Az utóbbi hetekben újra felizzott az a vita, amely az esélyegyenlőség és a szexuális irányultság összefüggéseit firtatja. Mindez éppen az önök egyházával kapcsolatba hozható botrány nyomán robbant ki. Mi a református egyház álláspontja a homoszexualitásról?
– Először is a homoszexuálisok is Isten gyermekei, Jézus Krisztus érettük is meghalt, nekünk pedig kötelességünk őket ugyanúgy szeretni és segíteni. Másodszor a református egyház bibliai és hitelvi alapon a családot szolgálja. A család házasságon alapul, tehát egy férfi és egy nő törvényes kapcsolatán.
– A református egyház csak a család szentségének védelme miatt nem engedi homoszexuálisok lelkészi szolgálatát, vagy van más indok is?
– Az sem lehet lelkipásztor, aki kicsapongó nemi életet él. A keresztyénség ugyanis a szexualitást nem izoláltan szemléli. Az isteni kinyilatkoztatás alapján nem szakíthatja el az ember közösségeitől és a családi élettől. Azt tartjuk küldetésünknek, hogy az emberi élet boldog kiteljesedését segítsük elő, abban a teremtési rendben, amelyet Istentől kaptunk, s amelynek helyreállítására hozta megváltását Krisztus.
– Mindezt azért kérdeztem, mert a közelmúltban a Károli Gáspár Református Egyetemen felfüggesztettek egy végzős teológushallgatót, aki a környezetében nyíltan hirdette másságát. Ön az egyetem fenntartó püspöke. Mi is történt valójában?
– Igen csodálkozom a döntés nyomán keletkezett felháborodáson. Azt hiszem, nem is a református egyház álláspontja miatt támadt a zajongás – igen furcsállnám, hogy ezt az ország döntő többsége ne tudta volna eddig is. A tét az, hogy meghatározhatja-e a református egyház a saját szolgálati rendjét. A hittudományi karon lelkipásztorképzés folyik, ennek akkreditált követelményeihez egyházi közegben zajló szolgálatok is hozzátartoznak. A fiatalember, aki már korábban is nyilvánossá tette szexuális irányultságát, maga kérte, hogy részt vehessen azon az ülésen, amelyen a kari tanács nevesítés nélkül kívánt foglalkozni a kérdés teológiai jelentőségével. Itt minden presszió nélkül számolt be hajlamáról. Ezt követően a kari tanács az eltanácsolás mellett döntött. Nem diszkrimináció, hanem diszkvalifikáció történt. Az viszont durva hecckapmány, hogy a lelki gondozás terén nemzetközi tekintélynek örvendő dékánt azzal a hazugsággal sározták be, hogy kiadta volna a diák bizalmas titkát.
– Átveszi a debreceni egyetem?
– A hittudományi kar segíteni igyekezett, és már a múlt év végén eljárt ebben az ügyben. A debreceni hittudományi egyetemen megszerezhetné a diplomát, ott olyan szak is van, ahol a teljesítési követelmények nem kapcsolódnak lelkipásztori teendőkhöz. Az ottani rektor tájékoztatta is a családot az átvételi procedúráról. Ezek után kínos meglepetésként bírósági idézést kapott az egyetemünk, a sajtó egy része pedig a kézbesítéssel azonos napon lejárató kampányba fogott. Meggyőződésünk azonban, hogy a világi bíróság nem bírálhatja felül azokat az elvárásokat, amelyeket egyházunk lelkipásztoraival szemben támaszt. Aligha hinném, hogy bárki megkérdőjelezné, hogy a rabbiképző egyetem eltanácsolhat egy rabbinövendéket, aki nyíltan hirdetni kezdi, hogy nem tartja magát a kóser előírásaihoz.
– Nem ez volt az első, hogy a liberálisnak mondott média rossz színben tüntette fel a történelmi keresztény egyházak egyikét. Nem lát e mögött tendenciát?
– Nem hiszek az összeesküvés-elméletekben, s nem látom bizonyítottnak, hogy a különböző médiumok vezéralakjai összebeszéltek volna. Inkább arról lehet szó, hogy a közéletben és a politikában önmagukat liberálisként definiálók nem szimpatizálnak a történelmi egyházakkal. Akár politikai ideológiáikban is megfogalmazhatják, hogy nem helyeslik azt, amit a keresztyénség képvisel. Néhány liberális politikus például nyíltan hangoztatja, hogy a Bibliát jelentős mértékben elavultnak kell tekinti. Ez szívük joga. Az igazi kérdés azonban az, hogy ezen vélemények közreadása mellett milyen mértékben juthat szóhoz az egyházak álláspontja, milyen mértékben érvényesülhet a sajtóban az a hang, amit mi képviselünk? Én tehát nem tendenciát látok, hanem olyan aránytalanságot, ami az idő előrehaladtával folyamattá rendeződhet.
