Kakastojás

S Z I G E T V I L Á G Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Ismeretlen gravitációs térbe, a mese mitikus idejébe kalauzolja a nyájas olvasót az a most előkerült, több mint kétszáz esztendeig lappangó kézirat, amely bizarr hiedelmeket, tréfákat és frivol adomákat tartalmaz. 1683-ban az Ung megyei Szennán – a felső-nógrádi, illetve a somogyi Szennától megkülönböztetendő: Ungszennán – kezdte papírra vetni valaki, majd 1777-től a Zemplén megyei Kelcsén (nem tévesztendő össze a szatmári Kölcsével) más kéz írta tovább a becses „kastélykönyvet”, amelyet most először olvashatunk nyomtatott formában. A kéziratos feljegyzésfüzér – amely a Lymbus, 2003 című kiadványban látott napvilágot – nagy valószínűséggel a Vécsei bárók keze nyomát őrzi, akik az említett kastélyok urai voltak, bár az sem elképzelhetetlen – mivel két Vécsei báró, Farkas és Miklós is szereplője a hóbortos adomáknak –, hogy egy környezetükben élő elszánt tollforgató a kézirat valódi szerzője.
Nos, akárki vetette is papírra e bolondos feljegyzéseket, tréfákat, tódításokat és pletykákat, az ajánlásban ez olvasható: készült „az igazatt kerülö iffiaknak épületire s az erkölcsben megh rögzött Wéneknek megh feddésére”. Ami arra utal, hogy a tótágast álló világ középkori képzetköre ölt testet eme kacagtató „csacsogásokban” – igaz, némiképp a barokk világérzéshez szabott formában –, ahol az évente megtartott pünkösdikirály-választás meg a farsangi tombolás mámorában minden és mindenki kifordult önmagából, ahogy valaha a Konrad Gesner megírta állatvilág fantasztikus lényeiben vagy a különféle eldorádó- és János pap országa képzetekben.
A hajdani meseföldrajz és a borzongató bestiáriumok barokk kori változata ez az úri mulatságok borgőzös emlékét őrző könyvecske. Jóízű és képzeletet megmozgató olvasmány, ha úgy tetszik: hiedelemtörténeti példatár, bár az is nyilvánvaló, hogy a benne megörökített lódításokat, pajzán tréfákat, groteszk adomákat és egymásra licitáló handabandázásokat a nyájas hallgatóság már nemigen hitte el, jóízűt kacagott egyik-másik „uysaghon s gondolatlan szolláson”, de azért bele is borzonghatott, ahogy a gyermek is megborzong a mese fantasztikus fordulatain, nem ismerve a pőre valóság meg az elszabadult képzelet pontos határmezsgyéjét, ahol összemosódik a mindennapi eset meg a csoda, a félálomi látomás és egy ködös őszi alkony messzi hangzavara…
A jó Hermányi Dienes József az 1760-as években fércelte össze azt az anekdotáskönyvet, amelyet – két évszázados tetszhalál után – Nagyenyedi Demokritus címmel az 1960-as években adtak közre. Bölcs önismerettel és tiszteletre méltó szerénységgel írja a szerző e munka előszavában feljegyzéseiről: „sok-sok dib-dáb dolgoknak tővel-heggyel s éllel-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja”. Nos, szemétdomb ide, szemétdomb oda, ez a – ma már közismert, több kiadást is megért – mű tekinthető mind a mai napig a magyar anekdota- és adomairodalom alapművének. Az sem lehet ugyanakkor kétséges a most előkerült „Szennay Kastélynak Könyve” tükrében, hogy ez utóbbi mű nemcsak fontos, de (a szó hiedelemtörténeti értelmében) ízes-hangulatos előzményéül is szolgál a nagyenyedi krónikásopusnak. Csak épp Hermányi Dienes már tudós deákként kordában tartotta a maga kerge adomáit, azok lehetséges vadhajtásait és fantasztikus ágait-bogait biztos kézzel elmetszette, míg a szennai és kelcsei krónikás szinte kereste a csacskaságokat, élvezte a lódításokat – tehát a minél bolondabb, annál jobb, minél abszurdabb, annál inkább említésre méltó elvét követte.
