Mégis hozzákezdek munkám tisztázásához, pedig semmi célja, semmi értelme nincsen. Kiknek írjam? A régi Magyarország örökre meghalt! Az országot ezer éven át fenntartó történelmi osztályt kiirtották a kommunisták. Akik még megmaradtunk, mint a múltból itt rekedt kísértetek lézengünk otthon, kint pedig mint hazajáró lelkek.
Szegény fiatalok! Akik életben maradtak közülük, vagy szétszóródtak a világ minden tájára, vagy mint László fiam is, nehéz testi munkával tengeti derékban kettétört, keserves életét, mert nem tud elszakadni a magyar földtől, még ha azon a földön most a kommunisták uralkodnak is. Éva lányom gyermekei már Angliában születtek, sohasem lesznek már annyira magyarok, hogy nagyapjuk írását érdeklődéssel olvassák.
Átfutom a rezignált előszót, amelyet Londonban munkája végén vetett papírra a szerző. XXI. Máriássy Lászlóval lapozgatjuk XIX. Máriássy László terjedelmes családtörténetét. Hatalmas kutatómunkával, tárgyilagos stílussal és nagy erudícióval megalkotott, gépelt kéziratokból, míves címerrajzokból, a régi birtokokat, várakat ábrázoló nosztalgikus akvarellekből, szövevényes családfákból és megdöbbentő családi statisztikákból összeállított, egyetlen példányban létező könyv ez. XXI. Máriássy László élettörténete persze újabb köteteket tölthetne meg, ám édesapja 1950-ben lezárta az 1094-ig visszatekintő krónikát, az ősi szepességi, gömöri família történetét.
– Mind bolondok a Máriássyak, nekem elhiheti – nevet szárazon a magas, elegáns, idős úriember. Felesége, a szelíd mosolyú, diszkrét angol hölgy kávét hoz, Máriássy László cigarettára gyújt. Elakad a lélegzete, aztán köhécselve legyint, semmi baj, csak cukorbetegsége is van. Mutatja, ott porosodnak a gyógyszerei a sarokba vágva: amióta kiderült nyavalyája, töméntelen édességet eszik, cigarettázik és iszik. Így van ez rendjén.
– Golyófogó voltam egész életemben – krákogja –, kétszer sebesültem meg a második világháborúban. Minek foglalkozzam én az orvosokkal?
Hörpöljük a kávét, mondatok ragadnak a levegőben. „Amióta hazatelepültem, mindig a két világháború közötti Budapestet keresem – mindhiába. Feleségem azonban beleszeretett a városba és a magyarokba.” Szünetet tartunk, lapozgatunk a családi nagykönyvben. „Minden magyar többet beszél, mint amennyit cselekszik, köztük én magam is. Ezért sem szeretem például Kossuthot.” Kis szünet, lapozunk tovább, elhagyván a szabadságharcot, amelyben legalább tíz Máriássy vett részt honvédtisztként. „A magyarok prímán tudnak meghalni, csak élni nem képesek.” Az imént még a tatárjárásnál tartottunk, aztán Mohácsnál, a hódoltság koránál, majd a Thököly- és a Rákóczi-szabadságharcnál, jártunk az utolsó nemesi felkelésnél, a napóleoni háborúknál – úgy tetszik, Máriássyak nélkül nem történhetett fontos esemény a magyar történelemben.
– Eszelősök a Máriássyak – legyint megint XXI. László, és gyorsan összeszámolja, hány családtagja halt hősi halált a nemzeti függetlenségi harcokban. Majd azt is, hányan vannak otthon eltemetve. Kevesen.
