Én nem tudom...

Én nem tudom, miért nem bír kikeveredni Magyarország az átmenetiség, a bizonytalanság, a reformra szorulás, a csődközeliség folytonos és esetenként megújuló állapotából. Miért van szükség időről időre magyar újjászületésre? Miért vannak fenségesen elbukott forradalmaink és csúfos háborús vereségeink. Miért éppen nálunk volt proletárdiktatúra 1919-ben, amelynek során mintegy bemutatót tartott a magyar progresszív baloldal, hogy mire képes.
Persze be kell látnunk, a jobboldal sem tétlenkedett, sem a múlt század 20-as, sem a 40-es éveiben. Azonban, s ezt illik szem előtt tartanunk: a jobboldal negyvenöt évig meg sem nyikkanhatott, számos történelmi igazság és igazságtalanság baloldali véka alá került, ötvenhatot is csak a kommunisták nevezték (jobboldali) ellenforradalomnak, hogy aztán szocialistává, szociáldemokratává avanzsálva ama sajnálatos eseményeket a reformkommunisták javára írják. Az ő negyvenöt évük kártékony voltára immár illetlenség hivatkoznunk, bár valószínű, hogy a tatárjáráshoz és a törökdúláshoz hasonlóan ez a korszak is mély sebeket hagyott a nemzet testén, amelyet mind mostanáig lehetetlen volt kiheverni. Béna negyvenöt esztendőnk nélkül mások volnánk testben-lélekben, mint amilyenek vagyunk. A kommunizmus olyan, mint a herpesz, időnként visszaszorul és meglapul egy-egy idegdúcban, de ha netán immungyengeséget észlel, azonnal kivirágzik, szemen, szájon, s más (titkolnivaló) helyeken.
A Nyugat azt a hajlamot és életérzést, amely a kommunizmus mindenkori lehetőségét is tartalmazza, soha sem engedte eluralkodni. A haladó baloldalnak – a társadalom ellenálló képessége miatt – a XX. században már nem sikerült forradalmi helyzetbe sodorni egyetlen polgári demokráciát sem, az eszme a tömegbe hatolva nem vált anyagi erővé, inkább csak értelmiségi – bár olykor véres – szórakozás maradt.
Mintha a Nyugat mégiscsak bölcsebb volna nálunk e téren is.
Bár a nagy és uralkodó bölcsek, Lenin, Sztálin, Révai, Rákosi a kelet-európai térségben teremtek. Ez ma is így van: pszeudoliberális szent teheneink között sok a bölcs, véleményük elementáris, de (hiába, ilyen korban élünk) nem hatol be a tömegekbe.
Nálunk jelenleg az igazság birtoklásáért folyik a harc, az igazságért, amely rokon ugyan a bölcsességgel, de talán agresszívabb. Pedig a Prédikátor könyvében (második rész, 7/16) van egy ilyen mondat: „Ne légy túlságosan igaz, és ne mutatkozz túlságosan bölcsnek.” Ez a több ezer éves jó tanács önkorlátozásra biztatja az okostojásokat. Mintha a 2002-es Medgyessy–Orbán-vitában Orbánt erre beszélték volna rá tanácsadói, úgy gondolván, hogy a nehézbeszédű ellenfél lehengerlése ellenszenvet szülhet. De Medgyessy is ugyanígy járt el (neki könnyebb volt), titkolta bölcsességét és mind mostanáig nem mutatkozott túlságosan igaznak.
Na már most az az érzésem, hogy korunkban a bölcsesség új formát vett fel, mintegy magára öltötte a szakértelem és siker köntösét. Erre viszont már a pragmatikus, egyszerű szavú szocialistáknak is van emberük, bizonyos Gyurcsány, akit a tömegkommunikáció segítségével mostanság igyekeznek államférfivá átépíteni. Lakat úr a Nap-keltétől, akit én nem vélek szellemóriásnak, a minap hosszan beszélgetett a nagy reményű sportminiszterrel. (Tévém kapcsolgatása közben véletlenül botlottam beléjük, s egy pár percre, mint bokaficammal, leragadtam.) Lakat a maga egyszerű módján adta fel verbális magas labdáit a már-már romantikusan elgondolkozó arcot vágó késpengeszájú Gyurcsánynak, aki még arra is ügyelt, hogy kezével arcán babráljon, ami a pszichológusok szerint az elmélyedt, intellektuális figyelem jele. A jelenet alapkoncepciója a töprengő őszinteség volt. Gyurcsány figyelemre méltó habozás után vallotta meg, magát többször fickónak nevezve, hogy az öszödi elorzottnak tűnhető luxusvillát karitatív célokra engedi át, legalábbis minisztersége idejére. Ő, úgy látszik, rájött arra, hogy csak másodlagosan érdemes túlságosan igaznak és bölcsnek mutatkozni.
Hogy ennyi színészi talentum elegendő-e ahhoz, hogy valaki államférfivá váljon, meghódítván „az szegin nípet”, én nem tudom…