Kárpát-medencei internacionálé

Látszólag minden a legnagyobb rendben a román–magyar kapcsolatok terén: részünkről tombol a gesztuspolitika, a románok boldogan koccintgatnak a Kempinskiben a tőkésréce-vadászat után, a háttérben pedig az RMDSZ vokálozik lelkesen. Ha minden jól megy, 2012-ben közösen rendezünk labdarúgó Európa-bajnokságot, Gyurcsány sportminiszter Adrian Nastase kormányfővel közösen avatja fel a macedón származású egykori focisztár, Gheorghe Hagi szobrát Aradon, a román fővárosba utazó csíki hokisokat baseballütők helyett szegfűvel várja a román kemény mag, a nemzeti válogatottak hivatalos találkozóin a „Kifele a magyarokkal az országból!” és a „Halál a hazátlanokra!” rigmus helyett a közönség zokogva énekli a székely himnuszt.
Mielőtt minket is elöntene a hurráoptimizmus, próbáljunk belesni a kulisszák mögé. Előtte azonban varrjuk el a sportos szálat: a román rendezésnek az infrastruktúra hiánya miatt körülbelül annyi az esélye, mint úszóversenynek a Szaharában. Az egymástól sok száz kilométerre levő nagyvárosok közt nincs autópálya, sehol nem találni tízezres nagyságrendben jó minőségű szállást, a román focipályák állapotáról csak annyit: a portugáliai Eb-selejtezőben, a sorsdöntő román–dán összecsapáson az ország legnagyobb stadionjában olyannyira katasztrofális minőségű gyep fogadta a labdarúgókat, hogy a (különben román szempontból elbukott) találkozó után maga a miniszterelnök kért elnézést a szurkolóktól, és ígért szigorú felelősségre vonást. A közös rendezésű Eb ötlete tehát nem más, mint politikai porhintés, gumicsont a médiának. A lényeg mögötte van: a két ország közötti látszólagos összeborulás valójában egy szűk politikai és gazdasági csoport érdekszövetsége, egyéni gazdagodást és belpolitikai célokat szolgáló paktum.
Nézzünk néhány eseményt a közelmúltból. Pontosan egy esztendővel ezelőtt, az RMDSZ Szatmárnémetiben megrendezett kongresszusán írta alá a Magyar Szocialista Párt a román kormányerővel, a Szociáldemokrata Párttal a Szocialista Internacionálét is érintő együttműködési megállapodást. A dolog pikantériáját az adja, hogy a romániai magyarok érdekvédelmi szövetsége európai szinten (a Fidesszel közösen) egy kereszténydemokrata értékrendet magáénak valló politikai tömörülésnek a tagja, így az Európai Néppártban kínos magyarázkodásra kényszerült.
A Markó Béla vezette párt egyre jobban tolódik balra: a szervezetből kiebrudalták a „fideszeseket”, a magyar ellenzékkel minimálisra szorították a kommunikációt, és feltétlenül támogatnak minden olyan ötletet (például a státustörvény kiherélését), amelyet az MSZP–SZDSZ politikusai találnak ki. Cserébe mindent megkapnak, amit kérnek: a budapesti minisztériumokból kirúgattak minden olyan határon túli üggyel foglalkozó köztisztviselőt, aki nem tett hűségnyilatkozatot Markónak, a Duna TV és az MTV határon túli műsoraiba csak az kerülhet be, aki nincs az RMDSZ feketelistáján, és korlátlan hatalmat kaptak az anyaországból érkező költségvetési forintok elosztásában is. Ennek bizonyítására egyetlen példa: miután a státustörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatást a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége gond nélkül eljuttatta a negyvenezer jogosultnak, az RMDSZ alapítványa ez évtől elirigyelte ezt a feladatot. Nyilván a munka szépsége vonzza őket, nem a választások közelsége és a szakmai szervezet elnökének júliusi nyilatkozata, amely szerint „hűségnyilatkozatot ne várjon tőlünk senki”.
A Kárpát-medencei kommunista internacionálé működésére legutóbb egy kolozsvári történet világított rá: Kövér László beszéde az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács legutóbbi rendezvényén. A helyszínen levő román lapok tudósítói nem találtak semmi kivetnivalót a Fidesz választmányi elnökének beszédében, nem értették félre a mondanivalót. A botrány tíz nap múlva, budapesti közvetítéssel pattant ki. Folyosói hírek szerint Markó kapacitálta a budapesti politikusokat, hogy „ne hagyják annyiban” a dolgot, és az üzenetet megértették a Köztársaság téren, a baloldali-liberális médiumok szerkesztőségeiben – előbbiek valószínűleg megkérték a románokat, hogy tiltakozzanak, utóbbiak pedig felerősítették az irányított reakciót –, hangsúlyozom, másfél héttel az esemény után.
