Fekete lyuk Európa szívében

Az olyan ember, aki benzint tárolt a fürdőkádjában, és emiatt porig égett a háza – ha túléli –, utólag amiatt szidja magát, miért kellett pont a kád közelében rágyújtania. Ez a sajnos nem életszerűtlen hasonlat ötlött eszembe a hét elején Szlovákiában kirobbant etnikai zavargások híradóképeit nézve. A többször mutatott, betört kirakatú és csontig kirámolt kis vegyesboltnál sokkal érdekesebb volt a kordon mögötti látvány: a valószínűtlenül lepusztult, mélyen ember alatti létviszonyokról árulkodó, lakóhelynek nem nevezhető betonblokkok közt a fehérlő fagyban tömegnyi ember és embergyerek feketéllett. Ebben nem az az újság, hogy a keleti országrészben több helyütt nyomorzendülés tört ki, és a fosztogatás miatt a pozsonyi hatóság gyorsan a helyszínre vezényelte rendőreit, katonáit, hanem az, hogy a botrány csak most tört ki, és nem előbb. Úgy tűnik, nemhogy a tágabb világban, de még a közeli szomszédságban sem tudnak – mintha nem is akarnának tudni – arról a megdöbbentő és reményvesztett helyzetről, ami a XXI. századi Európa közepén napi valóságként létezik a Szlovák Köztársaságban.
Jellemző, hogy a BBC londoni szerkesztésű magyar nyelvű rádióhíreiben e napokban elől szerepelt a haiti zavargás, míg a Közép-Európa szívében zajló etnikai nyugtalanságról szó sem esett. Pedig május elseje után mindaz angol, mind a magyar polgárokat sokkal közelebbről fogja érinteni a Kelet-Szlovákiában nyomorgó cigányok sorsa az amerikaiak potya karibi nyersanyagbázisán menetrendszerűen kitörő balhéknál. A túlnépesedett trópusi szigetország fosztogató lakói és a Tőketerebesen, Nagykaposon, Lőcsén „hirtelen felindulásból” boltot raboló romák története közt sok hasonló vonás is felfedezhető, lényeges különbség azonban, hogy arrafelé örökké nyár van, a tenger és a pálmafák gyümölcsei élelmet kínálnak, míg a Kárpátok lábainál fél évig zord idő járja, s itt ingyen egy darab kenyeret sem adnak. Azok a turisták – köztük honfitársaink –, akik nagy számban keresik fel az Alacsony-Tátra kedvelt sípályáit és a pozsonyi sörözőket, szinte semmit sem tudnak arról a valóságról, ami az ország kevésbé látogatott helyein „természetesnek” mondható.
A magát az idegenforgalmi propagandában „Európa szívének” (Heart of Europe) reklámozó Szlovákiában egyébként is tartósan magas munkanélküliségi ráta a Kassától keletre eső részeken már egy évtizede 30 százalék körül van átlagosan, ám az ukrán határral szomszédos járásokban a kétségkívül Európa-rekordnak számító 50 százalékot is túllépi. Ehhez párosulnak azok a statisztikai adatok, amelyek szerint a királyhelmeci, nagykaposi és terebesi járásokban a roma lakosság aránya hasonlóan magas, a cigányság sok kisebb-nagyobb településen már hosszú ideje többségbe került, körükben a tartós munkanélküliség sok helyütt abszolútnak mondható. A jóval nyugatabbra eső Rimaszombat várost már régóta „romaszombatnak” nevezik a környékbeliek, holott a gömöri cigány települések életkörülményei még istenesek a keleti rokonaikéhoz képest. Aki megfordult arrafelé az elmúlt években, tanúsíthatja egy, a kontinens szívében lévő, etnikai és szociális „fekete lyuk” létezését, amelyre – a fentebbi fizikai hasonlatra utalva – inkább a kádban gyülemlő gyúlékony anyag jellemző, mintsem az ellenállhatatlan vonzerő.
Néhány további konkrét adat a drámai helyzet illusztrálásához: az alig öt és fél milliós Szlovák Köztársaságban a hivatalos felmérések szerint 650 ezer roma él, ez a szám szakszerű becslések alapján megközelíti a nyolcszázezret. Egybevetve a magyarországi statisztikával, a cigányok aránya legalább duplája az itteninek, s ehhez jön még, hogy az egykori történelmi Felvidék területének túlnyomó része hegyes-erdős táj, délen csupán egy kisalföldnyi nagyságú terület alkalmas élelmiszer-termelésre. Az elmúlt tizenöt év alatt az ipar struktúrája és tulajdonviszonyai ott is gyökeresen megváltoztak, de a korábbi cseh dominancia miatt az üzemek még a miénknél is kevesebb képzetlen munkaerőt bírnak foglalkoztatni.
