Hogyan indult a pályán? Muzsikusok a családban, korai ismerkedés a hangszerekkel?
– Részben szokványos, részben különleges az indulásom. Csak távoli rokonaim között volt olyan, aki játszott hangszeren; illetve a fivérem hegedült, de amikorról emlékeim lehetnének vele kapcsolatban, már abbahagyta a tanulást. Szülővárosomban, Debrecenben azonban volt egy nagy fekete zongoránk, amelyhez édesanyám néha leült; e hatalmas instrumentum alatt szerettem játszani, miközben fölöttem zengett a muzsika. Látva érdeklődésemet, édesanyám tanárt fogadott mellém. Élveztem a zenetanulást, könnyen vettem az „akadályokat”. A Kis kezek, nagy mesterek című zongorakottából előadott darabokkal, majd a népszerű dallamokhoz általam fabrikált kíséretekkel nagy sikert arattam környezetemben. Később tánczenei albumokat forgattam, és tizenhárom évesen egy teljes szilveszteri bált végigmuzsikáltam egy dobossal. A Debreceni Református Főgimnáziumban egy idő után nem nézték jó szemmel „könynyűzenei pályafutásomat”: mondvacsinált indokkal eltanácsoltak az intézményből. Egy évig magántanuló voltam, ekkor kerültem kapcsolatba a Csokonai Színházzal, ahol éppen muzsikust – történetesen harmonikást – kerestek. A Zenede igazgatójának felesége is ott dolgozott korrepetitorként, az ő javaslatára jelentkeztem a konzervatóriumba. Eredetileg a klarinét érdekelt volna, de Zeitler Márton – kevés tanítványa lévén – rábeszélt a harsonára. Tetszett a fúvósok világa. Mivel jól zongoráztam, időnként kísértem a társaimat. A dzsessz hozadékait, az improvizálási készséget, a biztos formakezelést ma is jól tudom hasznosítani.
– Értem már, miért különleges az indulása. Önt, mint amolyan zenész dzsoli dszókert, a legkülönfélébb feladatokra kérhették fel. Hogyan lett mindebből zeneszerzés?
– Az egyik fúvós barátom egyszer megemlítette, hogy zeneszerzésórákra jár. Kezdett a dolog érdekelni, s erről a tanárom is tudomást szerzett. A harsonavizsgám jól sikerült; könnyű neki, magyarázta a tanárom, zeneszerzőnek készül. Igen, kapott a szón az igazgató, Mikulai Gusztáv, akkor milyen hangköz az a disz–a? Szűk kvint vagy bő kvart, feleltem. Az nem mindegy, így a direktor. Ebben maradtunk. A következő évtől Szabó Emil egykori Kodály-növendék zeneszerzésóráit is látogathattam.
– A Zeneakadémián is harsonázott?
– Nem, a hangszerrel és a dzsesszel akkor már felhagytam, csak zeneszerzésből felvételiztem. Hátránnyal kezdtem, mivel Debrecenben kortárs zenét alig hallottam. Igazából a főiskolán tudatosult bennem, milyen feladatok várnak rám, hogy zenekari műveket is kell majd írnom. Kicsit megijedtem, de megfogadtam: mindent megteszek a sikerért.
– Farkas Ferencről, akinél a diplomáját megszerezte, mindig szeretettel nyilatkozik. Hogyan tanított a mester?
– Szinte mindent neki köszönhetek. Farkas tanár úr bátorította a növendékeit, ezzel is segítve előrehaladásukat. Elemzései világosak és magától értetődőek voltak. Élményszerűen vizsgálta a darabokat, és tendenciózusan. Remekül improvizált, gyakran leült a zongorához, és megmutatta, hogyan lehet folytatni valamit annak, aki elakadt. Több változatot is felkínált, az ember csak kapkodta a fejét, mind nagyszerű példa volt. Miközben terelgetett minket, hagyta, hogy ki-ki a saját egyéniségét bontakoztassa ki. „Csak a vadhajtásokat nyesegetem” – mondogatta. Nemcsak tanárként, személyiségében is tüneményes ember volt: közvetlen, megértő, türelmes.
– Műjegyzéke tanúsága szerint ön már a főiskolán nagylélegzetű darabokkal jelentkezett.
– Harmadév végére elkészültem a diplomámmal, egy kürtversennyel és a Hegyi legények című kantátával. Farkas tanár úr tanácsára beadtam őket a rádióba, ahol elfogadták. Amikor államvizsgára jelentkeztem, már a kezemben volt – hangszalagon – a diplomamunkám. Addig persze hosszú és kemény út vezetett. Ekkoriban (az 1956 utáni években) a koncertéletbe kezdtek visszaszivárogni Bartók, Sztravinszkij és más kortárs szerzők művei; egy-egy forró hangulatú hangverseny után a kottákat kézbe vettem, tanulmányoztam a kompozíciókat, így szívtam magamba az újdonságokat.
