jöttünk ide Pestről – mondja. – Belecsömörlöttünk az ottani életbe, és egyszer, mikor erre jártunk, megtetszett ez a vidék. Szép itt, nyugalom van, csönd van. Amikor elkezdtük építeni a panziót, rengeteg segítséget kaptunk az itteniektől. Lehet, hogy zárkózottnak fogja találni őket, de ha valakit megszeretnek, annak jó dolga lesz. Itt az emberek egymásra vannak utalva. Ebbe a sorba mi is beálltunk: ha kell, orvoshoz visszük, hazahozzuk az öregeket. Merthogy erre főleg öregek laknak. Tudja, csak a dumás pestieket nem szeretik. Mert megjelentek itt olyanok is, akik felelőtlenül ígértek fűt-fát, elfogadtak minden segítséget, aztán eltűntek, mint a kámfor. A dolgos embernek becsülete van errefelé, de bizonyítani kell, mielőtt a barátságukba fogadnák.
Megígérjük, hogy elkísérjük a panzióig. Kezd felszakadni a köd. Előbújnak az egykori legelők, derékig még a dombok is. Állattartásból élt mindig az itteni nép, marhát tenyésztettek, a magyar tarka speciális változatát, amely a két háború közt a bécsi állatvásárok favoritjának számított. A hús- és tejtermelésnek azonban vége, és ezzel a tájnak is: a kaszált rétek és legelők, amelyek igen értékes élőhelyek, tönkremennek. Az öt vend faluban talán összesen sincs egy tucat tehén. Az itteni föld pocsék, növénytermesztésre nem alkalmas. Az erdő megél rajta, a réteket viszont fölveri a gaz, mert nincs, aki rendben tartsa őket. Pedig közel száz védett növényfaj található itt. S vannak ritka pillangók is, a lepkegyűjtők paradicsoma ez a vidék. Sőt az ökoínyencek kedvéért egy igazán ritka madár, a fekete gólya is fészkel errefelé. S él valamennyi ember is, segélyekből és nyugdíjakból. Szentgotthárdon egy darabig még működött, aztán csődbe ment, és bezárt az Opel-üzem. Régen selyemgyár és kaszagyár is volt Szentgotthárdon: első osztályú kaszákat, de még vívópengéket is készítettek, ma nincs munkalehetőség; bár a turisztikai ismertető a várost a térség gazdasági központjaként mutatja be, valójában vergődés jellemzi.
A régi legelők-kaszálók helyén saját kis erdőcskéje van a régiek többségének, abból fűtenek. Csakhogy ez sem egyszerű; mióta a környék erdőstől-kaszálóstól az Őrségi Tájvédelmi Körzet része, természetvédelmi terület lett, a természetvédők megkövetelik a helyiektől területük rendben tartását, s fát is csak engedéllyel vághatnak. Sejthető ugyan, hogy túl sokat nem szaladgálnak egy-egy lábon száradt fa kivágása előtt a hivatalba, de már félnek a felbukkanó természetvédőktől, akik – vélik a falusiak – még azt is előírják eztán, merre fésüljék a fűszálakat.
Az idegenforgalomból sem a helybéliek élnek, hanem az a néhány vállalkozó, aki tanyát ütött a Vendvidéken. Csak Kétvölgyön van még három panzió az említett panzión kívül. A nyári szezon idején előfordul, hogy több a turista a faluban, mint az őslakos.
A fogadósné kedvesen körbetessékel a szép, rusztikus épületben, aztán elköszönünk. Gyalog evickélünk vissza a faluba, egy erdei ösvényen; hideg van, az ember nem érzi a lábát. Az erdőből kijövet parasztházhoz fordul az út; pöfékel a kémény, kendős nénike meg kucsmás bácsi dolgozgat kint; fát rakodnak, az öregúr nemrég állhatott be az udvarba a traktorral. Köszönünk, visszaköszönnek, dolgoznak tovább. Röviden, halkan válaszolgatnak, kis páralabdacsokat eregetve. („… igen, hideg. Tűzifa, persze. Erdőből, hát honnét. Saját erdő, igen. Nehéz hát.”)
Aztán mondanak valamit egymásnak vendül is, s elindulnak befelé a házba; azt se mondják, viszlát.
