Bokros teendők

Interregnum. Ezzel a szép latin szóval szokás jelölni, ha valaki már nincs hatalmon, másvalaki meg még nincs. Azt gondolná az ember, hogy például egy XXI. századi európai ország pénzügypolitikájában egyszerűen nem fordulhat elő interregnum. Nincs olyan, hogy egy pénzügyminiszter január elején – széles körű irodalmi műveltségéről is bizonyságot adva – napirend előtt elbúcsúzik a parlamenttől, utódja pedig csupán február közepén méltóztatik felesküdni. Talán virágzó, stabil világbirodalmak elbírnák az efféle üresjáratot, de a tőzsde alighanem még ott is nyugtalankodna picit. A jelek viszont arra mutatnak, hogy Magyarország pillanatnyilag a legkevésbé sem virágzó, stabil világbirodalom. Sőt úgy látszik, a kormány egyáltalán nincs a helyén, a költségvetési hiány rekordokat dönt, a működő tőke meg szépen elmegy a síelők után Szlovákiába.
Ha históriai párhuzamokat veszünk, képzeljük csak el: a márciusi ifjak forradalmat csinálnak, de a továbbiakkal várnak április végéig, hogy szépen megérjenek a dolgok. Szarajevóban lelövik a trónörököst, de a császár addig töpreng, amíg az első hópihék lehullanak. Kun Béláék a 133 napjukból a burzsoáknak ajándékoznak harminchármat. A szovjet csapatok szétlövik Budát, ám mielőtt elvinnék a túlélő civileket malenkij robotra, előbb még nagylelkűen asszisztálnak ahhoz, hogy megalakuljon a német kisebbségi önkormányzat. Az 1956-os forradalomnak meg ilyen logika szerint nem is lett volna érdemes kitörnie arra a kis időre.
Mi történhet a kormányzati kulisszák mögött? El lehet-e mismásolni a kormányzás totális kudarcát, a generális gazdaságpolitikai fiaskót, az ordító hozzá nem értést egy ilyen trükkös időnyeréssel? (Ehhez persze meg kell közben gyalázni az Országgyűlés intézményét, kormányzati ellenőrző szerepét is.) Zöldtelefonokkal és számvevőszéki védőpajzs fedezékében el lehet-e terelni a választók figyelmét arról, hogy (ha a statisztikai retusálásokat, a több dózisban adagolt lakossági elvonásokat, a választási ígéretszegésekből tömegsportot űző kormányzati kommunikációt is ide számítjuk) sokkal nagyobb mérvű csomagolást hajtanak végre a szocialisták és a szabad demokraták, mint 1995-ben? Csakhogy akkor az Európai Unió még úgyszólván elérhetetlen távolságban lebegett a vibráló horizonton, most meg akár évekre, évtizedekre bebetonozhatjuk magunkat az uniós sereghajtó szerepébe, nettó befizetőként támogatva a rászoruló német nyugdíjasokat és a hátrányos helyzetű francia gazdákat. (Ezt szándékozik felhőtlenül ünnepelni a sikerélményre, csinnadrattára vágyó kormány a május elsejei koncertekkel és tűzijátékokkal.)
Egyelőre föl sem lehet mérni, mennyit fizetnek majd gyermekeink és unokáink a jogász Draskovics pénzügyminiszteri belépőjéért – mi magunkról nem is szólva. (S még így sincs kizárva, hogy nem a pénzügyminisztert eszik meg reggelire.) Nem is csoda, ha a miniszterelnöki exkabinetfőnök személyétől még a profi szocialista csomagolók is fanyalognak, mondván: ha már bokros teendők gyűltek fel a nyakló nélkül fogyasztó magyar lakosság megzabolázásának frontján, ahhoz értelemszerűen egy Bokros kellene. Valóságos sajtótörténeti kuriózumként az egyik (máskülönben folyamatos forráshiányról panaszkodó) hetilap másodszor is lehozta nyolcoldalas mellékletben Bokros Lajos 130 pontját. Állítólag azért kényszerültek e nyilvánvaló veszteségnövelő döntésre (amely megdöntötte azt a tévhitet, hogy csakis egy bankár szponzorálhat egy lapot – ezúttal viszont egy lap szponzorál egy bankárt), mert az olvasók valósággal szétverték az újságosbódékat, úgy ki vannak már éhezve a bokrosi kinyilatkoztatásokra. S hogy ez a spontán pénzügyi messiásvárás mennyire a szociálliberális levegőben van, azt jól mutatja, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatornánál a nap kérdéseként is megszavaztatták már, vajon ne mégis Bokros Lajos legyen-e a pénzügyminiszter, aki ripsz-ropsz rendet rakna az elvtársai által keltett káoszban…