– Az ígéretes kezdést mégis hosszabb ideig tartó megtorpanás követte. Mi történt önnel?
– Megdöbbenve tapasztaltam, hogy Európa zeneszerzése másfelé tart, mint amire felkészítettek minket. Mi egy Bartók-, Kodály-, Sztravinszkij-világban nőttünk fel. Sokkhatásként értek az új kifejezési módok. „Lendületből” még írtam néhány darabot a hatvanas évek elején, azután több évre elhallgattam. Ismét tanuló időszak következett, saját zenémbe kellett az új elemeket beilleszteni.
– Ebből a folyamatból kizárta a nyilvánosságot. Valamiből azonban meg kellett élnie.
– A Madách Színházban zenei vezető, karmester, mindenes lettem. Ez alatt az évtized alatt színpadi kísérőzenéket, filmzenéket komponáltam; ezekbe próbáltam becsempészni próbálkozásaimat. Élveztem a színházi munkát, és titokban abban reménykedtem, ez a közeg ihletet ad majd, és én is írok operát. Amikor 1972-ben meghívtak a Bartók Konzervatóriumba tanítani, örültem a váltásnak.
– A tanításnak a mai napig nem fordított hátat, nagyszerű „társaság” került ki a kezei alól, a közép- és fiatal generáció több kiválósága.
– Szeretek az „utánpótlással” foglalkozni. Tanítás közben az embernek állandóan meg kell fogalmaznia az elképzeléseit, amelyeket munka közben sosem konkretizál. Az ifjúság nyíltsága jó hatással van rám, mindig feltöltődöm egy jól sikerült óra alatt. Örülök, amikor a növendékek rátalálnak a megoldásra.
– Melyik művéhez kapcsolja az újrakezdést?
– A fagottra és zongorára írt Dialoghi-hoz: benne már az új eszközökkel, saját hanggal jelentkeztem. Olyan hangszerhez nyúltam, amelynek hangzása a fülemben volt; általában a fa- és rézfúvóshangzás az én világom, ezt a kritikusok is gyakran megerősítik. S hogy miért nem annyira a vonósok? A rossz tapasztalatok miatt. A Magyar Rádió lektora több mint negyven évvel ezelőtt nem fogadta el első vonósnégyesemet, így azt nem is adták elő. Talán a pályám is másként alakul, ha akkor nem szegik a kedvem. Másik kudarcélményem egy hegedű-szólószonátámmal kapcsolatos – sajnos nem úgy játszották, ahogy én elképzeltem. Azóta mindkét darab elhangzott, kitűnő tolmácsolásban; a vonósnégyesem alig néhány hete az Óbudai Társaskörben, és mondhatom, ma sem értem, mi kifogása lehetett a lektornak.
– A vokális életműben operán kívül dalok, kórusok sorakoznak. Gazdag az egyházzenei termése is.
– A rádió zenei főosztálya helyettes vezetőjeként részt kellett vennem az úgynevezett heti lehallgatásokon. Egyszer egy latin nyelvű tételen nagyon felháborodtam: nem a kellő érzékenységgel nyúlt a szöveghez a kolléga. Otthon próbáltam megfogalmazni saját verziómat. Akiknek megmutattam, mind bátorítottak, hogy írjam hozzá a többi misetételt, így indult. A külföldi megkeresések is szaporodtak, idegen nyelvű műveket is vártak tőlem. Az az igazság, hogy megcsömörlöttem a korábbi évtizedek disszonanciahalmazaitól, attól, hogy minden feszül és éles; alapvetően lírai alkat vagyok. Az egyházi zene révén még nagyobb bátorságot nyertem, hogy szép, tiszta hangzásokat alkossak. Mára kiderült számomra, hogy nem az eszközök fontosak, hanem a tartalom.
– A népdal ma is olyan lényeges, mint a pálya elején?
– A főiskolás évek alatt volt jelentős számomra a népdal; rajta keresztül jutottam el a kompozíciókig. A rádió népzenei rovatának irányítójaként, másik „népdalos korszakomban” kitaláltam, hogy zeneszerzők által feldolgozott népdalokkal színesítsük az elhangzó népzenei kínálatot. Megrendeltem a műveket, igen ám, de nem egy pályatárs megfeledkezett a határidőről. A felvételt már kitűztük, meg kellett menteni a helyzetet, gyorsan „beugrottam”.
– Műveinek minősége, a legkülönfélébb szakmai színtereken megszerzett rutinja, rugalmassága nagy nemzetközi hírnevet szerezett önnek. Japánban Kocsár Miklós-kórusversenyt alapítottak. Hogyan fejlődött ki a „japán kapcsolat”?
