Vízkereszt, avagy mit akarunk

Ez az utolsó vízkereszt, amit szuverén országban ünnepelünk. Persze búslakodásra nincs ok, hiszen a többség – már persze azok közül, akiknek van véleményük közös dolgainkról – ezt akarta. Ám leszögezni nem szükségtelen a tényt: az uniós Magyarország (legyen az új Európa akárhány sebességes, összeszedett vagy szénaboglyaszerű) mindenképpen más lesz, mint azelőtt. Ez nem zárja ki, hogy feltétel nélkül higgyünk az atyáskodó Horn Gyulának, aki megnyugtatólag duruzsolja a fülünkbe: május másodikán ugyanolyan nap kel fel, mint április harmincadikán. Ám gondolatban tegyük hozzá: viszont egészen más földre süt majd.
Hatvan éve is ilyen utolsó független vízkeresztünk volt, csak akkor ezt nem tudtuk. Aztán két emberöltőn át német és orosz csapatok tartották megszállva ezt a hazát, s a következő független vízkeresztre 1992-ig kellett várnunk. Talán tényleg végük a nemzetállamoknak, mint oly sokan hirdetik – de akkor kész talány, miért éli reneszánszát világszerte (az unión belül pedig különösképpen) a klasszikus nacionalizmus. Lehet, hogy mégis szükség volna országokra is (amelyek a nyelv és a kultúra törésvonalait követik), s nem csupán piac vezényelte, érdekelvű laza konglomerátumokra?
Esterházy Péter – egy merész gondolatmenet logikus végpontjaként – egy helyütt azt fejtegette: ha pozitív fejleménynek tekintjük a vértelen rendszerváltozást, akkor Horn Gyulát nemzeti hősnek kell tartanunk. Azt viszont ő sem állíthatja, hogy Horn maga volna az európai napsütés, elvtársai pedig a Naprendszer. Ha Horn ki is engedte az országból a német menekülteket, Medgyessy azóta utánuk engedte a német tőkét. Ám ezen szomorkodni nemcsak azért nem helyénvaló, mert a vízkereszt nem materialista ünnep, hanem mert épp Esterházy jelentette ki egy interjújában: „a kis országoknak a sajátosságuk, hogy mindig a saját sorsukról siránkoznak”. Kis országnak tehát sírva vigadni tilos. De akkor miként gondoljunk a nékünk adatott hazára? Írónk ehhez Thomas Bernhardtól kölcsönöz idézetet (bár ő alighanem Ausztriára érthette mindezt): „Ez olyan ország, ahol csak hazugság van, és minden csak a hazugsággal megy előre, és hazugság és hazugság, a körme piszkáig minden hazugság…”
Nos, legalább ilyen ünnepi hangulatban ne hazudjunk. Próbáljunk inkább kitalálni valamit helyette, ami mégis előre lendíthetné az életet. Nádas Péter egy nem túl régi nyilatkozatában épp ehhez szólt hozzá: „Hankiss Elemérnek még tévéelnök korában volt egy kissé furán hangzó, ám igen fontos ötlete: Találjuk ki Magyarországot. A harmadik köztársaság eddigi kormányai nem találták ki.” Nádas igen fontos író – ha Kertész Imre egy Nobelt nyom, akkor ő hármat vagy négyet. Oda kell hát figyelni arra, amit mond; még akkor is, ha Hankiss tévéelnök korában legfeljebb a Magyar Televíziót igyekezett kitalálni, s az utótörténet ismeretében nem igazán sikerült neki. Volt ugyan ilyen címmel sorozatműsora, de már később, más elnökség és kormányzás alatt; s épp akkor vetődött fel először az az etikai probléma, hogy a régi vezetők vajon visszadolgozhatnak-e a köztévének. Ha ilyen rövid – ám lényeges – időközöket egy jeles író emlékezete is képes így egybemosni, miért kellene csodálkoznunk azon, ha képzeletvilágában a horthyzmus és a kádárizmus jegyesek?
Pedig Nádas fontosat mond: nem menetelhetünk kitalálatlanul az unióba. (A tisztesség kedvéért megemlíthette volna: a harmadik köztársaság kormányai közül az Orbán-kormánynak igenis volt víziója, jövőképajánlata. Nem mindenkinek tetszett, a werberista üzemanyag-adalékkal felturbósított posztkádári kétütemű járgány keresztül is ment rajta, hogy a szilánkokat most is szedegetjük – de volt.) Miközben Nádas a kerek asztal időszakát még megszentelt pillanatnak érzi, úgy látja, hogy „a demokratikus intézmények megteremtése egy olyan kispolgári masszára maradt rá, amelynek se kulturális, se politikai szempontból nincsen semmiféle belső struktúrája”. Azaz hazug, horthysta-kádárista massza vagyunk, s megérdemeljük a sorsunkat: jöhet Barangó az ő toleráns szentestei mámorával.
