Ki (mi) véd meg ettől?

Robbanás, aztán rögtön nagyon sok füst, és az alagútban halottak, fémdarabok… Az asszony hangja elcsuklott. Sírt, arca fekete volt a füsttől, amikor kilépett a merénylet színhelyéhez legközelebb fekvő megállónál az utcára. Arra gondoltam, tette hozzá könnyeivel küszködve, hogy ha meghalok, hát így akarta a sors… Két hónappal ezelőtt valami hasonlót éreztem, mikor a dumától és Moszkva szívétől, a Kremltől alig néhány méterre egy, a mostanihoz hasonló esztelen robbantás után nem sokkal megpillantottam a szétszóródott húscafatokat. A látvány megdöbbentő, s a félelemmel vegyes tehetetlen düh bizony ökölbe szorítja a kezeket. „Ez Csecsenföld. Gyűlöljük őket, valamennyit meg fogjuk ölni” – tört ki tegnap is többekből az Avtozavodszkaja metróállomásnál.

A terrorizmussal szembenézni nem könnyű. A vér, az értelmetlen halál, a szenvedés, a tehetetlen kiszolgáltatottság nem segíti a tisztánlátást, a higgadt, józan gondolkodást. Nem könnyű feldolgozni, hogy milyen törékenyek, sebezhetők vagyunk. Még nehezebb szembesülnie mindezzel egy államnak, főleg ha birodalmi érzések feszítik. Láttuk ezt már 2001. szeptember 11. után is, amikor a világ fölé tornyosuló szuperhatalom állt szemtől szemben a XXI. század eme új kihívásával, s legfeljebb arra tellett tőle, hogy tehetetlen fájdalmában ököllel az asztalra csapott. Valahol erre emlékeztetnek most az olyan kijelentések is, mint az egyébként tehetséges és szókimondó Dmitrij Rogoziné, aki egyenesen a halálbüntetés visszaállítását, rendkívüli állapot bevezetését követeli.

Lassan három éve már, hogy a WTC tornyaiba csapódó repülők kegyetlenül és nyersen döbbentettek rá az átlagpolgártól a politikusig mindenkit az új realitásokra. Hiába azonban a nagy szavak, a fogadkozások, korábban szokatlan szövetségek, ha lecsap a terror, tanácstalan a világ. Valahogy tovább kellene azonban már lépni! A jól megszokott régi válaszok nem jók semmire. Hadseregekkel, tankokkal, halálbüntetéssel, rendkívüli állapot bevezetésével nem lehet felvenni a harcot az új ellenséggel. A terrort, eme esztelen, egyszerre elkeseredett és embertelen eszközt kiváltó okokat kell először kutatni. Aztán meg kell próbálni orvosolni a bajokat. Ha kell, kivágni a fekélyt. A beteg megsemmisítése azonban nem megoldás. A hozzátartozók, a hasonlóan szerencsétlen sorsúak ugyanis bosszút esküsznek. A feladat nem egyszerű, de megéri. Minden más csak a következmények felszíni kezelése.

Oroszország sem kerülheti meg, hogy őszintén szembenézzen a csecsenkérdéssel. A területi integritást védő konok kitartás érthető, ez esetben azonban számolni kell a klasszikus katonai ellenállásra már képtelen szeparatisták utolsó lehetőségként kínálkozó eszközével, a terrorakciókkal. A kifárasztás jelenleg meglehetős sikerrel folyó taktikája ugyanis csak lassan hoz igazi eredményt. De nem sietteti a megoldást az sem, hogy a terrorizmus elleni közös harc leple alatt mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti. A világ előtt álló új kihívás kapóra jött a Kremlnek, a problémát azonban nem oldja meg helyette. Nem különben álságos az az amerikai magatartás, amely egyszer szemet huny a Csecsenföldön történtek fölött, amikor azonban valami miatt meg kell szorongatnia Moszkvát, akkor előveszi az aktát, és aggódik az emberi jogok miatt. Hasonlóan Európa sem nagyon tudja eldönteni, hogy az erős vagy a széteső Oroszországtól féljen-e jobban, s ezen a szemüvegen át szemléli az észak-kaukázusi eseményeket is.

Ezek után talán érthető, hogy a moszkvai metró alagútjából véresen kitámolygó férfi csak legyintve vállat vont az önmagának feltett kérdésre: Ki véd meg bennünket?