Hogyan legyél humoralista (22.)

Úgy – is –, hogy mersz kockáztatni. Mikor már megszokottá vált stílusod, sikert „hoztak a házhoz”, képes vagy újabb mit tudom én, mivel kísérletezni. Vállalva, hogy azt már nem fogadják el tőled, az előbbi beválttal „ütnek agyon” (egy életen át), azt kérik – csak – számon.
Van egy bizonyos „típusú” néző (hallgató, olvasó), akinek mindig az eggyel korábban előadott előadóested (nagylemezed, CD-d, könyved) volt a jó (jobb). Sose az, ami éppen… Majd legközelebb már a mostani (ahogyan most a korábbi). Picassónak is voltak (kék, rózsaszín satöbbi) korszakos korszakai. Te nem vagy Picasso (még én sem), elégedj meg magaddal – magammal legalább nekem kellene –, színházam ezért (is) egyszemélyes… ha ugyanis már én sem fogadom el magam a vitathatatlanul tulajdonomban levő végességemmel, megszűnik egyszemélyes társulatom is (vagy névváltoztatással el kellene keresztelnem mínusz egyesnek).
Kábé három éve már, hogy csalódásom és csömöröm annyira elszemtelenített, hogy bátorságomban (inkább vakmerőségemben) – most már minden mindegy alapon – végleg elrugaszkodtam a „valóságtól”. Az olvasókon töltöttem ki bosszúmat azzal, hogy átmentem totális „absztraktba”. Annyira beleszerettem ebbe a „szadizmusba”, hogy Részszépségszalon címen a Magyar Nemzet Magazinjában kikerekedett ezekből a minden gátat átszakított (gátlástalan) írásokból egy szép (???), teltkarcsú sorozatra való, mely végleg leteperte az újságban mégis újságcikkekhez szokott „konzervatív” olvasót.
Az első két írásom (cikkem) után öntudatosítottam új „műfajomat” – nagyban hozzásegített ehhez (jégre vitt) barátom, Kovács Imre Attila. Annyira elgaloppíroztam magam, hogy múlt nyáron – kizárásos alapon – elhatároztam: ezekből a „halandzsákból” állítom össze új önálló estemet. Aztán elbizonytalanodtam, egy „poén” sincs bennük, az egész bukásra van ítélve. Érdekes, ez ilyen élesen őszinte pillanataimban sem merült föl bennem az olvasókkal szemben (hja, a papír türelmesebb).
Azóta is, ha jön napközben otthon az „ihlet”, kis füzetembe szorgalmasan jegyzem föl az újabb – még meg nem jelentetett – hülyeségeimet, mert még mindig nem mondtam ezekről le (remélem, életem végéig sem), makacsul ragaszkodom ezeknek a – még mindig nem tudom, miknek – a belső igazságához, létjogosultságához (a kék után időnként néha rózsaszínűbbnek látom új korszakom). Jöjjön akkor a (senki által se) várva várt pár illusztráció.

ÚJ REGÉNYT ÍROK:
RANDEVÚ FÉL ÁRON
Csokoládéval fűttette be a nagyszobát, a szíve nem nálam volt elszállásolva. (Mint egy kidüllesztett mellű fajdkakas, Szólistáné Bátor Karfa.) Ha bárki jön, Kamcsatka vagy pótszilveszter. – Egy kortyot igyál belőle, leöblíti a spiccvasat. (Akkoriban a Pilvax köz 3. volt a Rumbach Sebestyén utca.)
– Kérlek alássan… elég az hozzá – mit is akartam mondani? Olyan éles vagy, mint a ma született gyertyafény, egyszerre tartotta be az úttörők 12 pontját. – Tanár úr, kérem, a Zorkoczkyék csimpaszkodnak! Halálosan komolyan veszem a világot, mert én szeretetteljes vagyok és göröngyös. (Majomparádi-víz.) – Te sose mondod nekem, hogy posztgraduális. (Alattomos céklakáposzta.) – Van egy új tv-sorozat: A mosdatlan tigris uzsonnája. (Fecskefészek ne haljál meg hiába / Drótkötélről löktek le a Mátrába.)
Önmagukban már jó régen nincs értelmük ezeknek a hallucinatív szösszeneteknek, csak egymásutániságukban rejlik belső igazságuk, zeneiségükből fakadó zagyvaságuk.