Ha majd egyszer mindent bekerítenek…

Sorrento. Mi jut az eszébe az embernek e gyönyörűen dallamos nevű szicíliai kisváros hallatán? Nekem Márai Sándor Napló (1945–1957) című, e korból összegyűjtött fájdalmas emlékezései, az emigrációban írott pontos látleletei. Sorrentóról ezt írja: „…A Tasso-szobor a főtéren otthonosan állong: a táj, a környezet meghitten veszik körül a nemesen elmebajos alakot. Mi késztette Goethét, hogy Tasso problémáján át feleljen mindarra, ami akkor probléma volt számára? Az ilyen »témaválasztás« az írás és az élet legkülönösebb titka.”
Ezért is lepődtem meg, amikor Farkas-hegynél, a Budai Tájvédelmi Körzetben egy akácfára kiszögelve megpillantottam egy alig észrevehető kis táblácskát ezzel a felírással: Sorrento. Mit takarhat ez a név? Hiszen jól ismerem ezt a környéket. Gimnazista koromban barátaimmal hányszor, de hányszor kapaszkodtunk fel a Csíki-hegyekre és onnan keskeny erdei ösvényeken keresztül a Csík-hegy, Ló-hegy, Kecske-hegy és a Farkas-hegy megmászásával jutottunk el a vitorlázó repülők szent helyére, Szekrényesre, a repülős emlékműhöz, a vitorlázó emlékműhöz. Akkor azt sem tudtam, hogy a környéken van még egy csúcs, amelynek neve Sorrento.
Egyik hét végén megint a környékre vetődtem. Most az út másik végéről érkeztem, a Központi Fizikai Kutatóintézet felől, ahonnan egy másfél kilométeres, gödrös, „tankcsapdákkal” ékesített, aszfaltútnak látszó valami vezet a vitorlázók valamikori repülőteréhez. Bejutni az egykor állami tulajdonhoz nehezen lehet. Kerítés, sűrű bokorerdő, őrző-védők, kutyák és figyelmeztető táblák intenek: Magánterület, belépni tilos! A repülőtér már a múlté. A hangárban, ahol valamikor a régmúlt repülőgépei sorakoztak, most lovarda van. A legénységi többemeletes épület, amely a vitorlázóknak adta a szállást, az ételt, italt, most magáncélokra szolgál. Pedig itt, Farkas-hegyen 1930-ban kezdtek repülni, innen nőtte ki magát jó néhány híres magyar repülő. De hát Sorrentóhoz akartam eljutni. Végül a szigorúan őrzött kerítés mellett találtam meg a kék jelzést, amely egyemberes, keskeny, kanyargós havas ösvényen, szúrós bozótokon, vörös fenyőfák között felvezetett a Sorrentóhoz. Egy vulkáni eredetű, vörös sziklába süllyesztett fehér márványtáblán olvastam a következő szöveget: „Per aspera ad astra”, azaz a dicsőséghez, a sikerhez göröngyös úton jutunk el. Sinka Lajos vitorlázó (1935–2001) emlékére állították repülő barátai. A repülősök Sorrentót – kideríthetetlen, hogy honnan-e név – barátjuk emlékére Lajos-pihenőnek is nevezik.
E gyönyörű helyről a szemlélődőben a Tasso-szobor nélkül is sok keserű gondolat fogalmazódik meg. Vajon az állam vagy a helyi önkormányzat miért adja el értékes, természetvédelmi területeit? Miért engedi, hogy mindenféle felelősség nélkül kis és nagy feudumok urainak százai kerítsék le az erdőket, mezőket, parkokat, évszázados közösségi tulajdonokat? Mint ahogy azt tették a Disznófő-forrással, a Fácános-kerttel, a Csillebérci Ifjúsági Tábor ősfáival, avagy teszik most a Hárs-hegy zárt lakópark beépítésével, hogy csak maradjak a fővárosi példáknál. A volt és jelenlegi farkas-hegyi repülősök aggódva figyelték, tiltakoztak, hogy a Katlanban, Szekrényesen, ahol két vitorlázó repülőgép betonba ágyazott szárnya jelzi a szép múltat, ne szélesítsék ki az utat törmeléket szállító óriás teherautóknak, ne vágják ki a fákat, mert azt tiltja a természetvédelmi törvény. Az átalakított Móricz Zsigmond körtér és Bartók Béla út sok ezer köbméternyi építési törmelékét ide hordták a Katlanon keresztül egy régi kőbányába. Tiltakozásuk süket fülekre talált. Milyen hatóság, milyen környezetvédelmi szervezet adhatott arra engedélyt, hogy sittet, szemetet hordjanak a Budai Tájvédelmi Körzetbe?
A rendszerváltáskor lebontottuk a vasfüggönyt, a láthatatlan kerítések, korlátok is leomlottak, de mintha most az új építése lenne folyamatban. Talán nem kellene engedni, hogy egyeseknek érzéketlenül csupán térkép legyen e táj, és azt csináljanak vele, amit akarnak.