Gyalupad, kaptárak meg egy kis emberség

A bálványosi nyugdíjas asztalosmester, Szunyogh János 1909-ben született, tehát még a Ferenc József-es világban. Egyenes tartás, magabiztos járás, bölcs beszéd, magyaros kézfogás, régi szívesség, amellyel feleségével együtt megajándékoztak.
– János bátyám húsz évet elhallgathatna – mondom meggyőződéssel.
– Végig kellett azt élni és járni.
– Nehéz volt?
– Gondolja csak el. Monarchia, háború, az első, amiről édesapám beszélt, ő végigszenvedte. Aztán az ország szétszaggatása. Horthy-korszak, majd a második háború már a magam szenvedéseivel, aztán a kommunizmus, és most ez a nem is tudom, milyen világ.
– És melyik volt a legnehezebb korszak?
– A ’45 utáni. Bezáratták a műhelyemet, a Balaton másik partján, Füreden kaptam munkát, hetenként egyszer járhattam haza, és a gyermekeink középiskolába jutását itt a közelünkben megakadályozta az elemi elvégzése után a megjegyzés: osztályidegen. Hét- vagy nyolcéves voltam, amikor tehénőrzésért, legeltetésért naponta két liter tejet kaptam. Első keresetem volt. Édesapám tanított meg dolgozni. A mesterséget is tőle kaptam. Igaz, hogy a segédlevelet megszerezni elküldött más mester keze alá, hadd lássa az is, mit érek. Megfeleltem. Tizennyolc éves koromban aztán megvette számomra az első gyalupadot.
– Ha nem az első kereset idejét számolom, de mondjuk már úgy 14-15 éves korát, nyolc évtized, nyolcvan év munkában mesebeli időnek tűnik. Azzal együtt, hogy ma is dolgozik, mert 40 méhcsalád ad dolgot egész évre. Nem tudom, van-e még az országban 94 éves méhész.
– Nem ismerek magam sem. De az a negyven család két éve még nyolcvan volt! És nem az a legnagyobb gond. Úgy megnehezítették mindenféle papírokkal az életünket, hogy elment a kedvem. Egyik vejem jön segítségemre, mert olyan kérdésekre kell válaszolni: naponta hány percet foglalkozom a családokkal? Tessék belegondolni! Van olyan nap, amikor megállás sincs hordáskor-gyűjtéskor. De most télvíz idején nincs olyan idő, hogy ki ne mennék, meg ne figyelném, nem történt-e valami velük. Nagyon érzékenyek a méhek. A tyúkokat, van még néhány, nem engedhetjük ki a kertbe, mert rögtön a kaptárak alá húzódnak, és az megzavarja az alvó családokat. Alvókat említettem, de mozgásban a család. Egymást melegítik. Akik kívül vannak, egy ideig elbújnak a bolyban, és az ott lévők jönnek kifelé. Élnek, mozgásban vannak, és bármilyen idegen hang zavarja őket. Volt egyszer pulykánk. Azok felszálltak a kaptárak tetejére. Belepusztultak volna, ha hagyom a garázdaságot. Akik messziről ismerik a méhek életét, nem is sejtik, milyen és mennyi mindenre kell ügyelni, hogy dolgozzanak békességben, hasznosan.
– Ahhoz is idő kellett, amíg kitapasztalta.
– Egy élet. Mert ezt is szinte gyerekfejjel kezdtem. De mennyit is köszönhetek a méheknek. Amikor a kommunizmusban bezárták és elvették a műhelyemet, a három lányunk akkor volt iskolás. Említettem, hogy osztályidegenek lettek. Siófokra nem vették fel a legnagyobbat gimnáziumba. Nagyon jó tanuló volt, tanítónő akart lenni. Budapesten a sütőipari szakiskolába került, leérettségizett. Hazajött; mi azon töprengtünk, hogyan lesz tovább. Ezt mondta: én most elmegyek dolgozni. Itt a két testvérem, őket is taníttatni kell. De miből? Tessék csak elgondolni, milyen idők voltak ezek. A középső lányunk ugyancsak a sütőiparba került, de ő már érettségi után mehetett tanítóképző főiskolára. A legkisebb Sopronba, óvónőképzőbe került. Bizony az ő diplomájukat a méhek segítették előteremteni. Először 1953 után volt egy kis magunkra ébredés, a Nagy Imre-kormány idején, azután ’56 hozott kevés könnyebbséget. Nem kellett Füredre járjak, ami elég keserves volt. Szántódtól Fehérvár, ott átszállás, úgy Balatonfüred. Ezt az ingázást megszüntette, hogy a helyi szövetkezetben folytathattam az asztalosmesterséget. Az én sorsom is egy a sok között. Egész életünkön át még azért is hálásak lehettünk, hogy dolgozhattunk. Túl a kilencvenen is.
– Valami kevés öröm csak akadt a megpróbáltatásokban is, nem?
– A család. Feleségem, lányaim, vejeim, unokáim. Nemrég jött a levél: megszületett a második dédunokám. Készülünk meglátogatni őket. Sokszor emlegettem, most is mondom: a család volt, ami minden bajok, gondok, megaláztatások közepette fenntartott bennünket. Megértés és szeretet. Mostanában nem emlegetjük eleget. A másik: hinni és bízni! Átsegített mindenen. Már nem tudom biztosan, ki mondta, közülünk való ember: nézzétek, a kereszt is, a csillag is a tornyok tetején felfelé mutatnak, amit azok jelképeznek, azokban lehet hinni és bízni!
– János bátyám, hogyan látja a mai hétköznapokat?
– Hat elemit jártam, de egész életemben mindig olvastam, és odafigyeltem, mit lehet megtanulni. Ahogyan látta az asztalomon az újságot, az érdeklődésem ma is megvan. De valami nagyon nyugtalanít. Tudja, amikor ’44-ben bejöttek az oroszok, mi itt, ebben a faluban már sok mindent tudtunk, azt is, hogy tartalékolni kell holnapra. A ruhaneműt, élelmet, lisztet valahogy elrejtettük. Mikor meg szabadabb lett a világ, elővettük. Sütöttük a kenyeret. Most kinek van holnapra, holnaputánra való kamrája? Hiszen kenyeret is boltból veszünk. Valami baj esetén mi lenne velünk meg az országgal? Erre senki nem gondol. Másik: mi lesz a pénzünkkel?! Elkezdett romlani. Harmadik: mind nagyobb a távolság ember és ember között. Megtörténik itt falun, hogy nem köszönnek egymásnak az emberek. Ilyen azért sohasem volt. Milyen lélekkel megyünk mi megint egy másféle világba? Ilyenkor beleszomorodok a valóságba, de ne legyen igazam. Ez a mi községünk kétezer lelket számlált. Most hatszázan vagyunk. Ebben a második háborúban az egyedüli gyerekek maradtak oda legtöbben. Ott, akkor megszakadt a nemzet gyarapodása. És még valamit a politikáról is. Tudjuk, a bor az aljára tisztul, a seprő leülepszik. A méz fordítva, a tetejére jön fel a bele nem való, azt onnan le kell szedni. Most ilyen mézes világot élünk.