Dühös, lándzsarázó, viszálykodó nemzetség története bontakozik ki a megsárgult írógéppapírokon: a magyar históriában föl-alá masírozó, falvakat romboló, szomszédos városokat, nemesi udvarházakat ostromló, királyokat elhessegető, a bűnbánat fogalmát nemigen ismerő Máriássyakból tanulságos nemzetkarakterológiai dolgozatot írhatna az, aki hisz még az ilyesmiben. A XVIII. században élt II. Farkasnak például, aki többek között az évszázad legnagyobb birtokpörét folytatta saját fivére ellen, kedvenc mondása volt, hogy amikor az Úristen Ádámot és Évát teremtette, a Máriássyak már fényben és hatalomban élő nagyurak voltak. Egyszer az egyik Görgeyvel azon vitáztak, melyikük családja a régebbi. Görgey azt találta mondani, hogy a címerükben lévő vadember Ádámot ábrázolja, mire Farkas azt felelte: „az mind semmi, mert amikor az Úristen azt mondta, legyen világosság, egy nagy szakállú, vén Máriássy gyújtott világosságot…”
Igaz, ami igaz: a család Lehel vezértől eredezteti magát, fűzi magyarázatképp az anekdotához XXI. László. A Máriássyak ősei a Szepesség vadonjainak elfoglalására, betelepítésére és a határ védelmére kiküldött expedíció vezetői voltak a XI. században. Az Árpádok alatt már tekintélyes, vagyonos urak, Márkusfalván, Krasznahorkán erős várat építenek, a királyok őszinte sajnálatára, s terjeszkednek, civilizálnak, kitolják a gyepűt a Hernádon túlra. Királyi tisztséget, közhivatalt azonban nem vállalnak, „állami” kitüntetéseket nem fogadnak el ekkoriban, lévén ősnemesek, akik nemességet soha nem kaptak, s hatalmukat büszkén a pogány kori magyar törzsi szervezetre vezetik vissza. A Máriássy comesek, Gömör, Liptó és Szepes urai szívük mélyén mindig megmaradnak félnomád nemzetségfőnek.
– Mária Terézia tanácsosa volt az egyik ősöm – újságolja László úr. – Egyszer az uralkodónő hivatalos látogatást tett a Felvidéken, s a márkusfalvi birtokon kívánt megszállni. „A várban a királynőt szívesen látom, de a siserehadat nem” – jelentette ki a várúr. Amikor Mária Terézia visszament Bécsbe, grófi rangra akarta emelni az öreget. Mire ő köszönettel elhárította a kegyet, mondván: „Lehel ősöm nyilaihoz imádkozott fél Európa, amikor a Habsburgok még Svájcban művelték a földet.”
Ezek a „megnótázott rebellisek”, miután a család színe-virága ott veszett Mohácsnál, gondolkodás nélkül kiálltak Szapolyai János mellett, és sosem lettek Habsburg-pártiak, elutasítva a felemelkedésnek ezt az útját. Ennek köszönhetően a Ferdinánd királlyal tartó Lőcse sorozatosan lerohanhatta és kifoszthatta birtokaikat, a pöröket rendre elvesztették, országos vezetői állásokba soha nem kerültek, és sokszor kis híja volt, hogy hirtelen véget nem ért a nemzetségtörténet, amint egy-egy kuruckodó családfő otthagyta a fogát valamilyen csetepatéban.
– Sosem nyughattak az őseim. Máriássy Ádám például végigharcolta a Rákóczi-szabadságharcot, majd elkísérte a fejedelmet a száműzetésbe. Az övé volt az egyetlen kuruc csapat, amelyik nem tette le a fegyvert. Később lézengő katonákból hadat toborzott: harcolt a svédek ellen Nagy Péter cár oldalán, majd a török birodalom nyugati végein várt ugrásra készen csapataival, hogy Rákóczi első szavára betörjön Magyarországra, s újra felkelést szítson. A cártól saját kezűleg faragott pipát kapott ajándékba vitézi tetteiért, amelyen Ádám szakállas arca díszelgett – ezt feltehetően a szovjet katonák vitték magukkal a családi vagyonból 1945-ben.
