időjárás 1°C Taksony 2022. november 29.
logo

A megszegett ígéret

Farkas Adrienne
2004.02.11. 23:00

<i>Temerin önkormányzata rendkívüli ülésen döntött arról, hogy a település első és eddig egyetlen díszpolgárává választja Illés Sándort, a falu szülöttét kilencvenedik születésnapja alkalmából. <br/>Az erről szóló díszoklevelet ma délután adja át Sándor bácsinak az önkormányzat küldöttsége.</i>

A kinevezésről szóló okirat indokolása, amit Csorba Béla helyi képviselő fogalmazott meg, így szól: „Temerin helyi közösségének tanácsa úgy döntött, hogy azon tisztelet, hála és nagyrabecsülés méltó kifejezéseként, amit településünk lakossága érez, amiért regényeiben, elbeszéléseiben, verseiben és publicisztikájában maradandó emléket állított a bácskai emberek évszázados küzdelmeinek, hétköznapjainak és ünnepeinek, és mert hírünket elvitte a nagyvilágba – miközben a szíve egy pillanatig sem szűnt meg Temerinért dobogni – Illés Sándor írónak díszpolgári címet adományoz.”
Hiába, már csak Bácskában tudnak ilyen szép, cirkalmas, békebeli mondatokkal fogalmazni. A jelenlegi Vajdaság déli részén fekvő Temerin – ma már kisváros – egy kézen megszámlálható szerb képviselői is szó nélkül megszavazták a díszpolgári címet Sándor bácsinak.
„Mostantól Temerinnek is van díszpolgára” – jelentette a szavazás napján a helyi rádió magyar nyelvű adásának Temerini Krónika című műsorában Jakubecz József szerkesztő, majd így folytatta: „A második világháború viharában Magyarországra sodródott, Budapesten élő és ma is alkotó Illés Sándor, mindannyiunk Sándor bácsija, akiről túlzás nélkül, csupán a szülőföldhöz, a bölcsőjét ringató tájhoz való ragaszkodását méltányolva állíthatjuk, hogy ő a legtemerinibb temerini. Az Isten kegyelméből hosszúra sikeredett irodalmi pályafutása során Illés Sándor közel negyven könyvet – regényt, novelláskötetet és pályája elején két verseskötetet – jelentetett meg, és szinte valamennyi művében ott szerepel a hamisítatlan gyepsori miliő, emlékeiből táplálkozva pedig még ma is ott hallik a levegőben a „fáradhatatlan mama csoszogása…”
Bácskai nagymamáim évtizedek óta körömollóval kivagdosva gyűjtögetik Illés Sándor írásait, mert a gyermekkorukat hozza vissza. Azt az eltűnt paradicsomot, ahol még helyükön voltak a dolgok. Sándor bácsi itt maradt tanúnak: a mai napig rendszeresen ír a Magyar Nemzet szombati számába, az Új Emberbe, rendszeresen hallani jegyzeteit a Kossuth rádióban. Azt meséli, sokszor telefonálnak neki az olvasói, és rengeteg levelet kap: többnyire azt írják meg az emberek, milyen sokat jelentenek nekik az írásai. Arról is írnak, hogy imádkoznak érte. Úgy tűnik, van foganatja az imának. Illés Sándor ma kilencvenéves.

– Felfoghatatlanul sok idő.

– Bizony, kilencven év már-már irreális szám – feleli bólogatva Illés Sándor. – Szoktam azon gondolkodni, hogy én vajon aggastyán vagyok-e. És egyáltalán: mit jelent kilencven év egy ember életében? Gyakran eszembe jut, hogy gyermekkoromban, mikor elfáradtunk a játékban vagy a sportban, azt kérdeztük egymástól: most vagy fáradt, mi lesz majd, ha megöregszel? Persze, szerettünk volna idősebbek lenni, mert a kor méltóságot, pozíciót jelentett. Ha csak lehetett, öregbítettük magunkat. Olyan a kor, mint egy kis mókus, ami a vállunkra ugrik. Először incselkedünk vele. Csakhogy ez a kis mókus ott marad a vállunkon. Előbb kabátgallér lesz belőle, aztán púp az ember hátán. Legvégül pedig fájdalom. Mert az öregkor – ezt őszintén be kell vallanom magamnak is – fájdalommal jár. Ha az ember józanul belegondol abba, hogy a végén jár az útnak, bizony elszomorodik. Most már örülni kell minden apróságnak, jelentéktelen dolognak: egy felröppenő lepkének, madárdalnak, felvillanó napfénynek. Ma már tudom, hogy ezek az élet örömei. Az élet kincsei.

