A Daily Telegraph továbbra is a konzervatív párt szószólója lesz? – kérdezte a Guardian brit baloldali lap riportere David Barclay szállodatulajdonos üzletembertől, aki ikertestvérével, Frederickkel együtt a legesélyesebb a piacvezető napilap megszerzésére.
– Természetesen nem – válaszolt Barclay, komoly megdöbbenést váltva ki a konzervatív napilap mintegy 900 ezres olvasóközönségéből, mire a médiamágnás később visszavonta nyilatkozatát.
– Valaki szólt neki, hogy az ilyen kijelentésekkel lehet a legbiztosabban elveszteni az olvasókat – állapította meg a konzervatív Spectator című hetilap, amely szintén a Barclay testvérek birtokába kerülhet.
A Barclay fivérek furcsa, titokzatos figurái a brit médiabárók világának. Mérhetetlen gazdagságban élnek saját szigetükön (a Csatorna-szigetek egyikén), egy sziklás hegy tetején épült neogót kastélyban, akár a James Bond-filmek gonosz főhősei. A Sunday Times szerint a szigetország leggazdagabb embereinek listáján a 34.-ek, vagyonuk 650 millió font. A nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva tengetik napjaikat, és csak nagy ritkán adnak interjút. A tolakodó újságírókat – akik között olyan is akadt, aki halálmegvető bátorsággal a sziklákon felkapaszkodva akart bejutni birtokukra – azonnal beperelik. Nagyon félnek az emberrablóktól, így csak inkognitóban utaznak, illetve keresik fel érdekeltségeiket, a londoni Ritzet vagy a monte-carlói Mireabeau Hotelt.
A Daily Telegraph korábbi tulajdonosával, Conrad Blackkel is titokban tárgyaltak, és levélben tették meg 260 millió fontos ajánlatukat, amelyért jelentős részesedést szereznének a világ harmadik legnagyobb médiavállalkozásában, a Hollinger Inc.-ban.
Az új tulajdonosok politikai beállítottsága és „átalakítási kényszere” közismert. A Scotsman című lap a legutóbbi választáson teljes mellszélességgel Tony Blairt támogatta. Az idős ikerpár által 1995-ben megvásárolt lap a skót központosító törekvések lelkes támogatójából hirtelen annak agresszív ellenzőjévé vált. Egy másik felvásárolt lap, a European az Európai Unió-barát állásponttól gyorsan eljutott az ellenséges hangvételig, és a közös valutát (az eurót) ellenzők élharcosává vált. A sajtóorgánum azóta megszűnt, nem véletlenül. A Barclayk azonban egyelőre csak a szállodaüzletben sikeresek, eddig minden sajtóvállalkozásuk hatalmas bukás volt: milliókat fektettek be, miközben lapjaik példányszáma jelentősen csökkent.
A Daily és a Sunday Telegraph, valamint az azt tulajdonló Hollinger médiacsoport érdekeltségébe tartozó Jerusalem Post és a Chicago Sun-Times újságírói számára tehát sem gazdaságilag, sem szakmailag nem túl jók a kilátások. Igaz, a Daily Telegraph munkatársai az öncenzúra intézményéhez a most pénzügyi problémák miatt a színről lelépő tulajdonos, Conrad Black kanadai üzletember idején is hozzászokhattak.
