Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a nekrológ, amely a zsurnalisztikai műfajok egyikeként tulajdonképpen az élőknek szóló üzenet, a szabad vélemény kategóriájába tartozik-e. Aligha. Hiszen van egy szólás, mely szerint: halottról jót vagy semmit. Tehát adott esetben szidalmazás helyett post mortem jobb, ha hallgatunk. Ennek ellenére a halotti beszéd bizonyos politikai célok szolgálatában áll, gondoljunk Sztálin hírhedett szavaira: „Amikor elment tőlünk Lenin elvtárs, örökül hagyta ránk…” Vagy Antonius búcsújára Caesartól: „Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni…”
Jelentéktelen személyek elmúlása aligha teremt alkalmat publicisztikai bravúrokra, de aki hallgatott már hivatásos temetői szónokot, tudja, hogy van egy fentebb stíl, ami minden elhunytnak kijár.
Most nem is embertől búcsúzom, hanem egy Matyi nevű kutyától, egy fekete korcstól, aki az utcánk környékén élő hajléktalan társa volt, s bizonyos értelemben Natasa kutyám egyik csodálója. A hajléktalanhoz, akit a környéken Dzsibisziként ismernek, engem valamifajta kapcsolat fűz, amit barátinak is nevezhetnénk, bár hiányzik belőle az ilyen jellegű viszonyok bensőséges, egyenlőséget sugalló módja, ezért inkább használjuk a jó viszony kifejezést, bár ez szinte minden környéken lakóról elmondható. Dzsibiszit általában kedvelik az emberek. Két kutyája, Matyi és Leó is közismertségnek örvendett a Barát és Hársfa utca táján, s az Erik (Erzsébetvárosi Ingatlankezelő) időnkénti rendteremtő kísérletei ellenére a Dzsibi család nyugodtan élte bensőséges életét egy utcai zugban. Éjszaka (a legősibb szokás szerint) egymást melengették; azért használtam fentebb a család szót, mert tudomásom szerint gazdájuknak a két kutyán kívül nem volt senkije.
Az utóbbi időben a Hársfa utca és Rákóczi utca közötti sarok volt az élőhelyük, egy üres üzlethelyiség kirakatainak párkányán aludtak, nagy papírdobozok és nejlonzacskók között. Itt halmozódott fel minden vagyonuk, a kukakincsek garmadája. Ha a gazdi kávézni ment a Matchba, Matyi őrizte a dobozokat, vészesen morgott, ha egy másik hajléktalan turkálni kezdett a limlom között. Egy délután, mikor hazafelé mentem, Dzsibiszi velem tartott, és elmondta, hogy Matyi nagyon beteg. Órákig várakoztak egy ingyenes állatorvosi rendelőben, de csak a következő napon jutottak be, kiderült, hogy a Matyinak rossz a szíve. Dzsibi megmutatta a gyógyszereket: vízhajtó, vérnyomáscsökkentő, nitromin, ugyanaz, mint amit én kaptam koszorúérműtétem előtt.
Attól kezdve az öreg kutya ott feküdt pokróccal letakargatva az egyik papírdobozban. Egyszer úgy találtam rá, hogy kiborult a dobozból, a nedves járdán hevert; valahogy félig-meddig sikerült viszszatennem. Máskor, gazdájuk távollétében, Leó vigyázott rá, szorosan mellé feküdt a kirakat párkányán, úgy melengette.
Matyi még másfél hétig élt.
Dzsibiszi így beszélte el a halálát: mindig mögöttem jött néhány méternyire. Most is, amikor jobban volt, átmentünk a Rákóczi út túlsó felén nyíló utcába, és egyszer csak megéreztem, hogy baj van. Hátranéztem: a földön feküdt, nem bírt megmozdulni. Nem is lélegzett. Masszírozni kezdtem a szívét, és egyszer csak megrándult, sóhajtott, rám nézett, és higgye el, Matyi abban a pillanatban olyan szép volt, mint amilyennek sohasem láttam. A szeme felragyogott, a szőre lesimult és fénylett, olyan volt igazán, mintha egy csodát élne át, nézett rám, ahogy szokott, meleg és kedves szemében hatalmasat lobbant az élet, és a szeretet, aztán kialudt minden.
Dzsibi a kirakat párkányán fekve végigsírta az éjszakát. Ha rájuk gondolok, nekem is elszorul a szívem. Leó azóta lehajtott fejjel kullog, és néha hátranéz… Hátha…
Hogy milyen fajtájú kutya volt Matyi, én nem tudom…