– Felfoghatatlanul más volt az a világ, amibe született, mint a mai. Azt hiszem, a huszadik században kilencven év sokkal nagyobb utat jelentett, mint bármikor előtte.

– A huszadik század a félelem százada vagy a szomorúságé volt. Vagy a gond százada. Hatvanhat éve vagyok újságíró. Ennek a gonosz századnak – ami most már, reméljük, végleg elsüllyedt – én vagyok a fekete doboza, mert átszűrődött rajtam minden nyomorúság. 1914-ben születtem. Először átéltem Kun Béla kommunizmusát, aztán jött Trianon, és döbbenten tapasztaltuk a Délvidéken, hogy már nem vagyunk Magyarországon. Ez annyira hirtelen jött, hogy tulajdonképpen fel sem tudtuk fogni. Színtiszta magyar közegben éltünk Temerinben, így aztán a mindennapokban nem is nagyon érzékeltük a változást, csak akkor, amikor iskolába kellett menni, és nem használhattuk az anyanyelvünket, hanem szerbül kellett tanulnunk. Élénken él bennem a kisebbségi sors, aztán a felszabadulás öröme, amikor visszajöttek a magyarok. De ez sem tartott sokáig, megérkeztek a partizánok, és meggyilkoltak negyvenezer magyart.

– És nem volt szabad még beszélni sem róla.

– Sok mindent nekem is csak titokban meséltek el, jóval a történtek után. Nekem is el kellett szöknöm hazulról, és új életet kellett kezdenem itt, Magyarországon. Ezek az évek is tele voltak keserűséggel. Előbb háború, aztán szovjet megszállás. Mindig abban reménykedtem, hogy majd csak jobbra fordul az ország sorsa. De nem. Ötvenhat után az akasztások, internálások, a félelem… Soha nem felejtem el Veres Péter intelmeit. Abban az időben, mikor a Szabad Szó munkatársa voltam, egy alkalommal Záhonynál vártam az első magyar parasztküldöttséget, amelyik Veres Péterrel az élén akkor tért vissza a Szovjetunióban tett látogatásáról. Megkérdeztem Veres Pétert, hogy milyen tapasztalatokat szerzett. Lehajtotta a fejét – nagyon szép feje volt –, mintha imádkozna, és úgy mesélt. Fiatal újságíró voltam, félbeszakítottam: „Péter bácsi! Én is jártam a Szovjetunióban, a háború alatt, haditudósító voltam. Beszéltem parasztokkal, munkásokkal, tisztviselőkkel, értelmiségiekkel, és egészen más képet kaptam a Szovjetunióról.” És elkezdtem mondani neki, hogy milyet. Megragadta a karomat, és rám kiáltott: „Ezt ne mondd soha senkinek, ha hosszú életű akarsz lenni!” Hát nem ezért lettem hosszú életű, igaz, hogy a szovjet mesét már jóval előttem leleplezték. A magyar parasztság életének tönkretétele pedig itt zajlott a szemem előtt, ez is az elmúlt század egyik nyomorúsága. Hatvanhat év alatt sok mindent tapasztal, sok mindent megír az ember. Az írógépem is hatvanhat éves, akkor kaptam, amikor újságíró lettem. Még mindig ezen dolgozom. Ha a feleségem azt látja, hogy szomorú vagyok, árva, akkor azt mondja: menj ki hozzá! Kiballagok a géphez, beleteszem a papirost, tudna már magától is írni.

– Soha nem vajúdik a papír felett?

– Nem. Inkább az ülés vagy a gépelés fáraszt, soha nem az írás. Rengeteg élményem van még! Van egy megíratlan regényem, vannak kiadatlan kézirataim is. Valahol azt olvastam, hogy az íróknak Magyarországon öt érdekképviseletük van. Elgondolkodtam, hogy itt volt ez a derékroppantó, szörnyű évszázad, amiről az új generációknak nem lesz képe, mert nem maradt utána elég mély nyom az irodalomban. Úgy tűnik, mintha meddő lett volna ez a század, vagy nem mernének írni róla. Kellett volna, hogy lenyomata maradjon annak, hogy az elmúlt században hogyan éltek az emberek, annak, hogy akkor is voltak örömök. Azt hiányolom, hogy kevesen ábrázolták az irodalomban azt, hogy mi volt a különbség egy normális század és a huszadik között. Az írásaimban gyakran hazajárok a régi Bácskába, és a temeriniek is eljönnek meglátogatni, ha itt járnak Pesten. Temerinben azt is megfogadták, hogy ha meghalok, minden harang zúgni fog a faluban.

