Szíriára – amelyet George W. Bush amerikai elnök nem nevezett ugyan meg „a gonosz tengelye” tagjaként, de sokak szerint nyugodtan pályázhatna a tagságra – a múlt évben nagy nyomás nehezedett. Amerika azzal vádolta, hogy menedéket adott a bukott iraki kormányzat vezetőinek, és elrejtette az iraki tömegpusztító fegyvereket. Számos bírálat érte Szíriát saját tömegpusztítófegyver-kapacitása miatt is, aminek létét nemcsak Szíria, hanem az Arab Liga is cáfolta. Nem atomfegyvermentes azonban a Közel-Kelet, s erről a kis szomszéd, Izrael tehet. Szíria pedig megfordította a vádat, s javasolta, hogy a térséget nyilvánítsák tömegpusztító fegyverektől mentes térséggé. A javaslat egyértelműen az izraeli nukleáris arzenál felszámolására irányul, hiszen miközben a térség minden állama részese az atomsorompó-szerződésnek, Izrael a szerződéshez való csatlakozásról sem hajlandó tárgyalni. Az Egyesült Államok, miközben háborút indított a mai napig elő nem kerülő tömegpusztító fegyverek miatt, Izraellel kapcsolatban mélyen hallgat.
Az ilyen események miatt vélik úgy szakértők, hogy a szíriai külpolitikában tapasztalható fokozódó aktivitás a szíriai védekezés és szövetségeskeresés jegyében értelmezendő. Ebben a nyitásban került sor Basár al-Aszad szíriai elnök hivatalos látogatására Törökországban, amire a két állam történetében még nem volt példa. Bár a találkozón Törökország nem állt Szíria mellé az izraeli atomarzenál kérdésében, lehet remény a két ország közeledésére, már csak az összefonódott történelem miatt is.
Mind Törökország, mind Szíria határozottan szekuláris állam, ahol a hadsereg kiemelt szerepet játszik. Törökországban az atatürki reformok a vallást elválasztották az államtól, és a magánszférába utalták. Ennek ellenére a 2002 őszén rendezett parlamenti választásokon az európai uniós tagságra készülve magát „mozlim demokrataként” meghatározó, de ideológiájában iszlamista elemeket is hordozó AK párt aratott elsöprő választási győzelmet. Szíriában az iszlám alapú politizálást csírájában fojtották el, amikor 1982-ben Hamában a Muszlim Testvériség fellázadt a rendszer ellen. A háromhetes ostromban 25–40 ezer ember halt meg. A két ország között alapvető különbség az etnikai hovatartozás, amely mindkét állam esetében nemzetformáló erőt képez: a Török Köztársaság az Oszmán Birodalom törökök lakta területein jött létre, szervezőereje a török nacionalizmus, ami miatt a török alkotmány csak vallási alapon ismer el kisebbségeket, etnikai alapon nem. A Szíriai Arab Köztársaság lakosságának túlnyomó része viszont arab. És hát tudni való, hogy az iszlám történelmének évszázadai alatt arabok és törökök kölcsönösen nem szívlelték egymást, annak ellenére, hogy mindkettő igen jelentős szerepet játszott az arab–iszlám kalifátus és civilizáció történetében.
1924-ben Musztafa Kemál Atatürk mondta ki a török kalifátus végét, egyrészt realizálva azt a több évszázados politikai megosztottságot, amely már a nemzetállamok létrejötte előtt is szétdarabolta az iszlám közösséget, másrészt viszont ezzel a lépéssel egy csapásra és véglegesen megfosztva az iszlámot attól a lehetőségtől, hogy egyetlen vezetője lehessen. Szíria az oszmán–török birodalom belső területeihez tartozva az európai eszmei áramlatokat, a nacionalizmust, majd később a szocializmust a törökökkel egy időben, részben a törökökön keresztül ismerte meg, így vált az arab nacionalizmus, majd a sajátos arab szocialista ideológia, a bászizmus bölcsőjévé. A hidegháború időszakában Törökország mint NATO-szövetséges legfőbb feladata a Szovjetunió feltartóztatása volt, míg Szíria a Szovjetunió legtovább kitartó szövetségesének bizonyult a Közel-Keleten, cserébe azért a támogatásért, amelyet a Szovjetunió nyújtott neki Izrael ellen folytatott harcában. A hidegháború, így az „oldalválasztás” vége azonban közelítette egymáshoz a két országot.