Hermányi Dienes József hasbeszélői, részeg szerzetesei, fekete szemű bábái, lótolvajai és „megfattyazó leányai”, harangtolvajai, „róka-torkos” deákjai, paráznái és mezítlábas zarándokai már mind páros lábbal állnak a földön, míg a Szennai kastélykönyv alakjai a félálom ködében lebegnek – átszínezi őket a mesei képzelet. A nagyenyedi krónikás, ha olykor szóba hoz is „kulcs lyukán ki-be járó boszorkányokat”, ördögűzőket és hasonló balgaságokat, rögtön nevetségessé is teszi a bennük hívő együgyű lelket. Hogy könyve alakjai között olyanok is feltűnnek, akiket a história is számon tart – Pápai Páriz Ferenc, Sztárai Mihály, a költő-fantaszta Kalmár György és mások –, csak emeli a nagyenyedi „dib-dáb dolgok” becsét.
„Az Vám Organista azt mondotta, hogy látott egj lábu Embert, a ki sebbessebben futott, hogy sem madár repülne, és azon egy lábu Embernek olly szélyes volt a talpa, hogy a mikor a Nap reá sütött, talpát a napnak fordítván, egész testének árnyékott tartott, az árnyéka pedigh el láczott kétt mély földnire…” – ez az első a szennai könyvecske több mint háromszáz bejegyzése közül. Nem tudni, véletlenül került-e épp az első helyre, de ott a pontos helyén van, hiszen olyan középkori – fametszet formájában is ismert! – képzetet őriz, amely a fantasztikus adoma, e vándorműfaj archaizmusára, egyúttal a modern anekdota forrásvidékére is utal.
A humor, a fantasztikum legfőbb forrása a feljegyzésekben a kicsinyítés-nagyítás. Főként az utóbbi. A groteszk szemléltetés egyéb eszközével csak ritkán él a krónikás. Gegus István köpönyegét Eszéken ellepi a tengernyi béka. Óriási – karnyi vastagságú – csíkhalak teremnek „Záhonban”, ahol a részegeket a vakok vezetik át a billegő pallón. A török császár, amikor nem terelnek elébe vadakat, a hajtókat lövöldözi halomra. A „Gorbonczás Deák” fejét a földre hajtja, úgy hallja meg, jön-e a sárkány. Kohánnyi Péter uram félig farkast, félig rókát lő a berekben. A Szenna melletti réten ismeretlen kék virágok nyílnak, s azokról kék mézet szedegetnek a méhek. Törökországban él egy madár, amely olyan magasra száll, hogy ha a levegőégben megtojik, tojásából – mielőtt az leérne a földre – már ki is kel a fióka. Gróf Draskovics Jánosné pacsirtája németül is, magyarul is „sipolja az Táncz notát”.
A szerző néha összezagyválja az évszakokat: Eödönfi László uramék mély hóban, télen szüretelnek, Eperjesen pedig hóban érő cseresznye terem. 1690 augusztusában – mint megtudhatjuk – olyan ereje volt a napnak, hogy tyúkot sütöttek a sugaránál. A homonnai Marusowszkiné asszony olyan kövér, hogy – ez a balgatag képzet szólás formájában ma is él – míg megkerüli valaki, „három kalácsot könnyen meg eszik”. Sipos János viszont a medvét lépvesszővel fogja. Szennán egy kakas olyan tojást tojt – ez is igen-igen ősi képzet! –, amelyből „Baziliskus lött”. Gróf Sztárai János Ung megyei főispán tehene hat borjút ellik. Pesten egy csodadoktor a „kiütött szemű” gyerekeket hideg vassal orvosolja meg. Debrecen határában éjszakai lámpafénynél, dobszóval vadásszák a túzokot, a szárnyas vadkant viszont röptében lövik. Kassán olyan sűrű néha a köd „az Hernád vizin”, hogy deszkákat metszenek belőle. Szennán viszont furcsa bogarakat láttak: két szemük a szárnyuk, a harmadik a farkuk alól leselkedik. Gróf Pálfy Károly, „Nemes Zempleny Vármegyének Fő Ispánnya és Magyar Országnak Vicze Cancellariusa” meséli, hogy egy várostromkor – tisztesség ne essék szólván – felszólította vitézeit: „a kinek az farka most felál, ime egy franczia tallerral meg akarom asztat ajándekozni”, s akadt is egy gránátos, aki „meg mutatta férfiui tehetségét”. Daliás idők!
