Alig három esztendeje annak, hogy csaknem hatszáz oldalas munkája, az Antiszemitizmus a Szovjetunióban napvilágot látott. Mi az oka annak, hogy ismét visszatért a témához?
– Egy percig sem hagytam fel a reménnyel, hogy végre megvalósítom eredeti tervemet és eljutok az oroszországi zsidóság történetében a legizgalmasabb fejezetig.
– Mi lenne az?
– Az 1970-ben kínkeservesen elkezdődött, majd a szovjet rendszer felbomlásának előrehaladtával hihetetlenül felgyorsult zsidó emigráció krónikája.
– Miben látja ennek a folyamatnak a különlegességét?
– Ez sokkal fontosabb része a XX. század végi világtörténelemnek, mintsem gondolnánk! A szovjet vezetés ugyanis semmitől nem félt annyira, mint attól, hogy a szó szoros és átvitt értelmében vasfüggönnyel körbekerített, hatalmas birodalom alattvalói valamiképpen kiszabadulnak az országból. Hogy az emberek kapcsolatot létesítenek a nyugati világgal, és megpillantják a könyörtelen kizsákmányolás, a halálra ítélt, „rothadó” kapitalizmus igazi arcát.
– A második világháború ebben a politikában azért szükségképpen változást hozott, nem? Hiszen a harcok folyamán szovjet katonák milliói kerültek át Európába.
– Valóban. Amikor a 11 milliós Vörös Hadsereg katonái egymás után szabadították fel az európai országokat a náci megszállás alól, még a második világháborús pusztulás nyomait viselő Európa is óriási trauma volt a nyomor, az elnyomatás, az áruhiány közegéből érkező szovjet állampolgárok számára.
– Hogyan reagált erre a szovjet propaganda?
– Megpróbálta ellensúlyozni a traumát. A rendszer egyik busásan javadalmazott bértollnoka, Konsztantyin Szimonov ekkoriban gyártotta szakmányban a nyugati létformát pocskondiázó műveket, kimutatva, hogy hiába látnak a szovjet katonák, mondjuk, a prágai házakon cseréptetőt, míg odahaza nekik csak bádogra tellett, azért még ők képviselik a magasabb rendű életformát. Ezek után elképzelhető, mennyire ódzkodtak a Kreml urai a Sztálin halála után sokasodó zsidó kivándorlási kérelmek teljesítésétől.
– Ilyen veszélyesnek tartották őket? Hiszen ők csak élni akartak, vagy megtalálni szétszóródott, életben maradt családtagjaikat.
– Nem akarták, hogy a Nyugat a legkisebb információhoz jusson általuk az orosz valóságról, hisz az megkérdőjelezte volna a külföldnek szóló propagandájukat. Nem akarták, hogy a nélkülözésekről, a gulágokról, a cenzúráról információt vigyenek az emberek nyugatra. Tudták, hogy az emigránsoknak az otthon maradó családtagokkal való kapcsolata iszonyatos gyúanyag, amely hosszú távon alááshatja a rendszert.
– Végül is – ahogyan munkáiban utal rá – a maguk szempontjából igazuk volt. Hiszen ma már ismert, hogy a „menekülés a vörös fáraó fogságából” – ahogy a szakirodalomban nevezik – drámaian felgyorsította a szovjet rendszer erózióját. Gondolom, itt az ideje annak is, hogy nyíltan beszéljünk arról, ezen túl mit hozott még magával ez a kirajzás.
– A zsidó emigráció örvén a világ öt kontinensét elárasztó „oroszok” alaposan átrajzolták a gazdasági és a társadalmi élet megannyi sajátosságát. Az „orosz maffia” nyomulása pedig mára olyan átütő erejűvé és gátlástalanná vált, hogy képes lobbistákat küldeni egyik-másik ország törvényhozásába. Néhány jel pedig arra utal, hogy az új orosz nagyhatalmi terjeszkedés előbb-utóbb afféle ugródeszkaként használhatja ezeket az előretolt állásokat a világban, elsősorban Kelet-Európa országaiban.
– Az ismeretanyag alapján valahogy úgy érzem, mintha személyes motívum is kötné a szovjet zsidóság krónikájához. Vagy tévednék?