Az RMDSZ emberei rajta tartják a kezüket a Bukarestből és Budapestről érkező költségvetési pénzeken: a civil szervezeteket támogató alapítványok kuratóriumaiban politikusaik ülnek. A központilag túlszabályozott és korrupcióval terhelt romániai gazdasági életben való részvétel is nehezen képzelhető el nélkülük – nyilván az is puszta véletlen, hogy a száz leggazdagabb román listáján a kevés magyar egyike RMDSZ-szenátor, Verestóy Attila. Az RMDSZ ellenfeleit ellehetetlenítik Bukarestben és Budapesten egyaránt, a neki nem behódoló üzletemberek-polgármesterek pénzügyi és adóhivatali ellenőrzéseket kapnak a nyakukba, már megnyert pályázatokat irányítanak át máshova (Tőkés László Ady-emlékhely projektjét a Mudura-féle alapítványnak adták), átgázolnak mindenkin, aki nem áll be a sorba.
Az RMDSZ elnöke két magyar hetilapban publikált tanulmányában nyíltan elzárkózott az autonómiatörekvések előtt, és kizárt minden párbeszédet azokkal, akik nem a szervezeten belül képzelik a megújulást. Nyílt háborút hirdetett azok ellen, akik merészelnek alternatívát kínálni a választásokon („az RMDSZ keresztbe fog tenni mindenkinek, aki jelöltjeink ellen indul”), s mivel ellenőrzik a romániai magyar médiumokat támogató alapokat, korlátozzák politikai ellenfeleik médiamegjelenéseit is.
A romániai magyarok egységének mítosza szombaton foszlott szét végérvényesen: Székelyudvarhelyen megalakult ugyanis a választások szabadságát kínáló Magyar Polgári Szövetség. Az új szervezet a magyarok lakta vidékeken kíván jelölteket állítani az RMDSZ jelöltjeivel szemben. Az új helyzetre adott válasz nem váratott sokat magára: a Kovászna megyei liberális-demokrata szövetség bejelentette, hogy ahol nem indítanak saját jelölteket, ott az RMDSZ jelöltjét fogják támogatni a polgári szövetség jelöltjeivel szemben. Ez magyarul azt jelenti, hogy az RMDSZ a román pártokkal szövetkezik a magyar jelölttel szemben, ami igen érdekes megvilágításba helyezi az „elkötelezett magyar érdekvédelmet”. Érdekes a választójogi törvény tervezett módosítása is: ez Markóék buzgó támogatása mellett az új szervezetek indulását huszonötezer támogató aláírásától és tizenöt megyében való jelenléttől teszi függővé.
Budapesten most divat azért aggódni, hogy a jobboldali pártok megosztják a határon túli magyarságot, és gáncsolják a történelmi román–magyar megbékélést. A Budapest Analyses elemzése szerint nem bizonyított Markó Béla azon állítása, hogy a megosztottságot Magyarországról gerjesztik – a szervezet támogatottsága a legutóbbi közvélemény-kutatások szerint az ötszázalékos parlamenti küszöb alá csúszott, elsősorban a választópolgárok kiábrándulásának köszönhetően. A szavazópolgárok látják egyes RMDSZ-vezetők gazdagodását, és nem tetszik nekik a látványos balra tolódás sem. Nem beszélve a trianoni évfordulón való koccintásról (ezen RMDSZ-es politikusok is részt vettek), a politikai ellenfelek kiebrudalásáról és az Iliescu-féle párttal való szoros együttműködésről.
Budapestről azt is észre kellene venni: Kárpátalján és Horvátországban a szocialisták bumfordi beavatkozása után alakult ki állóháború a magyar szervezetek között. Erdélyben is hasonló a helyzet, hiszen a teljes kiszorítás és ellehetetlenítés után a belső ellenzéknek nem maradt más választása, mint új pártban gondolkodni. Erős a gyanú, hogy az egységet féltő hangok valójában azt a koncot féltik, amit a román–magyar együttműködés mázával öntöttek le a szocialista újgazdagok.