– Ráérnek még!

– Azzal rá, de most díszpolgárrá választottak!

– Látom, ez nagyon jólesik…

– Tudja, azt érzi az ember, hogy hazatért. Nehéz elmagyarázni, hogy ez pontosan mit jelent. Egyszer volt egy író-olvasó találkozó Magyarkanizsán, ahová meghívtak engem is, mint régi bácskait. Felállítottak egy mikrofont, mindenki hozta magával a sámlit, leültek, és hallgatták az előadásokat. Egyszer csak valakinek eszébe jutott, hogy kihívjon engem is, hogy arról beszéljek, hogy mit érzek. Egy szót nem tudtam szólni, csak sírtam. Én kaptam a legnagyobb tapsot… Mikor valahová hazaér az ember, akkor érzi, hogy körülveszi valami egészen más levegő, egy otthonos, barátságos, teremtő környezet, az otthon melege. Ezt érzem most abban is, hogy a temeriniek díszpolgárrá választottak.

– Mikor járt utoljára otthon?

– Három éve. Egészen különleges élmény volt, mintha éreztem volna, hogy nagyon sokáig nem megyek már haza, talán soha többé. De azért mégis hazajárok, minden éjszaka. Mielőtt elalszom, kinyitom a kiskaput, és végigmegyek az utcán. Köszönök Bujdosó bácsinak, aki ott ül a szomszéd ház kapujában. Mindig ott szokott ülni. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Jóska bácsi, miért ül éjjel-nappal kint? Azt mondta: várom, fiam, a magyarokat. Arra vonultak el, a Pörge kocsmánál, majd arról jönnek viszsza. És mielőtt visszajöttek, 1941 áprilisában, meghalt az öreg. Nem látta őket, talán jobb is neki. Aztán, ahogy megyek gondolatban végig a falun, átint nekem a mészáros, akit kivégeztek. Kis Varga borbély, Pörge kocsmáros, Vita Pista… Látom az öreg plébánost, Fehér Mihály bácsit, ahogy sétál a fák alatt. Ülünk az asztalnál, beszélgetünk, aztán rádöbbenek, hogy ezek közül egy sem él már…

– Ameddig az emlékezet őrzi őket, mégiscsak élnek.

– Bennem élnek, igen. Úgy maradt meg bennem a falu, amilyen régen volt. Ilyenkor előjönnek a régi ízek, a régi szeretetet. Emlékszem, amikor a háború után el kellett menekülnöm Temerinből, és útnak engedett a Mama. Lelkemre kötötte az utolsó beszélgetésünkkor: „Látod, hová visz az az írás? Ne írj, jobb, ha nem írsz!” Akkor megígértem, hogy jó, Mama, majd megpróbálok nem írni. De megszegtem az ígéretemet, és írni kezdtem, írni, mert csak így tudom kiélni azokat a kínokat és gyötrelmeket, amik összesűrűsödtek bennem a múltból.
***
Ma korán reggel Varga József újságíró a temerini rádióban ezt a interjút felolvasta, a születésnapi megemlékezés részeként. – A február, illetve a falu legnagyobb ünnepének, az Illés-napnak a környéke Temerinben amúgy is minden évben Sándor bácsié – meséli Varga József –, ilyenkor a szokásosnál is több jegyzetét, kis írását olvassák fel a magyar adásban. Ha Temerinből valaki Budapestre látogat, kötelességének érzi az utánpótlást beszerezni Sándor bácsitól, és egy kicsit elbeszélgetni vele a szülőfaluról. Varga József elárulta: észrevették, Sándor bácsinak mekkora örömet jelent, ha hírt kap a falujából, ha betegeskedik vagy gyenge, szinte új erőre kap a bácskai látogatóktól. Arra a kérdésre, hogy tudják-e, hogy Sándor bácsi gondolatban mindig hazajár, a telefonvonal temerini végéről mi más válasz érkezhetett volna: persze, hogy hazajár, hiszen lélekben mindig is itthon volt.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.