– Ellenkezőleg. Rengeteg barátom van „a vörös fáraó fogságából” elmenekült emberek között. Olyan értelmiségiek, akiktől nagyon sokat tanultam – az orosz kultúráról, az életről, a gyökerek „vállalásáról”. Akad család, amelynek a sorsát évtizedeken át követhettem, először a szovjet valósághoz való alkalmazkodás, majd a kivándorlásért folytatott küzdelem, végül a semmivel sem könynyebb nyugati beilleszkedés viharai közepette.
– Végül mi késztette a szovjet vezetést arra, hogy kiengedjék a birodalomból az emigrálni kívánó zsidókat?
– Az erő. A nyugati világ oly sokszor, sokfelé nélkülözött, határozott állásfoglalása, ami itt végül megtörtént.
– Honnan indult ki mindez?
– Volt egy rigai csoport, amelynek tagjait a hatóságok akkor már évek óta nem engedték ki Izraelbe. Ők repülőgép-eltérítéssel próbálták felhívni a világ figyelmét a két és fél milliós zsidóság valóban nehéz helyzetére. Ez a kétségbeesett cselekedet, a repülőeltérítők pere és az ennek nyomán született halálos ítéletek után nem lehetett a Nyugat elől elkendőzni az igazságot. Addig ugyanis tömegekkel hitették el, hogy az internacionalizmust hirdető Szovjetunióban nincs helye az antiszemitizmusnak. Holott 1947-től, a „kozmopolitizmus elleni” kampánytól kezdődően évtizedeken át a diszkrimináció sokféle módját alkalmazták ellenük.
– Említene ezek közül néhányat?
– A szovjet zsidók gyermekeit numerus clausussal gátolták a számukra mindennél fontosabb továbbtanulásban. A felnőttek szakmai előmenetelét, érvényesülését pedig meghatározta a személyi igazolványukban szereplő „jevrej”, azaz zsidó megjelölés.
– Mivel tudták a Szovjetuniót arra kényszeríteni, hogy megnyissa a határokat a kivándorlók előtt?
– Két amerikai szenátor, Jackson és Vanik törvénymódosítást nyújtott be, amely a normális külgazdasági csereforgalomhoz szükséges legnagyobb kedvezmény elvét a szabad kivándorlás biztosításához kötötte. Így indulhatott meg a menekülés.
– Erről a stációról viszont már nem ír utóbbi munkájában. Kicsit olyan ez, mint amikor egy filmsorozat nagyon izgalmas részénél kell elbúcsúznunk a szereplőktől. Tudatosan tett így, vagy elfogyott a muníció?
– Egyáltalán nem fogyott el. Csak arra jöttem rá, hogy a második világháború utáni orosz zsidóság helyzetének megismertetéséhez túlságosan sok mindent el kell mondani még a korábbi évekről. A korszak e tekintetben nálunk még mindig nagyon erős idealizálása miatt. No meg azért, mert a rendszerváltás nyomán felgyorsult idő az idősebb nemzedékek emlékezetében is a kelleténél gyorsabban törölt.
– És mi a helyzet a fiatalok, a tanítványai körében?
– Bölcsészkari óráimon azt tapasztaltam, hogy még a történelem szakos diákok sem igen tudják, mi voltaképpen a hidegháború, a békekölcsön, az élelmiszerjegy, a közös gazdaság. Vagyis mindaz, ami a háború utáni élet valóságát meghatározta.
– Ezért lehetett az az érzésem, hogy könyve mintha inkább az 1945 utáni Szovjetunióról és Kelet-Európáról, mintsem kifejezetten a zsidóságról szólna.
– Pedig csak az itthon eddig ismeretlen dokumentumok alapján igyekeztem megmutatni a háborút követő szovjet mindennapokat. A szétbombázott városok munkásszállásait, kollégiumait. A hiányzó ablaküvegek, szétfagyott vízvezetékek miatt elmaradt mosakodást. A terjedő tetvességet, a járványokat, a terjedésüket megakadályozó karanténok megalázó világát.
– Hihetetlen, amit a Vörös Hadsereg alakulataival hazaérkező hatmillió tiszt és közkatona sorsáról ír a könyvében.
– Ugye, nehéz elképzelni, hogy a győztesek közül sokan átvilágítótáborokon át a gulágra kerültek? Vagy „jobb esetben” néhány négyzetméteres földbe vájt üreg járt nekik, mert a lakható helyiségek száma még évekig nem volt elegendő.