Aztán ott van Miklós is, aki a Rákóczi-szabadságharc alatt, amikor a fejedelem táborába vonult, mellesleg visszafoglalta a márkusfalvi kálvinista templomot is, elűzte a plébánost, s az istenháza tetejéről ágyúval lövette le a pápista keresztet. András három napig védte a wagrami csatában az egyik falut Napóleon csapatai ellen, miközben háromezer emberéből hetvenketten maradtak életben. De XXI. László nem feledkezik meg János báróról sem, aki honvéd ezredesként több sikeres ütközetet vívott a császári csapatok ellen 1848-ban. Budavár visszafoglalásánál a mélységbe zuhant a kettétört ostromlétráról, de amikor feltápászkodott, s letörölte arcáról a melléje bucskázott honvéd agyvelejét, újra megmászta a falat, majd behatolt a várba. Hőstetteiért Aradon halálra ítélték, majd 16 évi várfogságra enyhítették büntetését. Szabadulása után elvette a vértanú Dessewffy Arisztid özvegyét, Szinyei Merse Emmát.
– 1869-ben, amikor visszaállították a honvédséget, a király a kassai honvédkerület parancsnokává nevezte ki ősömet ezredesi ranggal – mondja rosszat sejtető mosollyal Máriássy László. Úgy tűnik, újabb bizonyíték következik a nemzetség eszelősségéről. – Innen vonult nyugalomba mint altábornagy, méghozzá egy őszi hadgyakorlatnak köszönhetően. Szikszó környékén történt az eset, ahol János báró 1848-ban Schlik ellen harcolt. Amikor a gyakorlaton az ellenséget, Edelsheimot megverte, az öreg katona régi emlékein felbuzdulva belovagolt Szikszóra, és a döntnök József főhercegnek büszkén jelentette: „Felséges uram, megint megvertem a németet.” Aztán észbe kapott, és belevágta a sarkantyút lova oldalába. József főherceg utánakiáltott: „Most meg hová vágtat, kegyelmes úr?” Mire Máriássy János: „Nyugdíjba, felség.” Ám azelőtt még párbajt kellett vívnia Edelsheim-Gyulayval e kicsúszott megjegyzésért.
Részlet a családi biblia feljegyzéseiből: „1848. május 22-én virradóra 3 1/4 órakor született egy ép nagy fiunk, ki a vámosi pap által megkereszteltetvén 28-án, László Tivadar nevet kapott. Keresztapja a bel. miniszter Szemere Bertalan, keresztanyja Orbán Erzsi, Szép Samuné. A Haza újjászületése s átalakulása zivataros idejében születvén, adja Isten, hogy a mostani áldozatok, nyugtalanságok gyümölcseit sokáig élvezhesse, legyen erélyes, okos, munkás s fáradhatatlan szorgalmú – mint keresztapja. (…) Hogyha pedig a vészteljes időkben akár polgárháború áldozatjának kellene lennie, akár édes hazánk ifjú szabadsága elnyomatna, vedd, Uram, magadhoz mint szabad polgárt, s ne engedd senki rabszolgájává süllyedni!”
Kávénk kihűl, a háziasszony az ablak alatt olvasgat a félhomályban. Már a vaskos kötet vége felé járunk, jönnek a végórák, elértünk a történetíróhoz, XIX. Lászlóhoz, akinek élete ugyancsak kész regény. Túlírt kalandregény, amelyben kibogozhatatlanul gabalyodnak a szálak, s karamboloznak egymással az elképesztő események.
– Én Budapesten születtem 1922-ben, mert apám magyar huszártiszt volt, és azt akarta, hogy a fia is az legyen – töri meg a csöndet XXI. Máriássy László, a nemzetség 32. generációjának tagja, e néven talán az utolsó. – Csehszlovák állampolgárként erre nem lett volna módom, ezért a család Pestre települt. Ennek köszönhetően semmiféle kárpótlást nem kapunk ma a szlovákoktól, mivel annak idején hazaárulónak nyilvánítottak bennünket. Nagyapám Rimaszombatba költözött az impériumváltást követően, ott maradt, piros-fehér muskátlit ültetett, szép zöld gyepet gondozott a kertjében, amiért hat hét várbörtönt kapott.
