Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a rendszerváltozás egyik fontos eseményének tekinthetem-e, hogy a VII. kerületi tanács helyett a VII. Kerület, Erzsébetváros Önkormányzata Képviselő-testületének Polgármesteri Hivatala küld címemre hivatalos okiratokat. Talán az elnevezés ilyetén változásában benne van mindaz, ami történt: nem tanáccsal szolgálnak nekem, hanem önkormányozhatom magamat, s mivel van mesterem, polgár vagyok.
Egyszóval még decemberben kaptam a polg. mest. hiv.-tól egy leiratot. Ebben tájékoztatnak arról, hogy „2004. január 31-én a 12/2000 (0505) számú önkormányzati rendelet, valamint a 38/1993 főv. közgyűl. rendelete alapján mintegy 11 ezer kerületi személygépjármű-tulajdonos várakozási engedélye jár le”. (Mármint a fent hivatkozott rendeletek alapján.) Én ebből a dodonainak tűnő szövegből azonnal rájövök, hogy egy vagyok a tizenegyezer közül, és be kell mennem egy könnyű kis tortúrára a polg. mest. hivatalba, ahol ezer forint ellenében (ha minden állampolgári kötelességemnek eleget tettem) kapok egy matricát, amely a kerületben ingyenes várakozást tesz lehetővé, akár még a hajdani ker. párt. biz. előtt is.
Tovább olvasva a dokumentumot, kellemes meglepetés ér. Azt mondja, hogy: „…a hosszú sorok elkerülése érdekében az alábbi ütemezés szerint fáradjon be a polg. mest. hiv. ügyfélszolgálati irodájára.” A szövegből kiderül: a hivatal számon tart mint gépjárműadót fizető személyt, rendelkezik mindama dokumentummal, ami igazolja, hogy pontos adófizető polgár vagyok, és nincs akadálya matricám kiállításának. Még nagyobb örömmel fedezem fel azt a passzust, amely hangsúlyozza, hogy én mint nyilvántartott, tisztesen adózó személy, aki már 2003-ban is rendelkeztem lakossági várakozási engedéllyel, ezer forint eljárási díj ellenében azonnal átvehetem az engedélyt. Ez már előkészítve vár.
Hejehuja, dínom-dánom, ez már Amerika. Fogom tehát a kocsim papírjait, zsebre vágok ezer forintot, s usgyi, megyek az ügyfélszolgálatra. Ketten várnak előttem, három perc, s máris az illetékes hölgy előtt ülök, nyújtom a forgalmi engedélyt, mire ő azt mondja: – Volt már fönt? – Hol fönt? – Itt kimegy, bemegy a másik ajtón, ott ül valaki a számítógép előtt, és megnézi, maga szerepel-e. – Mármint ki? – Ön. – Kimegyek, bemegyek, a számítógépes hölgy megnéz. Nem szerepelek. Ki kell töltenem egy űrlapot, azzal visszamenni oda, ahonnan kijöttem. Ott most csak hárman vannak előttem, hipp-hopp, nyújtom is a papírokat, a kedves hölgy felszól telefonon valakinek, hogy Kristóf úrnál minden rendben van-e. Közlik vele, hogy Kristóf úr tökéletes. Gratulál. Elismervényt ír az ezer forintról, kitölt egy másik papírt, amely feljogosít az engedély átvételére. Majd. Hogyhogy majd?, kérdezem, a levelükben az állt, azonnal. „Nincs más hátra, elnézését kérjük. Nyolc nap múlva befáradhat a matricáért.”
Hipp-hopp! Bravúros ügyintézés. Előzékeny, kedves. Tanulhattak volna egykor a tanácsi dolgozók ezektől az önkormányzatiaktól. Persze annak idején a parkoláshoz nem kellett engedély. A hölgy mosolyogva meg is kérdezi: akkor volt jobb, vagy most? Mondom, hogy a hivatal éppúgy fennmaradt, és változatlan, mint a kormány. Az ügyfél pedig lent maradt.
Hogy miért írtak nekem oly szép levelet, én nem tudom…