Haláltáborok Észak-Koreában

Haláltáborok működnek Észak-Koreában – ez derült ki abból a megdöbbentő riportfilmből, amelyet vasárnap sugárzott a BBC. A műsor utal arra, hogy a nagyhatalmakat ezzel szemben csak Phenjan atomfegyverei érdeklik, rendszerváltozásának elősegítése nem.

Éjszakai műholdfelvétel a Koreai-félszigetről. Déli fele fényárban úszik, északi fele három-négy világos pont kivételével olyan sötét, mint ezer éve lehetett. „Elegendő villamos energiát gerjesztünk, de ezt sorrendben adagoljuk a települések között” – hangzik a magyarázat a brit vendég mellé kirendelt hivatalos tolmács-idegenvezető-propagandista-őr szájából Olenka Frenkiel hatvanperces műsorában, amely a Koreai Demokratikus Köztársaságról szól. Nem tudni, mi céllal engedték meg a BBC tudósítójának, hogy tévéműsort készítsen a hermetikusan elzárt országról. Talán azért, hogy kiemelje az örökösen fenyegetőző állam veszélyét.
A primitív elvárás brutális tényeket fed. „A mi dolgunk, hogy elsőnek ütünk vagy csak visszaütünk atomfegyvereinkkel” – mondja Kong Ho Sop tábornok az országot Dél-Koreától elválasztó senki földje határán. A tábornok nemcsak öntelt, amire talán minden oka meg is van egy olyan országban, amelynek minden huszonharmadik állampolgára (a csecsemőket és az aggastyánokat is beleértve) katona, hanem ingerlékeny is.