XXI. László úr édesapja magától értetődően vad lovasrohamot vezetett az első világháború keleti frontjain, a legelsőt és egyetlen sikereset Sztojanovnál, karját kardvágás érte, pikával mellbe szúrták; 1916-ban pedig orosz fogságba esett csapataival. Amikor Szibériából hazaindult, kis kitérőt tett Kínába, Borneóba, s ha már ott járt, Ceylonba is, eljutott Szuezig, majd elkanyarodott a Gibraltárhoz, hogy végül Koppenhágán keresztül érkezzen Magyarországra 1920-ban. A kormányzó katonai érdemeire való tekintettel a koronaőrség parancsnokává nevezte ki 1937-ben.
– Apámat 1943-ban nyugdíjazták kisebbfajta diplomáciai bonyodalomnak köszönhetően, amikor a német követségi tanácsosnak egy fogadáson kijelentette, hogy „az önök Hitlere bolond”.
Nincs új a nap alatt. A Máriássyak eltökélten élik újra régi lovasrohamaikat. László úr vezette például az utolsót a második világháborúban. Ő sem marad el őseitől, sőt némelyiket messze lekörözi.
– Kölyökkoromban bejártuk apámékkal a Szepességet és Gömört, megszemléltük a családi kastélyokat és várakat, a régi udvarházakat és erdőket a Poprád mentén. 1942-ben adtuk föl a felvidéki életet. Elemibe nem jártam, saját házitanítónk volt. Emlékszem – mosolyodik el Máriássy László –, hogy a fräuleinokat a régi páncélokba bújva ijesztegettük halálra. A berzétei családi kúria lépcsőfordulójában a fába meg patkó nyoma volt préselődve. A mendemonda szerint a holtan is visszajáró Károly nevű ősöm hagyta ott, akit a kertben fejeztek le a császári zsoldosok Caraffa idejében. Az inasok mindig rettegve ugrották át a teli levesestálakkal a lábnyomot, én meg igyekeztem beleilleszteni lábamat. Aztán vége lett a gömöri világnak: beadtak a bécsi Theresianumba, majd a kőszegi katonai iskolába, végül a Ludovikára.
XXI. László a második világháborúban harcolt huszártisztként – az ősök patkós nyomdokain lépkedve. Elmondja, százada csupa gazdafiúból állt, akik mind tudták, miért harcolnak: földjükért, birtokaikért, kultúrájukért. 1944-ben, a nyilas hatalomátvételkor behívatták a tiszteket a Hűség Házába, az Andrássy út 60.-ba, hogy fölesküdjenek Szálasira. De mint tudjuk, a Máriássyak nem esküsznek magukon kívül senkire. A kormányzósági tisztek közül más sem tette. Visszaküldték hát őket a szovjet hadsereg ellen lovassági ágyútölteléknek. László úr a csepeli harcvonalba ment, majd súlyos sebesüléseivel feküdte végig az ostromot az Úri utcában.
Az idős úriember sorsán a XX. század minden rezdülését, minden fényét-árnyékát tanulmányozni lehetne. A nemesi sarj, mielőtt hullamosónak állt volna, 1945-ben még egy orosz–magyar vegyes zászlóalj tisztjeként őrizte a Déli összekötő hidat, az ország legfőbb kommunikációs vonalát, hiszen ott ment át a Dunántúlra a telefonvonal. Jelentette a szovjet parancsnoknak, hogy orosz katonák lopják a kábelt – mit tegyenek? Járjon el a magyar szolgálati szabályzat szellemében, indítványozta a tiszt, azaz három felszólítás után lőjön. Az eredmény: két szovjet halott, három sebesült. Ezért Máriássyt a katonai elhárítás lefogatta, parancsnoka azonban kiszabadította. Mert hát ilyen ruszki tiszt is volt, int a még most is keménykötésű úriember.
