Verébposta

Drága, jó testvérkém!
Ne haragudj, hogy régen írtam, de a galambposta változatlanul megbízhatatlan, a verébpostán meg még mindig csak dolgozunk. Látod, olyan sokat éltünk már emberközelben, hogy lassan átvesszük ezt a pocsék embertempót. Tudom, ez nem mentség, de most legalább írok.
Most jól nyisd ki a szemed! Alábbi sorokat olvastam az egyik szennylapjukban, idézem.
„Egyre több problémát okoznak a madarak a Pest környéki nagyáruházakban, hívatlan vendégként vitorláznak a pékáruk és a zöldségek között. Az ÁNTSZ szerint élő szárnyasnak nincs helye a pultok környékén, de aggodalomra azért semmi ok” – eddig az újsághír.
Hallom is, ahogy csiripelsz nekem: ugyan mért kellene aggódnod neked, ügyes kis verébnek? Talán igazad van. Ez az áruház például hiába írja ki óriási betűkkel, hogy Auchan, amikor minden madár láthatja, milyen szép pacsirtát rajzoltak föléje. Igaz ugyan, hogy zöld farkával és piros hasával inkább egy papagájra emlékeztet, oda se neki. Picasso meg a többi rissz-rossz piktor már rég elvette ezeknek az ízlését. Még a gyengeelméjű cinkék is láthatják, hogy ez az áruház a miénk. A pimasz emberek persze ide is bemerészkednek, egy csöppet sem félnek tőlünk. Pedig emlékezhetnének Hitchcock barátunkra, az ő filmjében is előbb csak egy-két példány jelent meg belőlünk mutatóba, de aztán jöttünk seregestől! Csak úgy sötétlett tőlünk az ég.
De hogy mi csináljuk a kuplerájt!? Ez fájt. Olyan madár még nem született a földre és a levegőbe, amelyik kuplerájt csinált volna. Ezt az üzemágat úgy tudom, kizárólag az ember találta ki saját használatára. Sajnos Attenborough mostanában nagyon elfoglalt, ha ugyan még él, Konrad barátunk nagyon hiányzik, Isten nyugosztalja, kinek panaszolhatnám be a díszes társaságot? Talán a Persányinak? Na hiszen! Törődik is ő már velünk. Nem jobb volt ott neki a tiszta szívű, szép beszédű állatok között? Most hallgathatja a képviselők rikácsolását, bőgését, bégetését, nézheti savanyú képüket. Ha egyáltalán van ott valaki. Hogy ezt honnan tudom? Hát onnan, hogy egyik haverom berepült a kupola egyik nyílásán, és kisebb-nagyobb kerülők után már ott is volt az ülésteremben. Akkora ürességet ő még a sivatag fölött repülve sem látott! Csak a pulpituson szomorkodott egy ember magában. Persze a Persányi se volt ott. Biztos honvágya volt, és visszaszökött, ha csak kis időre is, az állatkertbe.
Tudják-e vajon ezek a díszes firkászok, hogy én például, mikor legutóbb egy szupermarket felé vitt az utam, s persze hogy beröpültem, gondoltam körülnézek, jött-e valami új finomság, az egyik pult alatt a sok morzsa körül csakúgy hemzsegtek a hangyák?! Mondhatom, ilyen jót már régen lakmároztam.
Csak arra kell vigyáznom, meg ne sérüljek valahogy, vagy fogságba ne essek. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a rabul ejtett verebeket szabadon engedik valaha.
Pedig már törvényesen is védett állatok vagyunk! Számít is ezeknek a törvény! Szerencsére, állítólag, mi, verebek nem vagyunk olyan finom falatok, hogy félnünk kéne az orvvadászoktól, de ki tudhatja. Nagyon sok a véletlen találat. És ha megsérülünk, nem biztos, hogy eljutunk a hortobágyi madárkórházba, vagy hogy egyáltalán létezik e még? Sajnos, úgy hallottam, utolsó napjait éli. Néhány nagyképű, jólértesültséget színlelő varjú magyarázta, hogy nincs pénz a madárkórházra, bezárják hamarosan. Na persze, ismerjük a varjúkat! Csak károgni tudnak!
Ki tud itt kiigazodni? Még a végén depressziós leszek a sok rossz hírtől, nem figyelek eléggé, és elkap egy macska, hiába tanítottál. Jaj, istenem, csak nehogy zárt osztályra kerüljek. Bár… Azt meg régi szerelmem, aki egyébként fenyőrigó, és nem is értem, miért állt szóba velem, szóval ő bennfentes az egyik kórház zárt osztályán, ő mesélte, hogy a zárt osztály a legnagyobb röhej. Oda csak az nem repül be, aki nem akar, és az nem repül ki. Szabadon röpdösnek ott mindenféle madarak. Szerinte. Én meg elhiszem neki. Igaz ugyan, hogy már régen láttam. Lehet, hogy ma elnézek arrafelé. Hátha találkozom vele.
Különben ezt sem értem, ezt a zárt osztályt. Állítólag a liberalizmus elveivel ellenkezik, hogy bárkit is bezárjanak, pedig szerintem a veszélyes ragadozóknak, sasoknak, vércséknek, karvalyoknak igenis ott a helyük. Meg mi legyen a közveszélyes őrültekkel? Akik így kint járnak az utcán közöttünk, gyanútlan madarak között. Egy madárdoktor mesélte régi üzlettársamnak, egy zöldikének, hogy ő nagyobb biztonságban érzi magát az ápoltak között, mint az utcán, mert a szegény, ártalmatlan bolondok felügyelet alatt vannak, kint meg mindenfelé őrültek szaladgálnak. Nem lehet bezárni őket. Most akkor van zárt osztály vagy nincs? Szeretlek is meg nem is?
Érdekelne, mi az igazság, mert én már nyolc hónapot és tizenkét napot töltöttem el egy kalitkában. Ezt akkor meg sem írtam, nehogy felizgassalak, de már túl vagyok rajta. Tükröm is volt, meg mindenféle agyalágyult játékokat raktak be, azt hitték, jól szórakozom. Csiripeltem is nekik, de csak hogy elaltassam a figyelmüket. Megszöktem az első adandó alkalommal. Megjegyzem, olyan finomakat azóta se ettem. Most búcsúzom, remélem, jól megy sorod, vigyázz magadra, soha ne bízz az emberekben. Szerető testvéred, Csipi.