A magam részéről ebbe az országimázsba nem tudok belenyugodni. A bor jut eszembe, amibe ha mosogatólét öntünk, megszűnik bornak lenni – mosogatólévé lényegül. De ha ekkora a baj, miért hagyja Nádas és Esterházy a fél szellemi országot innováció tekintetében harmadvonalbeli, a Thomas Bernhard-i kritériumokat megtestesítő Medgyessykre, Hornokra, Magyar Bálintokra? Ki gondolkodjék helyettük a baloldalon? (A Bojtár-féle provokatív liberálkalauzt hadd ne tekintsem ilyen kísérletnek.) Talán Tamás Gáspár Miklós, akit Hegyi Gyula egy munkáspárti antiglobalizmus-konferencián Tamás mesternek keresztelt, s ettől kezdve minden jelenlévő mesternek szólított? Tamás szerint ez az ország büdös (ez az ő imázsajánlata), a „polgár” pedig (ez a baloldal által is annektált fogalom) „régen ez egyértelműen azt jelentette, hogy aki nem szociáldemokrata, aki nem büdös proli”. Véletlen, polgárhoz méltatlan elszólás volna? Aligha. Tamás másutt szaglószervi élményeit már az országhatárokat átlépve, globális méretűvé növeszti: „Büdös proli, büdös paraszt, büdös zsidó, büdös cigány – ezek a kor jelszavai.”
Gyurcsány Ferenctől viszont (aki lehetetlent nem ismerő ideológusként nemcsak az államot, de egyúttal az árnyékállamot is kitalálta) igazán nem lehet elvitatni az innovációs hajlamot: szerinte „sokan azt hiszik, hogy ezt az országot Mária teremtette”. E kulturális analfabétizmus komolytalan teológiai vitát generált az interneten katolikusok és protestánsok között – arról azonban nem hallottam, hogy az ifjúság okulását szívén viselő miniszter Rómát vagy a magyar katolikus híveket megkövette volna. Kispolgári masszából jönne Gyurcsány is, akinek hazugság volna a körme alatt? (Lásd: virtuális részvétele a női kézilabda vb zágrábi döntőjén.) Kispolgár nem lehet, hiszen a Hankiss által annak idején kitalált köztévében azt mondja: ő és Kövér László segédmunkás-gyerekekként együtt fociztak az utcán Pápa belvárosában, s nem volt egymással semmi bajuk. Bezzeg most mindkét nagy párton belül az a filozófia dívik, hogy megsemmisíteni a másikat és felnégyelni! (Nem tévedés: ezt a szót használja, hogy felnégyelni.) S mivel a sportminiszter saját pártja belső viszonyait minden bizonnyal sokkal jobban ismeri, mint az ellenlábasokét, kezdjük érteni, miért nem támogatták a kormánypár-tok a zsidó és a keresztény gyökerek említését a formálódó európai alkotmányban: sem az Ó-, sem az Újszövetség nem tér ki ugyanis a politikai indíttatású felnégyelés üdvös módozataira.
Szerencsére vízkereszt (vagy amit akarunk) akkor is létező valami, ha az országimázs-gyurmázók, önjelölt országkitalálók és kivégzésszakértő politikusok látókörén kívül esik. Vízkeresztkor felesleges azon polemizálnunk, hogy vajon összefér-e az alkotmány szellemével a nemzet egy bármilyen részhalmazának kiirtásával eljátszadozni a türelmes éterben, s vajon felebaráti cselekedet-e a verbális tömeggyilkost illuminált (félrészeg, kapatos, fűzfapoéta) voltára hivatkozva mentegetni. (Magánvélemény: a Tilos Rádiót nem azért kell becsukni, mert uszít, hanem azért, mert visszatérően ittas embereket enged a mikrofonhoz.) Testvérharc helyett azt kellene inkább látnunk, hogy a hagyomány jó, mert minden ellenkező híresztelés ellenére ez tartja össze az országot. S ugye, Szent István óta tudjuk: ha többféle tradíció van, az ország is erősebb…