Legközelebb 1948-ban került börtönbe, amikor a katonapolitikai osztály bírósága halálra ítélte el sem követett háborús cselekményekért. Az egyik verőlegény megérdeklődte tőle a siralomházban: „milyen színű nyakkendőt akarsz, büdös fasiszta, pirosat, fehéret vagy zöldet?” Mire Máriássy László azt válaszolta: „pirosat, mert meghalni kommunistaként akarok. Legalább egygyel kevesebb lesz.” Hamarosan igazolta magát, felmentették.
– Hullamosó lettem a Rókusban. A legjobb munkahelyem volt: kuncsaftjaim sose veszekedtek velem. Szépen beinjekcióztam őket formaldehiddel, hogy felpuhuljanak; így már könnyebben lehetett őket letisztogatni. Közben a szüleimet kitelepítették. Én azonban letagadtam származásomat, ezért Budán élhettem továbbra is. Egyik aktakukac nem tudta, mit csinál a másik: ez gyakori volt a kommunista adminisztrációban, ki lehetett játszani őket. Aztán voltam triciklis teherfuvarozó, disznóetető Nagytétényben, molnárinas, föld alatti építésen csillés, vízvezetékszerelő-tanonc. Dolgoztam filmstatisztaként, gyári munkásként, szénlapátolóként.
Máriássy László éppen a Kárpátia étteremben vacsorázott barátnőjével meg egy régi tiszttársával, amikor a pincér figyelmeztette őket, hogy lövöldözés van a rádiónál. Sebtében kirúgták őket a vendéglőből, haza már nem mehettek, kénytelenek voltak meghúzni magukat bajtársuk Podmaniczky utcai lakásában. Kifogytak az élelemből, sorsot húztak, Máriássynak kellett kenyérért mennie. Éppen a Dohány utcánál járt, amikor pisszegést hallott a háta mögül. Egy diák, egy kalauznő meg még ketten jeleztek neki a kapualjból: volt egy puskájuk meg egy pisztolyuk, csak fogalmuk nem volt, hogyan kell elsütni őket. A sarkon orosz páncéltörő ágyú tornyosult, azt akarta elfoglalni az alkalmi rohamcsapat. Máriássy kezébe adták a puskát – csak tíz nap múlva ért haza ellátmányszerző körútjáról. Megostromolták az Astoria tűzfészkeit, a Kálvin téren pedig kilőttek egy harckocsit; november 4-én László a Várat védte, majd a lakihegyi frontvonalat a csepeli munkások élén.
– Nyolc óra munka, nyolc óra harc, nyolc óra pihenés volt a napi program akkoriban – teszi hozzá az öregúr.
Hogy miképpen kapták el az oroszok? Triviális eset. Megindult Buda felé biciklivel, de az Erzsébet hídon elszakadt a lánca. A korlátnál támaszkodott egy szovjet szakasz, unatkoztak nagyon, odajöttek hát hozzá segíteni. Már mindenki nyakig olajos volt, amikor egyikük észrevette, hogy nincs névtábla a biciklin. XXI. László ugyanis valahol út közben lopta a járművet. Tolvajként akarták följelenteni, ám közben megérkezett az őrsre a körözése. Tíz év gulágot kapott ellenforradalmi tevékenységért. Nyitott teherautón szállították a rabokat a kelenföldi vasútállomásra, ahonnan indultak volna a transzportok a Szovjetunióba. Ám valamelyikük lelökte a platóról az egy szál orosz őrt, s mindenki megpattant. Máriássy fényes nappal átszökött a határon. Néhány nap múlva meg visszasétált, hogy egy barátja Pápán várakozó családját is átmenekítse. Szülei, testvére ekkor már Londonban éltek. 42 évet töltött külföldön, csak ’98-ban települt haza végleg, mint mondja, meghalni itthon akar.
De nagyot téved, aki azt hiszi, itt lezárultak Máriássy László kalandjai a XX. századdal.
