Hogyan legyél humoralista (21.)

Nézem a nem sikerült délfrancia képeimet ahelyett, hogy a sikerültekről végre megírnám e heti cikkemet. (Leendő könyvem 21. részét-fejezetét.)
Tematikailag csoportosítom nem sikerült képeimet, talán így a gyengébbeket megerősítik a még gyengébbek. (Vagy magával rángatják az abszolút rossz fotók az ahhoz képest jobbakat is.)
Sietve rakosgatom ide-oda ezeket a tartalék képeket – a sikerültebbek a „reprezentatív” fotóalbumomban vannak már, sietnem kell, hajt a leadási határidő, hétfő délelőtt van, szerdán tíz órakor el kell faxolnom a szerkesztőségbe, és még semmi sem jutott eszembe erre a hétre.
Összegyűlt már jókora mennyiségű fotó, különböző – általam „munkacímként” megfogalmazott – csoportokba rakom, ez az egész „tematizálás” is bizony csak pótcselekvés a javából. Tudat alatt azért írok erről (újabb pótcselekvésként), mert bevallva-vallatlanul csalhatatlanul érzem előre, ha összeáll majd ezekből a selejtképekből is egy album, arról már nem fogok tudni írni még ennyit sem. Egyik pótcselekvésem kioltja a másikat, miközben lassan cikkem fele felé közeledem. (Üres agyak koncertje.)
Nagy szerencsémre bekattan végre, hogy Hegyi Balázs írt valami nagyon fontosat a múltkori, A 20. század idill-kollázsa című könyvembe (már ott sem bíztam csupán saját „kútfejemben”). Azt a pillanatot ragadja meg, amikor egy hang megszólal (ott benn), és felteszi a kérdést: mi választja meg benned, amiről beszélsz?
Martin Heidegger írt egy alig kilencoldalas tanulmányt. Mit jelent gondolkodni? Két dolgot említ. Az egyik az é r d e k l ő d é s ü n k. Olyan, mint a vázában naponta cserélt víz. Mindig új kell belőle, mindig friss. De akit csak az érdekességek vezetnek… Fölcserélhető dolgok közt fog sétálni. Kezeli a gondolatokat, az eseményeket és az embereket. Kiemel egyet, dekázgat vele és viszszateszi. Flörtöl a dolgokkal: röpteti és kikacagja. Idővel azonban a cserepadra kiül az unalom. Ami nem baj – csak tény. De van, hogy e l g o n d o l k o d t a t valami. Megállít. Marad, mint a régi pincékben az érlelődő borok. Nem én emelem ki. Kiemelkedik. Az emlékezetünk pedig ösztönösen barátságot köt velük. Összegyűjti. Letétbe helyezi. És nem a házi feladatok kötelességtudatával. Csak amikor afelé hajlunk – mondja Heidegger –, ami önmagában meggondolandó, akkor vagyunk képesek gondolkodni.
Hegyi Balázs az Őrség felé halad éppen ezalatt – és az ottani beszéde (beszélgetése) felé, már nem biciklivel teszi ezt az utat meg (a vonat, az autó az ő pótcselekvése). Az ottani beszélgetésre aztán visszaemlékezik. Ott az Őrségben nem az első ponttal kezdtük. A nulladikkal. Hisz ezernyi érdekes dolgot választhatnánk. Kiemelhetnénk, elfocizhatnánk. De hol a legmeggondolandóbb? Hol a tű a szénakazalban?
Ehhez az egészhez – hogy leendő könyvem címéhez is hű legyek – csak annyit teszek hozzá (veszek el belőle), visszatérve a gyenge fotóimhoz, magához a kudarchoz, hogy soha olyan önmagáért való tiszta örömet nem éreztem, mint például egy régi rádiókabaré-felvételem előtt, a készülődés utolsó perceiben. A nagyok, ha jól emlékszem, Psota, de főleg Major, reszkető kezében zizegő papírjaival, szemmel láthatóan teljes lámpalázban volt-voltak… Én meg, ugye, az önálló estemből kívülről tudtam a magánszámom… és voltam ezért álmagabiztos, egészen a mikrofonig… ahol bizony nem kis kudarc ért. Mégsem adnám oda azt az előzetes, „ráfutó” érzést semmi másért.
Azóta többször sikeredett ugyan végül szerencsésen a produkcióm, mégis… (mégse!) Nem kárpótolja azt a linkségből adódó, lustasággal spékelt felelőtlen önfeledtséget, ahogyan-amikor nem tettem meg semmit a későbbi, pár perc múlva már el is érhető, „fogható” sikerért. (Inkább azalatt is „csak” jól éreztem magam.)
A „jobb félni, mint megijedni” tehát nem igaz. Nem így, vagyis hogy… Mindenesetre boldoggá tesz, hogy visszajött most az a régi érzés, miközben a sikerületlen fotóimat válogatom.
Nincs annál unalmasabb (kiégettebb) állapot, mint amikor úgy nagyjából (jóllakottan) egyenesben vagy, sikerülnek a dolgok. Nem mazochizmus ez… vagy az… de jó!
Mi volt előbb: a tyúk vagy a sikerélmény?
(A tojásfehérjének is van jövője.)
Újabb kudarc, áttörhetetlen akadály a (magyar) nyelv börtöne (is). Most végre mégis internacionalista lettem egy percre. Ugyanis „Feladhatja magát az ember?” – kérdeztem már 1972-ben Nézeteltérítés című harmadik szerzői-előadói estemben. (1973-ban Jelenits István is említi Élet és Evangélium sorozatában a Vigiliában.) „Nem volt pénzem vonatra… és így feladtam magam csomagban.” Most – 2004-ben – hallom a tévében, hogy elítélték Amerikában a „dobozos Charlie-t”, aki tavaly repülőn adta fel magát csomagban. Írásom ugyan messzebbre vezet („filozófiai mélységekbe”), de – érdekes! – ezért annak idején a „pártállamban” nem ítéltek (eléggé) el.