– Két szálon futottak az események. Japánból sokan jöttek – jönnek ma is – Magyarországra a Kodály-módszert tanulmányozni, s látogatásaik során nyilván megismerték kórusműveimet. A Szabó Dénes vezette nyíregyházi kórusok pedig a kilencvenes évek eleje óta rendszeresen járnak a Távol-Keletre, ilyenkor viszik az én darabjaimat is, és nagy sikerrel mutatják be őket. A kottáim sorra jelennek meg két japán kiadó gondozásában. Élénk az ottani kórusélet, megnőtt a kották iránti kereslet. De egyre többet rendelnek is tőlem: a Tokiói Rádió Gyermekkórusa felkérésére komponáltam második misémet. A rólam elnevezett országos kórusversenyt 2000-ben szervezték először a japán fővárosban, 2004-re már a harmadikat hirdették meg. Érdekessége, hogy nem kategóriánként, hanem életkorok szerint indulnak a versengő karok. Kocsár-műveket mindenkinek kötelező bemutatnia a műsorában. Magam a zsűri tiszteletbeli elnökeként követem az eseményeket.
– Gyorsan komponál?
– Műve válogatja. December elején a Pro Musica leánykar mutatta be Budapesten a Nagyisten, öregisten című kórusomat, amelyet Jókai Anna Ima Magyarországért című verse alapján készítettem egy hét alatt. Szöveges műhöz csak akkor kezdek hozzá, ha az megszólal bennem, ha kikényszeríti belőlem a zenét. Általában először szeretem látni a formát, hol lesz a csúcspont, hol a befejezés. Az időigényes neheze, a részletek kidolgozása ezután jön. Farkas Ferenctől tanultam azt is, hogy a lehető legjobb megoldásokra kell törekedni; előfordul, hogy javítok akkor is, ha a darabot már kinyomtatták. Hála a technikai fejlődésnek, a számítógépen folyamatosan és könnyen vezetem a változtatásokat.
– Dalaiban legtöbbször a modern költészethez fordul. Régi versekkel a nyelvezetük miatt nem foglalkozik?
– Nem az jelent akadályt. A szabadabb dallamalkotásban viszont gátol a kötött verselés. Néhány hónapja írtam négy Kölcsey-kórust, hogy ellentmondjak kicsit magamnak. Érdekes módon az archaikus népi imádságokkal meg úgy jártam, hogy évekig „pihentettem”, mert nem tudtam megbirkózni az áradó prózával.
– Sokat dolgozik. Minden felkérésre igent mond?
– Csak arra, amelyiknél kiderül: a témáról van mondanivalóm. Szerencsére folyamatosan felkérésekre tudtam írni. Van, akit megbénít egy megrendelés, engem inspirál.
– Mit szeretne ez idő tájt komponálni?
– Egy második vonósnégyest. Most, hogy már hallottam az elsőt…
– Sok évtizedes kapcsolat fűzi előadóművészekhez, köztük Tarjáni Ferenchez, Kovács Bélához, az ő előadásukra szánta nem egy művét. Együtt indultak, a kötődés generációs jellegű is. Ezért meglepő, hogy egy pályakezdő vizsgakoncertjére nemrég brácsaversenyt komponált.
– Szűcs Mátéra céloz, aki Szegeden tanult, mielőtt felvették volna posztgraduális művészképzőre Brüsszelbe, az Erzsébet királynő zenei kollégiumba. Meglepetésemre egy nap hivatalos felkérés jött tőlük, hogy komponáljak brácsaversenyt a diplomázó hallgatójuk számára, az ő kívánságára; náluk ugyanis a növendék határozza meg, hogy kinél szeretne tanulni. Nyilvános hangversenyen, a Brüsszeli Szimfonikusokkal elhangzott a darab. Március 9-én magyarországi bemutatón is műsorra kerül a Rádiózenekar előadásában, s szólistája maga az ifjú megrendelő lesz.
– Elmegy minden bemutatóra?
– Hacsak tehetem. Ragaszkodom ahhoz, hogy szembesüljek a művemmel, amelyet akkor tekintek késznek, ha elhangzik, és én elfogadom.
– Kérhetem az ars poeticáját beszélgetésünk végére?
– Semmi meglepőt nem mondhatok. Igyekszem a legjobb tudásom szerint a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Az én dolgom: megalkotni a műveket, amelyek ha életképesek, megállják helyüket később támogatás nélkül is.
Kocsár Miklós zeneszerző Debrecenben született 1933. december 21-én. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán diplomázott Farkas Ferencnél. A Madách Színház zenei vezetője, majd 1974-től ’83-ig a rádió népzenei rovatát vezeti. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára 1972 óta. Bartók Béla-, Pásztory Ditta-díjas, érdemes művész, Kossuth-díjas. A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