– Az ötvenes évek végén Ghánába utaztam. Az úgy történt, hogy 1957-ben Londonban tevékenykedtem bútorszállítóként, majd kirakatrendezőként. Egyik nap meglátott a próbababák között egy úr, aki régen a fát vásárolta tőlünk Gömörben. Fölajánlotta, dolgozzak az Egyenlítő mentén az őserdőben: Ghánában fakitermelő vállalata van. Mentem. A trópusokon utáltam meg a barackos palacsintát. Az meg úgy történt – vesz mély lélegzetet László úr –, hogy Kongóban betértem egy panzióba. Kunfajta, gömbölyded menyecske fogadott. „Három éve nem hallottam a férjemen kívül senkit magyarul beszélni – mondja. Mit szeret, galambom, bármit megfőzök magának.” Attól fogva naponta háromszor kellett barackos palacsintát ennem.
Amikor kigyógyult trópusi májgyulladásából, hova máshova állt volna tovább Máriássy László, mint Malajziába, hiszen az orvos örökre eltiltotta ettől az éghajlattól. A Ludovikán jelese volt a trópusi fákból és a gumicsapolás technológiájából, magabiztosan vághatott hát neki a munkának a gumiültetvényen. De a békeidő nem tartott sokáig. A malájok és a kínaiak közötti polgárháború utórezgései veszedelmes feszültséget teremtettek munkásai között. Veszekedések, lövöldözések voltak napirenden. László úr kénytelen volt hát egy gurkaszakaszt hívni a rend fenntartására. Az egyik este meghívta a különítmény parancsnokát vacsorára. Csevegnek. – Ha itt vége a bálnak, elmegyek világ körüli útra – sóhajt a fiatal tiszt. – És melyik vidékkel kezdi az utazást? – kérdi Máriássy. – Azt hiszem, a szüleim hazájával, Magyarországgal.
Mert hát magyarok mindenütt vannak.
– Kinek adja át édesapja könyvét, a Máriássyak kilencszáz éves családtörténetét? – kérdezem.
– Londonban élő fiamnak. Márkot igen érdekli a családi história. Folyékonyan beszél, de olvasni már nem tud magyarul.
– Mi lett a felvidéki birtokok sorsa?
– Még a nyolcvanas években sem kaptunk beutazási engedélyt Csehszlovákiába, olyannyira nem kívánatos személyek voltunk ott. Berzétén családunk udvarházába sem engedtek be, azt a kelet-szlovákiai kommunisták pártkönyvtárává alakították át. Családi kriptáinkat feldúlták, a Máriássyak csontjait szétszórták a hatvanas években – sorolja XXI. László a veszteségeket. – Nemrég azért a szlovákok gesztust akartak tenni: meghívtak bennünket arra a kiállításra, amelyet a család berendezési tárgyaiból rendeztek a márkusfalvi kastélyban.
A család végül visszakapta ugyan a márkusfalvi várromot meg a berzétei családi kriptákat. Ma mindez a 41. élő Máriássy tulajdonában van. De a leromlott erőd helyreállítására legalább másfél millió dollárra volna szükség. Nagy a veszélye, hogy úgy jár, mint a berzétei váruk: ma már csak kőhalom látható a helyén.
– Nem értem dédapáim nemzedékét – ráncolja homlokát XXI. László. – Ők a magyar és a világtörténelem legpuhább, legkényelmesebb éveiben, a XIX. század második felében és a századfordulón élhettek. Láthatták, hogyan nyomulnak, terjeszkednek a szlovákok, mégsem tettek ez ellen semmit. Gondolja csak meg: Mátyás idején Angliában is, Magyarországon is négymillió lélek élt. Ma előbbiek 58 millióan vannak, míg a magyarok szűk 15 millióan. És hazugság mindezt a tatárokra vagy a törökökre hárítani.
XIX. László valamivel engedékenyebb hangot üt meg családtörténete végén: „Akárhogyan is volt a múltban, és van ma is, gondoljunk néha vissza tisztelettel és szeretettel őseinkre, akik elsősorban mindig magyarok, azután Máriássyak voltak.”
VÉGE
origo.hu
Több helyen is tüntettek Magyar Péter ellen a felháborodott nyugdíjasok