– Úgy gondolja, hogy a háború utáni nyomor és szervezetlenség csapódott le a nép körében is tapasztalható zsidóellenes indulatokban?
– Bizony nehéz lenne e háttér nélkül megérteni azt a társadalmi hangulatot, amely fogadókésznek bizonyult a bűnbakkeresésre és a hidegháborús Nyugat-ellenesség részeként a másság, az etnikai diszkrimináció felülről gerjesztett ideológiájára.
– A szovjet–izraeli kapcsolat kezdeteiről ír az egyik fejezetben. Kiderül, hogy a fiatal zsidó állam baloldali vezetői mérhetetlenül gyűlölték a szocializmus durva megcsúfolásának tekintett ember- és munkásellenes szovjet diktatúrát. De nem léphettek fel ellene, mert féltették az ott élő két és fél millió zsidót, akiknek kivándorlására óriási szükségük volt. Hol találta például az izraeli diplomaták Moszkvából küldött titkos jelentéseit, amelyekből bőségesen idéz a könyvben?
– Ezeket nemrég adták ki két vaskos kötetben, Moszkvában és Jeruzsálemben, egy időben. Ahogyan a közelmúltban jelentek meg csaknem ezer oldalon a szovjet zsidók által Ilja Ehrenburg írónak – mint tévesen hitték, a Kremlben legfőbb védelmezőjüknek – írt levelek is. Több ezer hiteles, drámai helyzetjelentés a hatalmas birodalom legtávolabbi pontján átélt, józan ésszel elképzelhetetlen megaláztatásukról. Arról például, hogy a világ végi Rubcovszk városában a férje elestéről érkezett értesítéssel a városi tanácsban jelentkező zsidó asszonyt a hadiözvegynek járó együttérzés helyett a „nemzetiségéről” való gyanakvó faggatózással fogadták. Vagy az egyik helyi üzem étkezőjében egy koros nőt félretaszító, majd leütő munkás azzal kért bocsánatot a földön fekvő áldozattól: „Ne haragudj, azt hittem, te zsidó vagy.”
– Az eddig ismeretlen rendőrségi jelentések, titkos párthatározatok, magánlevelek, informatív fényképek mellett számomra a Magyarországon is emlegetett, de máig nem igazán feltárt „orvosperekről” szóló fejezet volt a legérdekesebb. Létezik-e, hogy ennek ürügyén is, néhány évvel a holokauszt után Sztálin ugyanazt a sorsot szánta nekik?
– Szinte biztosan ez volt a célja. Hiszen 1953-ra, amikor az ezt előkészítő országos sajtókampány elkezdődött, már mintegy másfél tucat kis népet deportáltatott. Megszokta, hogy aki útjában áll a terveinek – elsősorban a geopolitikai terjeszkedést szolgáló külpolitikának, mint a Szovjetunió déli határainál élő muzulmán népek –, azokat kitelepíti. Számos jele van annak, hogy erre készült a két és fél milliós zsidóság esetében is.
– Bizonyosságot erről viszont eddig mégsem szerezhettek a történészek. Mi ennek az oka?
– Hiányoznak a deportálás előkészületeit és a szervezést bizonyító dokumentumok, amelyek például a krími tatárok vagy a csecsenek kitelepítésének napjaiból fennmaradtak. Ezeket azokban a különleges dossziékban őrizték, amelyeket Berija állított össze Sztálinnak. Lajstromba vették a deportáláshoz nélkülözhetetlen szállítóeszközöket, a vagonokat, a kísérő karhatalmi alakulatokat, a számukra szükséges élelmiszert és más muníciót. De a szovjet diktátort csak a halála akadályozhatta meg, hogy az általa féktelenül gyűlölt zsidóság megbüntetésére kigondolt tervet megvalósítsa. Erre mutat az is, hogy 1953 első hónapjaiban már országszerte sok volt az öngyilkosságok száma a deportálástól rettegő zsidóság körében. Valószínűsíthető, hogy ezeknek a hónapoknak a rettegése vezetett évekkel, évtizedekkel később a menekülésükhöz. De ezt a történetet – a kivándorlásnak a repülőgép-eltérítési ügytől kezdődő krónikáját – újabb könyvben szeretném megírni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