A Black-féle Daily Telegraph többször került reflektorfénybe a szólásszabadság korlátozása miatt. Conrad Blacket és feleségét, az inkább ruhakölteményeivel és ékszereivel, mint tehetségével tündöklő újságírót, Barbara Amielt a múlt héten vezető cikkben „búcsúztatta” a konzervatív értelmiség kedvenc lapja, a Spectator. A Connie és Babs balladája című ironikus, ám korrekt írásban szó esik a Black házaspár által rendezett hatalmas partikról, melyeken a munkáspárti miniszterektől a konzervatív pártok vezérkarán át Henry Kissingerig és Margaret Thatcherig mindenki jelen volt, aki számít és számított valaha. A lap nem hallgatta el azt sem, hogy Conrad Black egy időben naponta hívta telefonon a miniszterelnöki rezidenciát, amikor valamilyen problémája volt. Gyakorta folytatott olyan eszmecserét Tony Blairrel, amelyben nem a miniszterelnök dominált, győzködve a kormányfőt az alcsony adóztatás előnyeiről. A médiamágnás sokszor példálózott Napóleon hadvezéri karrierjével, amelyből ő nagyon sokat tanult és hasznosított. Kanadai származása révén szerette úgy feltüntetni magát, mint a miniszterelnök transzatlanti szövetségesét, időnként pedig a „nemzetközi államférfi” szerepét igyekezett eljátszani. Személyisége és üzleti érdekei meglátszottak a tulajdonában lévő újságokon is. Max Hastings, a Daily Telegraph egykori főszerkesztője két éve megjelent emlékirataiban azt írja, hogy Black gyakran ellenőrizte munkájukat. A tulajdonos őt is rendszeresen felhívta késő este, és órákon keresztül kérdezgette különböző politikai témákról. Megkérdezte például, mi a véleménye Tony Blairről, a kurdkérdésről, miért így vagy úgy foglal állást a lap a különböző társadalmi problémákat illetően. A „vallatással” még nem is lett volna baj, de előfordult, hogy egyes témákról a szerzők nem írhatták meg véleményüket. Az a munkatárs, aki például egy rivális lap tulajdonosáról akart írni, mint például a médiamogul Rupert Murdochról, számíthatott rá, hogy rövidesen kap egy telefonhívást, amelyben lebeszélik szándékáról. De nem lehetett leírni az igazságot az 1991-ben elhunyt Robert Maxwellről sem, akinek üzleti ügyeiről és tevékenységéről azóta kiderült néhány nem épp hízelgő tény. Black és több sajtóbáró között ugyanis létezett egy „megnemtámadási” paktum, miszerint nem firtatják egymás üzleti ügyeit. De a tulajdonos szívügyének tekintett néhány külpolitikai kérdést is. Black egy barátjától azt hallotta egy afrikai zulu vezetővel kapcsolatban, hogy ő Dél-Afrika legnagyobb államférfija, a lap tudósítói azonban épp az ellenkezőjét állították. Csak nehezen lehetett meggyőzni arról, hogy rosszul ítéli meg a férfiú képességeit.
Izrael és az Egyesült Államok politikájának kérdésében azonban már hajthatatlan volt. Black és felesége, Barbara igazi „Izrael-rajongók”, és ezt sosem titkolták. Black a Jerusalem Postban 1993-ban „aljasnak és primitívnek” nevezte Jasszer Arafatot, neje pedig az állatokhoz hasonlította a palesztinokat a Telegraphban megjelent cikkében. Black csaknem a Jerusalem Post fél szerkesztőségét kirúgta, mert azok kiálltak a pelesztinok jogai mellett, és tulajdonképpen mindenkit neonácizmussal vádolt meg, aki kritizálta Izraelt. Barbara pedig nyílt támadást indított a BBC, a Times és más újságok munkatársai ellen, akik nem az ő szája íze szerint tudósítottak a Közel-Keletről, sőt még a francia nagykövetet is antiszemitának tartotta – írta korábban a Guardian.
Néhány éve jelentős botrányt kavart, amikor Black lapjában, a Spectatorban egy amerikai szerző azt sugallta, hogy Hollywood „egy zsidó város”. Nem sokkal később Tom Cruise-tól Barbara Streisandig több filmsztár levélben tiltakozott a kijelentés miatt. Hastings beszámolója szerint óriási volt a perpatvar, és úgy tűnt, hogy Black ez alkalommal komolyan megijedt.
– Te ezt nem érted, Max – mondta a szerkesztőjének. – A teljes amerikai és nemzetközi érdekeltségeim komolyan sérülhetnek emiatt.
Nem ennek az ügynek a következtében, de Black érdekeltségei mára tényleg komoly pénzügyi válságba kerültek. Épp ezért igyekszik eladni részesedését a Barclay fivéreknek, és ez több lap hangvételét megváltoztathatja. A Spectator elemzője az üzletről azt írta, nem valószínű, hogy a Daily Telegraph hangnemet váltana, de konzervativizmusa csökkeni fog. Ha egy lap a kulturális örökségét meg nem értő tulajdonos kezébe kerül, akkor olyan alapértékek veszhetnek el a lapból, mint a monarchizmus, a családba vetett hit, az anglikán vallás elsődlegessége és az erős uniópártiság. Ezekért kár lenne.
Az is igaz, hogy Lord Black néhány elvet hozzátett a lap világnézetéhez, mint például elfogultságát a közel-keleti politikai helyzet megítélésében, no meg azt, hogy az Egyesült Államoknak mindig igaza van, ezeket azonban a Telegraph olvasói boldogan fogják nélkülözni.
orosz-ukrán háború
Befagyasztott vagyon, forró viták: Európa új kihívások előtt
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!