Orfalunál nagyot lassítson, aki nem akar eltévedni – csak felvillan a falutábla, előtolakszik egy-két ház, valami utcaféle is látható a dombon, aztán megint az erdő; megegyezünk, hogy ez csak valami előfalu, az igazi település később jön – de nem jön más, csak a fák közt hullámzó, kies betonút kilométereken át. Vissza kell menni. Orfalu nagyon kicsiny község. Lelket sem látni, csak az egyik udvarban találunk egy melegítős férfit, aki viszont készséggel invitál a masszív, de igen lelakott házba. A konyhában ülünk le, előjön egy asszony is, panaszkodnak; nevüket ne írjam, mondják. Kevés a munka, kevés a pénz. Főleg, mióta megszűntek a szentgotthárdi gyárak. Az erdőből nem lehet megélni. Múltkoriban egy utánfutónyi vörös murvát akart hazahozni az ember, elterítette volna a kaputól a bejáratig, ne kelljen sárban járnia a saját udvarán. A természetvédők hallani sem akartak róla.
Erős feketét főz az asszony. Testvérek a férfival, édesanyjuk is velük él. Hol van a mama, kérdem – az asszony kinyitja az ajtót. Fejével mutatja: ott van bent, a szobában, az ágyon. Májfoltos arcú, kibontott hajú, apró öregasszony, fehér keze világít az ágy sötétbarna fáján.
– Így van ötödik éve – suttogja az asszony. – Azóta forgatjuk, etetjük, takarítjuk. De már nem bírom – buggyan ki belőle a sírás. A férfi dörmögésére („jól van már, jól van”) rendezi vissza a vonásait.
Elköszönünk. Az ajtóban kérdem, miért nem nyitnak egy kis boltot itt a házban a turistáknak. Árulhatnának kávét, süteményt. Cigarettát. Kétvölgy itt van a szomszédban, nyaranta tele vendégekkel, biztosan ide is átjönnek. Olyan szép itt, olyan jó a levegő. A férfi fejét csóválja, valamit mond az asszonynak vendül. Az asszony is fejét csóválja.
– Van egy-két tehenes gazda a faluban, őket nézze meg. Az egyik a polgármester édesapja.
Egy tehenem van odabent – bök az istállóra a polgármester édesapja. Nincs kedve beszélgetni; a rögös földút végén, az egyik dombtetőn lakik. A garázsban pakolgat éppen egy régi, de csillogó Zsiguli mellett. Motoros láncfűrészt szed elő, nagyokat ránt rajta, mire a masina berregve, füstölve beindul. Egy darabig nézzük, ahogy a kupac fával bajlódik; egymásra teszi a rönköket, úgy szeleteli a fát, szép akkurátusan, fűrészporfelhőben.
A másik tehenes gazda a szemközti dombon lakik, de nem találjuk otthon, csak a kutyát, az meg nem akar beengedni.
Apátistvánfalva már jóval nagyobb község, szépséges templommal. Itt is, a többi vend faluban is gyakran látni sínes fűrészszerkezetet – a gattert – hatalmas benzinmotorral, hosszú lánccal. Egy ilyennél állunk meg. Az idős úr, aki szép, meztelen deszkákat pakolgat, szívesen szóba áll velünk, ha aztán keveset mond is.
– Fogy a nép itt is, tavaly hárman születtek, tízen haltak meg a faluban – mondja.
Az anyakönyvi adat autentikus, a bácsi ugyanis a helyi kántor. Bérfűrészelést vállal, mint olyan sokan errefelé. Asszonyok is beállnak ebbe a munkába, Kétvölgyön – Apátistvánfalváról ide kanyarodunk vissza – bekecses nénikéket látunk fűrészelni.
Megint sűrűsödik a köd. A legközelebbi panzióban látunk egy helyi nevezetességet, az impozáns, több tűzterű zöld cserépkályhát, amely a régi vendvidéki házakban a konyha felét elfoglalta, és ravasz szellentyűkkel lehetett szabályozni, terelni a huzatát – egyszerre lehetett sütni, főzni és fűteni vele; pár kilométerrel arrébb, egy romház ablakán belesve ugyanilyet látunk.
Csönd van a Vendvidéken. Az erdőben avarréteg, a fenyők mellé szegődött nyírfákról való; ez a két fafaj uralkodik itt, de egyik se valami híres tüzelő. Áll az idő, a pára fényes csöppekbe gyűlik az ágvégeken, és odafagy. Gyújtom az autót, beleburrogok a nagy csöndbe. Mennek a dumás pestiek. Mennének, ha el nem tévednének; nemsokára a kétvölgyi szlovén–magyar határállomáson találjuk magunkat. Soha nem láttunk ilyen elhagyatott határállomást. Senki nem megy sehova, és nem jön senki sehonnan, egy szál veréb ugrál a kerítésen, meg egy usánkás poszt dugja ki a fejét a szürke épületből, hogy végignézze, amint megfordulunk, és elindulunk visszafelé Magyarországra.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
