Iszlám közkincs

Amikor Pakisztán 1998 májusában – India hasonló lépésére válaszul – végrehajtotta első nukleáris kísérleti robbantásait, a világsajtó szinte kizárólag az eseménynek a két ország konfliktusára gyakorolt hatásával foglalkozott. Kevesen hívták fel a figyelmet arra, hogy Pakisztán bombája egyben az első iszlám atomfegyver is, s ez a tény a feltörekvő fanatikus mozgalmak, valamint az iszlám világnak a Nyugattal fennálló konfliktusa tükrében jóval meszszebbre vezet a kasmíri marakodásnál. Most, hogy kiderült, a bomba tervezői exportálták szellemi terméküket többek között Iránba, Líbiába és Észak-Koreába, el lehetett gondolkodni, hogy helyes volt-e ez a szűklátókörűség.
A pakisztáni nukleáris képesség ilyen dimenziója akkor is a háttérben maradt, amikor 1999 októberében Pervez Musarraf tábornok, a haderő főparancsnoka puccsal megragadta a hatalmat, távozásra bírva a demokratikusan megválasztott Navaz Sarif miniszterelnököt. Történt mindez annak ellenére, hogy a nyolcvanas években a hírhedt pakisztáni kémszervezet, az ISI vezetőjeként kulcsszerepet játszott abban, hogy radikális iszlám csoportokat vontak be az Afganisztánt megszálló szovjetekkel szembeni harcba. Az amerikai sugalmazásra és a CIA támogatásával végzett akció hosszú távon, mint tudjuk, visszaütött a tálibok, az al-Kaida és Oszama bin Laden formájában.
Amikor a Nyugat és az iszlám konfliktusa nyílt háborúvá vált – persze nem deklaráltan – 2001. szeptember 11-én, akkor sem szólaltak meg a vészharangok. Mindenki túlságosan arra koncentrált, hogy Pakisztán nyújtson taktikai szintű támogatást a tálibok elkergetéséhez és az al-Kaida üldözéséhez az afgán határvidéken.
Az ENSZ Nemzetközi Atomenergia-ügynökségének Iránban és Líbiában folytatott vizsgálatai nyomán csak most robbant ki a botrány, mely valószínűsíti, hogy legalábbis részben mégiscsak közkincscsé vált a pakisztáni „atomtitok”. A kényszerű iszlámábádi beismeréshez persze hozzáfűzték, hogy a tudósok magánakciójáról van szó. Az egészen eddig a fegyver „atyjaként” tisztelt Ahmed Kádir Hán szintén beismerte bűnösségét és személyes felelősségét. A tudós, aki 30 éve alakította meg első, urándúsításra is képes laboratóriumát Kahutában, alighanem gazdagságának egy részét is az exportnak köszönhette.
A hírek azonban ezúttal is óvatosságra és körültekintésre intenek. Pakisztán ugyanis nem az az ország, ahol a hazaárulók vallomástétel céljából az ország vezetőjével találkozhatnak, mint azt tehette Hán Musarraffal. Nem hihető az sem, hogy megvádolva tévében nyilatkozhatnának. Egyetlen kivételt az képez, ha azt mondják, hogy magánakciót hajtottak végre busás jutalom fejében, melyhez a pakisztáni államnak és vezetésének semmi köze. Persze nem mintha ez sokat számítana: a titkokat már átadták, a pakisztáni atomfegyver mondhatni iszlám közkincscsé vált. A távoli kapcsolat, a kommunista Észak-Korea pedig cserébe rakétatechnológiát szállít, mellyel célba lehet juttatni azokat.