Kérdésekkel zaklatni a munkást a gyárban nem lehet, erre nincs engedélyem, így hát a kapun kívül próbálok megtudni valamit arról, hogyan élik meg az ITG húsbavágó döntését a dohánygyáriak. A telefont a feleség veszi fel, s mondja, hogy embere a piacra szaladt ki, de jön nem sokára. Újabb hívás, újabb kedves hang, majd merev elutasítás: – Nem nyilatkozom. A miértre nincs válasz. Arra a kérdésre is, jól tudom-e, hogy az olyan régi dolgozók, mint szűkszavú interjúalanyom, nagyon kötődtek a gyárhoz, az volt az életük, lassan érkezik meg a csöndes válasz: bizony jól tudom. Ennyiben maradunk.
A gyár kerítése tövében zsebkendőnyi boltocska bújik meg. Hajdan, az átkosban, amikor még az eljárók innen szerezték be a reggelinek valót, jobb napokat is megélt a parányi üzlet, most viszont meglehetősen szegényes kínálattal árválkodik. Vevő éppen nincs – ez nem szokatlan, mióta megfogyott a dohánygyáriak létszáma –, így az eladóval elegyedek beszélgetésbe. A fiatal nő kedves és segítőkész, de sok jóval nem biztat: – Ha megmondja, hogy újságíró, úgysem állnak magával szóba. Félnek, hogy valaki befújja őket a főnökségnél, és abból bajuk lehet – tájékoztat a helyzetről. Nem szólok hát semmit, amikor kettő után néhány perccel szállingózni kezdenek a vevők. Sokat nemigen beszélnek, csak egy-két fiatalabb akad, aki közlékenyebb. A harmincas férfi borsért és olajért tért be a boltba, szerelőfélének látszik. Néhány szót váltanak az eladóval, amiből érdekes részletek derülnek ki. – A TMK júniusig dolgozik, mert le kell szerelni a gépeket – mondja. – Ami hasznosítható, azt viszik Lengyelországba meg Németországba, ami meg nem kell nekik, azt lángvágóval szétvágjuk. Tiszta pazarlás! – háborog, majd mielőtt kimegy, még annyit elmond: úgy hallotta, a filterüzem eladásáról két gyártó céggel is tárgyalnak, így van esély rá, hogy néhány munkahely megmenekül. Újabb vevő jön, aki mindjárt cáfolja az imént hallottakat. Ő úgy tudja, szó nincs arról, hogy bármi is megmaradna, viszi a tulaj az alig két éve beállított, új filterüzemet is, hogy Törökországban folytassa majd a gyártást. Így olcsóbb neki.
Közben ötvenes-hatvanas férfiak érkeznek. Őket szinte lehetetlen szóra bírni. Arra a kérdésre, hogy mi lesz velük, ha bezár a gyár, „Mi lenne, csőd!” a válasz, amihez lemondó kézlegyintés tartozik. Egy testesebb, hatvanas férfi meg akarja mutatni, hogy a humorérzék azért még megmaradt, és ekképpen vázolja a dohánygyári munkás kommunikációs stratégiáját: – Olyanok vagyunk, mint a három majom! Én nem látok, te nem hallasz, ő meg nem beszél! Aztán valahogyan mégis a gyárbezárásra terelődik a szó. Sommás vélemény hangzik el a szakszervezetről, ami, ha csak a porhintés nem tekinthető valaminek, semmit sem csinál. Egy fiatalabb kolléga pontosít: nem minden szakszervezet „olyan”. Ott van a vasutas-szakszervezet, azok bezzeg kiállnak a tagjaikért. Valaki szerint még a közalkalmazottak szakszervezete is jól végzi a dolgát, s mivel ebben mindenki egyetért, be is fejeződik a beszélgetés. Tovább szeretném lendíteni a szót, és a boltos lány figyelmeztetése ellenére elárulom, hogy újságíró vagyok. Rosszul teszem, mert egyszerre mindenkinek sürgős dolga akad. Távozóban a másodikként érkezett szerelőforma férfi mégiscsak válaszol arra a kérdésemre, hogy mitől félnek az emberek. Néhány napja valaki mondott néhány szót a gyárbezárásról a kamerába, másnap udvariasan kikísérték a kapun, és arra kérték, ne jöjjön többet vissza – mondja. A hír az emberek viselkedését látva igaznak tűnik, s kis utánajárást követően kiderül: félig-meddig az is. A helyi szakszervezeti titkártól csak annyit sikerül megtudni, hogy dohánygyári dolgozót a gyárbezárás bejelentése óta nem küldtek el, mert arról a szakszervezet tudna. Később kiderül: a titkár asszony igazat mondott: akit elküldtek, az ugyan rendszeresen a dohánygyárban dolgozott, ám nem alkalmazottként, hanem egy külső cég képviseletében végezte a munkát.
Újabb csoport lép a boltba. Kiderül, a több évtizede ott dolgozó emberek három-négy millió forint végkielégítésre számíthatnak, ha április 30-ig kihúzzák, mert a kollektív szerződés szerint több mint húszhavi végkielégítés illeti meg őket. Ez pedig akkor is elkél a családnak, ha a munkaügyi központ és a város polgármesterének erőfeszítései eredményre vezetnek, s a leépített dohánygyáriakra bejelentkezett vállalkozások valóban felveszik az embereket dolgozni. Akiket mégsem – s erre az idősebb munkásoknak jó esélyük van –, azoknak nemigen kínálkozik más bevétel a nyugdíjig, mint a végkielégítés. Dehogyis kockáztatják hát a pénzt felesleges fecsegéssel. Azért hallok még valamit egy asszonyról, akinek nemrég felvett lakáshitel-törlesztése kerül végveszélybe a munkahely elvesztésével; szóba kerül egy olyan kolléga is, aki „szerencsésen” megúszta a hitelfelvételt, ugyanis aznap fizette be új autója első részletét, amikor bejelentették a gyárbezárást. A szerencse abban állt, hogy a szalon, megtudva, milyen baj történt a munkahellyel, azonnal visszaadta a pénzt a pórul járt kuncsaftnak.
Mindjárt fél három, zár a boltocska. Az utolsó vevő segít lehúzni a rolót. Megszokott mozdulattal teszi, látszik, hogy nem először csinálja. – Tudják, hogy megy a buszom, és nem akarják, hogy lekéssem – mondja még távozóban a lány, majd hozzáfűzi: – Ki tudja, mi lesz a bolttal, ha tényleg nem lesz semmiféle munka a gyárban. Onnan jön szinte az összes vevő, de még a vizet meg az áramot is onnan kapjuk. Igaz, ha nem lesz vevő, nem kell sem áram, sem víz – tűnődik el, aztán szalad a buszhoz, ami törzsvevői minden segítsége ellenére mégiscsak elmegy az orra előtt.
origo.hu
Fordulat a 16 éves, gyilkossággal gyanúsított lány ügyében