Hosszú, rögös út vezetett a mostani történelmi helyzetig, ami ki tudja, hová vezethet még. De maradjunk a tényeknél. Ha nem is a középkornál, de mindenképpen az 1893. évi magyarországi cigányöszszeírásnál érdemes kezdeni, amikor 65 ezer romát találtak az akkori (325 ezer négyzetkilométernyi) Magyarországon. A trianoni területváltozás idejéig számuk alig nőtt, és a szétszabdalt Kárpát-medencében is csak a második világháború után kezdődött a romák gyorsuló tempójú szaporodása. Mindeközben a szóban forgó terület többi lakójának reprodukciója lelassult, majd a trend az évszázad végére mindenütt negatív előjelűbe fordult. Az egykori Felső-Magyarország külön tragédiája, hogy az 1945-ös benesi dekrétumok értelmében a tősgyökeres magyar és német birtokos osztálynak, a tisztviselőknek, gyártulajdonosoknak – a szepesi szászoktól a városi értelmiségig és iparosokig mindenkinek – el kellett hagyniuk az országot, az üresen maradt városokban egyfajta etnikai vákuum keletkezett, amely magába szívta a beköltözőket. Különösen Kassára, Lőcsére, az Igló környéki és a Garam menti bányavidékre lett jellemző a városok „elfeketedése”. A szocializmus évtizedei alatt a roma problémát minden utódállamban – a többivel együtt – a szőnyeg alá söpörték. Miután 1945 óta „cigánykérdésről ” sehol nem lehet beszélni, jellemző, hogy az 1980-as években először Magyarországon felszínre került statisztikai adatokat a hatalom a szociológia műhelyein belül tartotta, a politika diszkréten kezelte a megdöbbentő népesedési fejleményeket. A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a népszámlálási adatok arról szóltak, hogy 1961-től 1970-ig a cseh országrész lakossága 2,7 százalékkal, míg a szlovákiai népesség 9,5 százalékkal gyarapodott, az olló tovább nyílt és tíz év múlva újabb 450 ezer fővel többet számláltak össze Szlovákiában. 1980-ra a magyarok aránya már 13,2 százalék volt a tagköztársaságban, holott a benesi dekrétumok továbbélő szellemében a magyar jelleget minden eszközzel igyekeztek lenyomni. A számtani feladvány megoldása: a déli és keleti országrészekben élő cigányok magyar anyanyelvűnek mondták be magukat, a statisztika nem érzékelte az etnikai különbséget. Az igazság pillanata a 1993-as különváláskor jött el, amikor a csehek a közös állami vagyon kétharmadát, a szlovákok a romák négyötödét örökölték az osztozkodáskor. A hetvenes évek nagy ipari konjunktúrája idején tízezrével jártak át a cseh- és morvaországi építkezésekhez a szlovákiai cigányok, azóta ennek a szocialista kenyérkeresetnek is vége. Maradt a szociális segély… Most meg a vízágyú.
Így jutottunk el röviden a mostani – sokakat alaposan meglepő – helyzethez. Aki járatos a régi Felvidéken, tudja, hogy Szepesváralján már ’96-ban sötétedés utáni kijárási tilalmat léptettek életbe az elszabadult fosztogatás miatt, a híres turisztikai célpontok – Lőcse, Késmárk, Bártfa stb. – idegenforgalmának zavartalanságát csak rendőri jelenléttel lehet biztosítani. A főváros a hosszúkásan elnyúló Szlovákia nyugati csücskében van, a szóban forgó bajok mintha nagyon messzire lennének Pozsonytól. De úgy tűnik, mintha Közép-Európának ez a térsége, alig két hónappal az európai közösséghez történő közös visszatérésünk előtt, a kontinens más részeitől is túl messzi volna. Olyan ismeretlen a Nyugat szemében, minden bajával együtt, mint annak idején a térképen fehér folttal jelölt, felfedezésre váró afrikai tájak voltak. Holott, mint látjuk, inkább egy veszedelmes, könynyen mindent elnyelő fekete lyukról van szó.