Draskovics pénzügyi ars poeticáját csupán sejtjük, Bokrosét viszont egy ízben már a bőrünkön tapasztalhattuk. Tüzetesen átolvasva kiskátéját, az ember lúdbőrözve tapasztalja benne a hideg fejjel előállított, koherens rendszert – ám a végeredmény korántsem a klasszikus szocialista, pláne szociáldemokrata jelzőkkel írható le, hanem egy ezzel éppen ellentétes jelentéstartományban tanyázik. Röviden összefoglalva: az országnak állítólag jobb lenne, azon belül azonban külön-külön mindenkinek sokkal rosszabb. Nem csoda, ha a kampánylázban égő Köztársaság téren nem kapkodnak a gazdasági orvoslat e neme után: ha már megszorításokat kell csinálni, csak nehogy csomagként kezdjék el emlegetni; s ha már csomagnak nevezik, csak nehogy összekössék a szegénységpárti Medgyessyvel…
Mindettől persze a Bokros mögött gyülekező csomagoló lobbi még nem adja fel a harcot. Még az sem igazán zavarja őket, hogy a mester – ecsetelendő a hazai szegénység mértékét, amivel a középosztály szociálisnak álcázott visszanyesését ideologizálni lehet – ilyen mondatokat is képes papírra vetni: „Abaúj vidékén egyes falvakban a cigány gyerekek a dögkútra járnak.” Hát ilyen egy szociálisan érzékeny magyar bankár. Ha már kitették a szűrét a lengyelek meg a horvátok, megnövekedett szabad idejében járja az országot, különös tekintettel az abaúji dögkutak felkeresésére. Ám ha falun nőtt volna fel, akkor tudhatná: a gyerekek nemcsak a bűz miatt kerülik el nagy ívben a dögkutakat, hanem azért is, mert már apró korukban beléjük verik: az bizony tabu, ott a gyors halál lakozik. Képes-e vajon rendbe rakni az országot olyasvalaki, aki csak olvasmányélményei alapján illeszt szövegébe ilyen megrendítő hasonlatokat? Nem ez az igazi dilemma. Az igazi gond az, hogy tehetnek-e bármit is az abaújiak (a zalaiak, a nógrádiak, a békésiek stb.) az arisztokratikus bokrosi közgazdasági önkény ellen?
Ebbe a kérdésbe persze Draskovics Tibor neve is szabadon behelyettesíthető. A küzdelem meglehetősen egyenlőtlen: ő kipihente magát Kenyában, mi viszont egyre csak fáradtunk a felejthetetlen László Csaba meg az interregnum alatt is. Ám a legpihentetőbb szafari, a legoldottabb thaiföldi szíveslátás sem segíthet a Medgyessy-kabineten, ha a „jóléti rendszerváltozás” kommunikációs fikciójának utolsó két, még álló pillére is összeomlik. Az elsőről (a 4-es metróról) zavaros hírek érkeznek ugyan, de még tartja magát. A másik, az M5-ös autópálya állami kivásárlása viszont már erősen repedezik. Nem sikerült tartani a maguk szabta határidőket, nem világos, hogy ki egyezett meg és miben, s már az állam általi bérlés is felmerült kivásárlás helyett, ami ugye mégsem ugyanaz. Így pedig bajosan lesz március 12-ére (ahogy ígérték) matricásítva az M5-ös. Pedig ez létszükséglet volna, elvégre az MSZP kongresszusa véletlenül épp ekkor lesz Szegeden, s milyen jól mutatott volna az eredmények rövid és frappáns felsorolása között, hogy legközelebb már matricával jöhetünk egészen Szegedig… (Ha mégis elhangozna, szerzői jogaimat keményen érvényesíteni fogom.)
Igencsak meg kell fizetni a hírek szerint roppant népes beszédírói csapatot, amely Medgyessy országértékelése fölött izzad: nem lehet egyszerű olyan kormányzati bravúrokról értekezni, amelyek valójában nem is léteznek. A legnagyobb eredmény talán még az, hogy a gyakorló kommunistákat az engedékeny Európa mégsem különíti el oda, ahová valók: a diktatúracsinálók történelmi karanténjába. De lehet-e szívből örvendezniük, ha ez a szocialista–szabad demokrata kormányzás legnagyobb időzítési sikere?