A humor említett görbetükör-változata viszonylag ritka a könyvben, hisz ennek legfőbb forrása a nagyítás. Egészében véve az lehet a meghökkent olvasó érzése, mintha óriásországba tévedt volna. Mint a derék angol hajóorvos, Gulliver a fenyőfa méretű gigászok között, úgy csetlünk-botlunk a könyvecske mágikus terében. Se szeri, se száma itt a túlméretezett – „másfél iszáknyi” – szúnyogoknak és lovaknak, tányértalpú galamboknak, harmincrőfnyi gilisztáknak, „orosz ökör” nagyságú disznóknak, kígyóknak-békáknak, tulkot elnyelő harcsáknak, nyulat vadászó macskáknak, csuka fogta rókáknak, harsány kakasóriásoknak – „kiknek lába a tengerben, feje az egett éri” –, gyermeket a földről felkapó „haragos Ölyveknek”, verébnyi „Dongó bogaraknak” és egyéb csudalényeknek.
Sztropkón, a Kelcséhez közel fekvő felvidéki városkában egérbőrből készíti a süveget a helybéli sánta szűcs, a távoli Erdélyországban pedig görögdinnye méretű esőcseppek hullanak a felhőkből, ahogy azt a közismerten szavahihető „Grof Lam Obristwachtmeister” meséli. Szula gróf viszont arról beszél, hogy katonaévei során Sopronban látott „hat ökrön vonatott almát”. Egy Szenna környéki uraságnak, Eödönfi Lászlónak – akinek neve többször is felbukkan a kerge krónikában – „vagyon egy Ostáblája, mellyen ez világon mennyi féle állat vagyon, mind fel vagyon meczve, csontbul ki rajzolva”. „Cserei Miklós Olasz országban látott olyan szőlő tövet egyett, melyrűl szedtek le szőllőt egy Gönczi fa hordó borra valot. Sőt aki nagyobb, aztis mondotta, hogy azon szőlőnek a Tővét nem kapállyák, hanem ekével szantyák.” Nemes Sáros vármegyében – ez a bolondság a ma is közismert falucsúfolók ősi példája – olyan vastag torma terem, „melybül mester gerendát csinálnak”. Büdöskuti István uram Kelcsén szamár nagyságú nyulat lőtt a réten – a gyomrában „Körmöczi aranyak” csörömpöltek –, ahol a legyek akkorára nőnek, mint „egy kan vereb szokot lenni”. (Hogy itt verébre vagy vérebre utal-e a jámbor betűvető, nem lehet tudni.) A mezei pockok (güzük) Solymos városában „süldő malacz” méretűre nőve falják a zabot, Bécset viszont úgy ellepik a csigák, hogy a büszke császárváros már ki sem látszik belőlük. És így tovább…
A tréfafüzért a kastély mulatságain részt vevő vendégek szájából jegyezhette le a krónikás. Némelyik eset többször, több változatban is előfordul. Az azonban közös eme barokk bolondságokban, hogy mindenki egy-egy korabeli hatalmasság, közismert személyiség nevében adja elő a maga képtelenségeit, itt-ott infantilizmus színezte ádáz bolondságát. Hogy karikírozó szándékkal vagy épp évődő nagyrabecsüléssel említtetik-e a barokk Háry János és Münchhausen báró, nehéz volna megmondani. Nyilván így is, meg úgy is – az illem szabta határokon belül –, hisz nem egy „célszemély” jelen lehetett az adomák elmondásakor, egyik-másik Vécsei báró például, akiknek kastélyában a hejehuja folyt, s akik egy-egy adoma hőseként olykor meg is neveztetnek…
Szerzői, teljesen nyilvánvaló, nem szépírói szándékkal vetették papírra a szennai, illetve kelcsei „Kastélynak Könyvét”. Emlékeztetőnek szánhatták a hóbortos esetek sorát – holnapi, holnaputáni mulatságokra, muzsika- meg táncszó, jó falat és aranyló bor mellé. Komponálásnak, bármiféle írói formálásnak nincsen nyoma az említett „gyakorta csacsogásokon”. Hermányi Dienes József literátus ember volt, komponált, hangulati elemeket, párbeszédeket szőtt bele a maga „dib-dáb” adomáiba, míg névtelen előde, a szennai, kelcsei íródeák csak kutyafuttában jegyezte le napi tréfáit. Így is becses azonban ez a mindmostanáig kéziratban kallódott könyvecske, hiszen mára elfeledett hajdani mulatságokról, jámbor tréfákról, hiedelmekről, kultúrhistóriai érdekességekről tudósít, amelyeket hallva mosolyra vagy harsány hahotára fakadtak bölcs és balgatag őseink.