Nem tűri, hogy a külföldi tudósító olyan kérdéseket tegyen fel, amelyek kétségbe vonni látszanak állításait. „Ha kötekedik velem, akkor vége az interjúnak” – dörgi. A kísérők kínosan feszengenek. „Atombombáinkkal legyőzzük Amerikát, vagy akárkit.”
A hadsereg nemcsak védi, hanem szórakoztatja is a dolgozó népet. Legalábbis ezt mutatja, hogy bármikor kapcsolja be a néző a tévét, hamarosan peckesen trappoló, villogó szemű harcosokat lát.
De van az istenadta népnek más kikapcsolódása is. Például a rendszer szentjeinek napjain, amikor énekszó és tánc fejezi ki az állampolgárok mélységes háláját vezetőik iránt. Nemcsak az élők, hanem halottak iránt is. Kim Ir Szen mauzóleumánál állandó a vendégjárás. Tarka népviseletbe öltözött nők, komor, sötét öltönyt viselő férfiak végtelen sora gondoskodik arról, hogy a holt vezér ne maradjon társaság nélkül. Az épületnek része a siratóterem. Ide terelik be először a gyászolókat. Egy e célra alkalmazott színésznőnek két perce van arra, hogy könnyeket sajtoljon ki a látogatók szeméből. Ripacskodó előadása hatásos, a csoport könnyezve távozik.
Hogy az észak-koreaiak hogy élnek, mit gondolnak, az nem derül ki, hiszen valahányszor a kamera előre meg nem beszélt helyen és időben működni kezd, azonnal eltakarja egy kéz. Akkor is, ha csak utcaképet akar megörökíteni. A házigazdák nem szeretik a meglepetéseket, a spontán megnyilatkozásokat. Egy parkban kíváncsi tömeg közepén komoly képű, tizennégy éves fiú válaszol a tudósító azon kérdésére, hogy mi minden baj és aggodalom forrása. A válasz rövid és egyszerű: „Bush”. Általános derültség. Olenka Frenkiel: „Ezzel mindenki egyetért?” A tömeg, mintha egyetlen feje volna, rábólint. „Nincs senkinek hozzátennivalója?” A tömeg úgy oszlik szét, mintha időzített bomba ketyegne a közepén. (Hogyan oszlat szét a skót rendőr egy tömeget? A válasz: kalapozva jár körül. Észak-Koreában a válasz: megkérdi az embereket, hogy mit gondolnak.)
Senki sem várta, hogy Olenka Frenkiel műsora hivatalos válaszok alapján kerekíti ki az észak-koreai valóságot. Ez a látogató számára olyan, mint a Hold túlsó oldala. Kim Dzsong Il rémuralma a koreai gulág. A terrorgyárak, amelyek olyan megbízhatósággal termelik a félelmet, amilyet a villanyerőművek nem képesek garantálni.
„Olyan szerkezetet dugtak a szájamba, hogy a nyelőcsövem állandóan nyitva maradjon, és literszámra öntötték belém a vizet, míg végül már orromon-szájamon át ömlött vissza. Akkor hatalmasra duzzadt hasamra deszkát fektettek, és ráálltak. A fájdalom őrjítő” – mondja még ma is sírással küszködve egy asszony. Sun-ok-Li már nincs Észak-Koreában, azért mondhatja el történetét. Egy másik volt rabnak Amerikában van mosodája. Ő azért került táborba, mert az apját felakasztották. Három nemzedéken át büntetik az ellenzéket. A mosodás forradásokat mutat a csuklóján. „Bilincsemnél fogva felakasztottak, csak a lábujjam érte a földet. Ha elájultam, fellocsoltak, és folytatták. Volt úgy, hogy 48 órán át kellett derékig érő vízben állnom.”
Az iszonyt Kuon Hijok, a 22. tábor egykori parancsnoka erősíti meg. Ma ő is külföldön él. Elmondja, hogy a keretet háromévenként leváltják, mert addigra belefásulnak a foglyok gyötrésébe, amit legtöbbjük kezdetben szívesen csinál, részben szadizmusból és a tökéletes hatalom tudatában („akár kutyát vagy disznót kínoznánk, senki sem von felelősségre miatta”), de azért is, mert úgy érzi, hogy a politikai elítélt rászolgált sorsára. „Akkor is, ha gyerek?” – kérdi Olenka Frenkiel. „A gyerekeket mindig azonosítottuk a szüleikkel.” Kuon Hijokot később ezredesi rangban Kínába vezényelték, „bizalmas munkára”. Ott lépett le, nem tudni, miféle csábításnak engedve. Megerősíti a volt rabok elbeszéléseit. Sőt, többet. Táborában sok foglyot kísérletekre használtak.
„A terem belsejében üvegkalitka volt. A kísérletezők felülről, egy körfolyosóról láttak le a kalitkára. A kísérleti alanyok nagyobbára családok voltak – apa, anya, gyerekek. Előbb megvizsgálták őket, hogy teljesen egészségesek-e. Aki nem volt az, azt visszaküldték. A kalitkába aztán fulladást okozó, hadi célokra gyártott gázt vezettek.” Lerajzolja a berendezést, elmondja, hogy táborát 3300 volt feszültségű árammal telített drótkerítés vette körül, amelyen kívül még volt egy nyolc-tíz méter széles és ugyanolyan mély árok is, benne kihegyezett cölöpökkel, hogy ha valaki mégis átjut a dróton, és az árokba veti magát, felnyársalódjon.
Hol van minderre a bizonyíték? Kim Szong Hun, aki a Time magazin címoldalán egyszer az Év hőseként szerepelt, írott dokumentumokat mutat. A papír bizonyíthatóan Észak-Koreában készült, a pecsétek hitelesek. Egyikük arról tanúskodik, hogy a „fent nevezett foglyot vegyi kísérletek céljára a 22. táborba szállították át”. A volt rabok szabadulásának és külföldre jutásának körülményeit nem tudjuk meg, talán mert ugyanolyan úton mások is megszöknek.
Újra meg újra felszínre kerül a külvilág félelme Észak-Korea atomfegyvereitől. Kim Dzsong Il rendszere azzal kérkedik, hogy igenis gyárt atomfegyvereket. Békés célokra kapott plutóniumrudakat újra dúsít, s már hat vagy nyolc bombára elegendő, katonai célokra alkalmas nukleáris anyaggal rendelkezik. Nemrég meghívtak egy amerikai szakértő csoportot, hogy erről meggyőződjön, habár a csoport egyik tagja úgy nyilatkozott, hogy amit látott, az nem győzte meg. Robert Gallucci tíz éve amerikai küldöttség tagjaként aláírta az azóta felmondott szerződést, amelynek értelmében Észak-Korea nukleáris anyagot kap békés célokra, ha cserében lemond a nukleáris fegyverkezésről. Ő nagyon is hisz Kim Dzsong Il fenyegetőzésében. Kivált attól fél, hogy Észak-Korea olyan fegyvereket ad másoknak, amelyeket könnyű becsempészni egy kikötőbe vagy repülőtérre. „Egyetlen ilyen robbanás százezrek azonnali, további százezrek 48 órán belüli halálát idézheti elő.”
A műsorban elhangzó nyilatkozatokból úgy tetszik, hogy a külvilágot, legyen az az Egyesült Államok, Kína, vagy akár Dél-Korea, csakis az érdekli, hogy az észak-koreai rezsim képes-e az atomfenyegetésre, milyen alapja van a zsarolásnak. Kínát, Japánt, Oroszországot, Amerikát kielégíti, ha Kim Dzsong Il rááll, hogy egyelőre nem pontosított segítség fejében megfelelő ellenőrzés alatt teljes nukleáris leszerelést hajt végre. Hogy odabenn mi történik, arra a jelek szerint senki sem kíváncsi. Park Csan-bong dél-koreai egyesítési miniszter szavaiból kiderül, hogy Dél-Korea nem kíván rendszerváltozást északon. Csak a status quo megőrzését, főleg nukleáris fenyegetés nélkül. Közben aki történetesen kiszabadul, az mosodát nyithat Amerikában.