Annyiban biztosan, hogy Törökország és Szíria közös érdeke volt Irak területi integritásának feltétlen megőrzése. A térség egyetlen kurd kisebbséggel rendelkező államának sem áll érdekében, hogy az Észak-Irakban 1991 óta a nemzetközi közösség védelme alatt de facto autonómiában élő kurdok Iraktól elszakadva önálló államot hozzanak létre. Márpedig a tavalyi háborúban Irak területi integritása „veszélybe kerülni” látszott azáltal, hogy az észak-iraki kurdok az Egyesült Államok szövetségeseivé váltak. A nemzetállamok kialakulásának hosszú évszázadában a mára 25 milliós népcsoport kimaradt az államalapításból. Az első világháború utáni rendezések következtében ma öt országban élnek, milliós kisebbségeket alkotva: Törökországban 12-15 millióan, Irakban öt-hat millióan, Iránban négy-öt millióan, Szíriában „mindössze” 600-700 ezren, míg a volt Szovjetunió területén, elsősorban Örményországban számuk 200-300 ezerre tehető. Amennyire az észak-iraki kurdokkal kapcsolatos álláspontjuk összekötötte, a törökországi kurdok kérdése annyira szembeállította egymással Szíriát és Törökországot: 1998-ban a törökországi Kurd Munkapárt (PKK) szíriai jelenléte a háború szélére sodorta a két országot. A PKK 15 éven keresztül fegyveres harcot folytatott a központi török kormányzat ellen. A PKK-val szemben fellépő török katonaság elől a kurd fegyveresek a szomszédos államok kurdok lakta területeire vonultak viszsza, ami további üldözésüket, elfogásukat török szempontból lehetetlenné tette. Szíria márpedig éveken keresztül menedéket adott a PKK vezetőjének, Abdullah Öcalannak és harcosainak. Végül 1998-ban, amikor a török csapatok felvonultak a török–szíriai határon, Szíria felszólította Öcalant a távozásra, akit néhány hónappal később a török titkosszolgálat elfogott.
A kurdok mellett azonban más világpolitikai témában is keresztezi egymás útját a két ország. Törökország az izraeli–arab ügyekbe nem avatkozik ugyan bele, az 1996-ban kötött izraeli–török katonai együttműködési megállapodást azonban igen sérelmezik az arab világban. A megállapodás török vélemény szerint egyszerű katonai együttműködés, amelyben például közös tengeri gyakorlatokra került sor. Az együttműködésben a török hadsereg modernizálni tudta fegyverzetének egy részét is. Az arab országokat ugyanakkor meglehetősen aggasztja, hogy Izrael a megállapodást stratégiai kapcsolatként értékeli. S épp ez a bökkenő. Szíria és Izrael ugyanis a mai napig nem kötött békét az 1973-as háború óta. A legvitatottabb kérdés az Izrael által 1967-ben megszállt, majd 1981-ben annektált Golán-fennsík, amelynek visszaadásáról Ehud Barak izraeli miniszterelnök tárgyalt a szíriai vezetéssel 1999–2000-ben. Nemrégiben Szíria ismét felvetette, hogy tárgyalásokat folytatna Izraellel a Golán-fennsíkról, amihez a törökök és az Egyesült Államok közbenjárását is kérte. A nagy izraeli napilapok pozitívan értékelték és üdvözölték a szíriai javaslatot, ám Ariel Saron izraeli miniszterelnök újabb zsidó telepek engedélyezését jelentette be a Golánon.
A példákból is látszik, bár a két ország szövetségesei ha más oldalon állnak is, és sorskérdésekben sem feltétlenül ugyanaz az álláspontjuk, bizakodásra ad okot a két ország egymás felé igazodó politikája, amelyet nem kis mértékben az amerikaiak háborúja indított el.
A szerző Közel-Kelet-szakértő
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
