A tenger fogságában

Héctor Bado valószínűleg nem szívesen emlékszik majd vissza ezekre a hónapokra. Az uruguayi férfi tizenöt éves kora óta arról álmodozott, hogy egyszer kiemelik a Montevideo partjainál elsüllyedt német cirkálót, a Graf Speet. Az első kísérletek azonban csúfos kudarccal végződtek. Mint a helyiek mondják: a tenger nem engedi kincseit, melyek lassan 65 esztendeje az iszapba fúródva nyugszanak.

Akárcsak az elsüllyesztése, tervbe vett kiemelése is igazi médiaszenzációnak számít. 1939-ben egy amerikai rádió élőben közvetítette, amikor a német hajóhad egykori büszkesége megsemmisült. Az idén pedig olyan hírességek sertepertéltek megmentése érdekében, mint James Cameron, aki néhány évvel ezelőtt a másik legenda, a Titanic végnapjait vitte filmvászonra.
A Graf Spee története tulajdonképpen valamikor 1939 augusztusában kezdődött, amikor is tizenegy nappal a második világháború kitörése előtt a cirkáló – melyet különleges képességei miatt „zsebcsatahajónak” is neveztek – Hans Langsdorff kapitány irányítása alatt kifutott a wilhelmshaveni kikötőből. A háború kezdetén kiadott parancs egyértelmű volt: annyi ellenséges hajót kell a tengerfenékre küldeni, amennyit csak lehetséges! A Graf Spee szeptember végén valahol az Atlanti-óceán déli fertályán lőtte ki első áldozatát, a brit Clementet. Ezt még további nyolc hajó követte. A módszer minden esetben ugyanaz volt: a Graf Spee figyelmeztető lövést adott le, majd miután a célba vett hajó megállt, a legénységet átszállították a német cirkálóra. Az ellenséges hajókat, melyek jobbára szállító járművek voltak, csak ezután süllyesztették el. Így fordulhatott elő, hogy a Graf Spee akcióiból – kilenc hét alatt kilenc hajót semmisített meg – egyik sem követelt emberéletet.
A Graf Spee szerencsecsillaga azonban hamar leáldozott, és az üldözőből immáron üldözött lett. Decemberben, nem messze Uruguay partjaitól, három brit hajó támadta meg a német cirkálót, amely így magáénak tudhatta a második világháború első tengeri csatájának kétes dicsőségét. A Graf Spee a harcokban súlyosan megsérült, a legénység tagjai közül harminchatan meghaltak és ötvenen megsebesültek. Mivel a sérüléseket nem lehetett a tengeren orvosolni, a hajó befutott Montevideóba.
Langsdorff kapitány még az éjszaka tárgyalni kezdett a hatóságokkal. Uruguay semleges ország volt, ugyanakkor gazdaságilag erősen függött Nagy-Britanniától. Végül Eugene Millington-Drake brit nagykövet nyomására az uruguayi kormány csupán 72 órányi tartózkodási időt engedélyezett a németeknek. Mindez édeskevés volt, mert a javítások két-három hétbe is beleteltek volna.
Montevideo partjainál mindeközben brit hajók cirkáltak – ugyanakkor vannak olyan források, melyek szerint mindez nem volt igaz, csak Millington-Drake nagykövet próbálta ezt elhitetni a német kapitánnyal. Akárhogy is volt: sikerrel. Hans Langsdorff pedig ezalatt tovább tárgyalt. Sikertelenül. Az ultimátum december 17-én lejárt. A kapitány egy marok legénységgel kifutott a Rio de la Plata torkolatába, és ott, ahol az Ezüstfolyó az Atlanti-óceánba rohan, levegőbe röpítette a Graf Speet. A partról tömegek nézték, ahogy a németek egykori büszkesége lassan a tengerbe süllyedt, a rádiók pedig élőben számoltak be a szenzációról. Hitler Berlinben őrjöngött. „Langsdorffnak harcolnia kellett volna” – idézik az egykori források a birodalmi kancellár szavait.
A legénység nagy része argentínai internálótáborokba került. Hans Langsdorff pedig csak néhány nappal élte túl a Graf Speet: a kapitány röviddel a hajó elsüllyedését követően főbe lőtte magát.
– Ez a hajó az emberiesség jelképe a háborúban, mivel Langsdorff ahelyett, hogy kilátástalan harcot folytatott volna a britekkel szemben, inkább a cirkáló elsüllyesztését választotta. A kapitány megspórolta fiainak és az ellenséges hajók fiainak a halált – nyilatkozta egy helyütt a korábban már említett Héctor Bado, aki jelenleg a hajó kiemelésén fáradozik.
A lelkes amatőrökön, világhíres filmrendezőkön, történészeken és a szenzációra éhes sajtón kívül egyébként van még egy maroknyi csoport valahol Dél-Amerikában, amely feszült figyelemmel követi az Uruguay partjainál jelenleg zajló eseményeket. A Graf Spee legénységének egy része ugyanis soha nem tért haza: egy argentin falucskában, Villa General Belgranóban telepedtek le. A legtöbben családot alapítottak, új otthonra leltek. S noha ma már kevesen élnek közülük, az arra járók szerint a mai napig szívesen felemlegetik a 65 esztendővel ezelőtti eseményeket.
Kérdéses azonban, hogy közülük bárki is megéri-e a Graf Spee kiemelését. A 186 méter hosszúságú hajó megmentése ugyanis a jelek szerint nehezebb lesz, mint azt korábban gondolták. A munkálatokra eredetileg két évet szántak, ám szakemberek szerint beletelik négy esztendőbe is, mire a hajó ismételten napvilágra kerülhet. A cirkálót darabokban akarják kiemelni, és a parton fogják ismételten összerakni. A történészek és a múlt szerelmesei már most dörzsölik a kezüket: abban bíznak ugyanis, hogy a tiszti kabinok viszonylagos épségben megúszták a hajó elsüllyesztését – valamint az elmúlt 65 évet –, és a mentési munkálatok során számos kisebb-nagyobb tárgy kerül majd felszínre. Ha az akció sikerrel végződik, a Graf Speet – és ami megmaradt belőle – egy múzeumban fogják kiállítani. Ez azonban évekbe telik, és feltehetőleg dollármilliókba kerül majd. (A kiemeléshez szükséges forrásokat egyébként amerikai és európai magánszemélyek adták össze.)
A hajó kiemelésére tett eddigi négy kísérlet ugyanakkor kudarcba fulladt, az Ezüstfolyó torkolatánál jelenleg csak egy fekete bója mutatja, hol pihen az egykori német cirkáló.