– Ezek szerint a közéletben világképek harca is zajlik?
– Ez mindig is így volt, hiszen a keresztyénség transzcendens eredetűnek, isteni elhívásból létesült közösségnek tekinti magát.
– Azoknak lenne igazuk, akik szerint az önmagát liberálisnak tartó politikai irányzat antikrisztiánus törekvéseket is támogat?
– Ami hasonló, még nem ugyanaz. Az antikrisztianizmusnak metafizikai gyökerei vannak. A keresztyénség a hitgyakorlatából, a transzcendensre való nyitásából és közösségelvűségéből adódóan kultúrát, közösséget és meggyőződést alkot. Az evangélium arra szólít, hogy igyekezzünk békességben élni minden emberrel, s hogy azokért a vezetőkért is imádkozzunk, akik nem a keresztyén hitelvek szerint élnek. Igen, tudjuk: olyan gondolatok, meggyőződések, világnézetek is vannak, amelyek ellentétesek a keresztyénekével. Az antikrisztianizmus azonban mozgalom, mélyreható politikai, társadalmi és egyéb vetületei vannak. A mi eszmei-szellemi vitánk nem feltétlenül érkezett még el ide. Nem azért akarjuk elmondani álláspontunkat, mert mindenáron harcolni akarunk.
– Békességről beszélt, én pedig azt kérdezem, hogy hol a határ. Meddig lehet tolerálni az „ellenünk vétkezőket”, és hol van az a pont, amikor azt kell mondani: ne tovább!
– Nagyon nehéz meghúzni ezt a vonalat. Nem is tanácsolom a keresztyéneknek, hogy falépítésbe kezdjenek. Emlékezzünk az NDK-ra, ahol falat húztak, csakhogy ezzel nem a nyugati világot rekesztették ki, hanem önmagukat zárták be. A határhúzás tehát kétélű dolog. Ha mi Krisztus követői vagyunk, akkor ez a határ időnként a mártíriumot jelentheti. Máskor ez a passzív ellenállás. Ahogy Jézus mondta: ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat is.
– Csakhogy a mártíromságot nem lehet kötelezővé tenni.
– Én az ellenkezőjéről szóltam. Jézus nem tette kötelezővé a mártíriumot, de jelezte, hogy ezzel is számolni lehet. A keresztyénségtől pedig mindig is idegen volt a mártírium erőszakos kiprovokálása. Amikor a történelmi egyházak vezetői nyilatkozatot bocsátottak ki a Tilos Rádió ügyében, nem az egyházakat akarták bedobni a polgári jogot, sajtószabadságot és az államilag is szponzorált rádióadó működését firtató keserű vitába. Azt akarták jelezni, hogy van egy másik közeg, ahol úgy is lehet minderről beszélni, hogy a keresztyének méltósága szerepet kap. Amíg a médiumokban arról diskurálnak, hogy miért tekintendő magánvéleménynek egy műsorvezető vagy közéleti férfiú keresztyénséggel szembeni megnyilvánulása, ugyanakkor miért ítélendők el súlyosan az önmagukat keresztyéneknek tartók hasonló megnyilvánulásai, addig nem jó nyomon vagyunk.
– Most ifjabb Hegedűs Lórántra utalt?
– Akár rá is. De nem ez a lényeg. Nézze, a sajtó napi szinten az újdonságból él, az egyházak azonban mindig ugyanazt igyekszenek elmondani: az emberek béküljenek meg egymással. A kérdés az, hogy van-e ennek érvényessége? Meggyőződésem, hogy igen.
– Térjünk vissza a Tilos Rádióra, amelyet komoly közpénzzel támogat a kormány. Ide vezethet a koalíció médiapolitikája? De ezt a kérdést úgy is fel lehet tenni: manapság az esélyegyenlőség csak a liberálisoknak és szocialistáknak dukál?
– Nagyon bízom abban, hogy nem így van. Remélem, ez a felvetés őket is sérti. De azt is remélem, hogy a Tilos Rádiónak nem azért juttattak alapítványi és közpénzeket, hogy keresztyénellenes megnyilatkozásokat tegyen. Arra biztatnám azokat, akiknek a publikus beszéd lehetősége megadatott, fontolják meg: valóban csak annyi a szólás szabadsága, hogy felelőtlenül a nyilvánosság elé tárják a gondolataikat? Hiszen minket a Biblia maga tanít arra, hogy a kimondott szavaink a szándékainktól függetlenül is önálló életre kelhetnek.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
