Varsó – ha szereted

Móser Zoltán új fotótárlatára azért is kíváncsi voltam, mert kamaszkorom színes közép-európai csavargásainak egyike a lengyelországi volt. Most, hogy megmustráltam a Lengyel Intézetben a fekete-fehér képekből álló tárlatot – „Varsó 30 évvel később” –, ismét csavaroghatnékom támadt.
Már nem vállalnám az autóstop kockázatát, pedig egykori szerencsém erre biztatna: 1980 nyarán – két évvel Karol Wojtyla pápává választása után, másfél hónappal a Szolidaritás hajógyári sztrájkja előtt – egyetlen ingyenfuvar röpített Krakkótól Gdanskig. Érdekes, hogy e két városról vagy épp a Hanza-házsoraitól bájos Torunról sokkal több emlékem (soha elő nem hívható fotóm) maradt, mint a fővárosról. A háborúban lebombázott és csak óvárosában helyreállított, szürkén világvárosias Varsóról szinte csak azt őrzöm, hogy egy forgalmas, jellegtelen-modern részén, a csúnya villamosról leszállva a tejivóban megreggeliztem… Talán a boltokban Czeslaw Niemen besorolhatatlan műfajú (dzsesszrock? énekelt vers?) lemezei után kutattam… Rá is kérdezek a Lengyel Intézetben, mi lehet e kesernyés muzsikájú előadóval. Kísérteties: két hete halt meg rákban. Az intézet munkatársától sok magyar érdeklődött a temetés időpontja, helyszíne iránt – talán mert volt egyszer és lehet(ne) újra Közép-Európa. Az immár elbontott szocialista tábor magyar lakói, akik a lengyel dzsesszt, filmet nagyra értékelték, ennek bizonyságtevői.
De ettől még érezhető a konjunktúrahiány is. Jelzi ezt a Lengyelországba tartó expresszvonatok üressége vagy a útikönyvkiadók stratégiája. Vaskos, részletes magyar nyelvű köteteket jobbára csak nyugati és egzotikus országokról kínálnak. Nyilván ezért is ötlötte ki Maciej Szymanowski, a Lengyel Intézet igazgatója: „Varsó–Budapest nem távolság.” Íme egy sor kulturális esemény közös jelmondata szeptember óta a Nagymező utcában.
Móser Zoltán felvételei láttán nem Varsó válik klasszikusan széppé, megjegyezhetőbbé – a képek hátterébe a pestiekhez hasonló új bankpaloták nyomulnak –, hanem a szem jegyzi meg, hogyan kell a részletekben tökéletes kompozícióra lelni, kusza sivárságból hangulatot sejdíteni. A művész megtalálja a bérházsornak azt a részletét, ahol ritmust adnak az eltérően kormosodott házfalak, a nyitott és csukott ablakok. Másutt: balra függőleges téglalap szürke égből, jobbra valami felhőkarcoló-ormótlanság, a vízszinteseket trolivezeték, pillérre emelt autóút s egy hosszanti plakát képviseli, a plakáton két, emberfej nagyságú női szem, tükrében banális érzékiség úszkál. Komponálás ez is: humorban oldani fel a civilizációkritikát. Vagy éppen a történelmi idő darabosságát? Ez főleg arra a képre igaz, amelyen a szocreálgótika fallikus csodája, a „Kultúra és Tudomány Palotája” (előképe a moszkvai Lomonoszov Egyetem) együtt mutatkozik egy hedonizmust megtestesítő reklámplakát-férfiúval.
Megjelenik azért az ódon templomfalak lengyel városa is – néhol a málladozó lábazat mellől vállatlan, csenevész lombozatú fa hajt ki, talán a kortárs keresztény hit jelképe? Feltűnnek meditatív gondolatokat elindító és távolba terelő, perspektivikus hídkorlátok. Vagy éppen olyan, arcot viselő domborművek, amelyeket – úgy hallom – maguk a lengyelek sem igen ismertek. Mert Móser egy óvárosi kőpad tartóoszlopain is talál valami groteszken érdekeset.
A varsóiak állítólag nem túlságosan szeretik Varsót, de az ottani városháza kulturális igazgatója, miután megtekintette a pesti tárlatot, otthoni kiadású könyvben szeretné viszontlátni a – magyarországi Lengyel Intézetben március 12-ig látható – képeket.
Amelyek tulajdonképpen melléktermékek. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen fotóelméletet és esztétikát tanító Móser Zoltán – aki a Magyar Nemzet hét végi mellékletében teszi közzé művelődéstörténeti jellegű képes jegyzeteit – főleg azért járt a nyáron Lengyelországban, mert Balassi Bálint-fotóalbumot készít (magyar és lengyel nyelvű szöveggel) a reneszánsz költő születésének 450. évfordulójára. Balassi számára sokszor volt menedék Lengyelhon (a családnak birtokai is voltak az ország déli részén), és harcolt Gdansknál – Báthori István oldalán – a poroszok ellen. Az anyaggyűjtés szünetében a fotóművésznek egy szűk hete maradt arra, hogy – kinti barátai kérésére – Varsót faggassa.
Nem először tette. Három évtizede élete első külföldi útja lengyel földre vezetett. A második – két héttel később – Erdélybe, amit nemcsak azért érdemes említeni, mert ez nemzedékének sok tagjával történt hasonlóan (Móser 1946-ban született), hanem azért is, mert eddig megjelent huszonkilenc könyve közül jó néhány foglalkozik népköltészettel és népzenével.
Most megmutatja az Európai Unióba tartó magyaroknak és lengyeleknek a régi-új Varsót, nemsokára pedig Balassinkat, vagyis – a fotóművész szavaival – „az első magyar uniós költőt”, aki tudott lengyelül és még hat más nyelven.